Eljött a Minden

Lassan belépünk az ünnepi időbe. Az utóbbi évben a Covid miatt nagyon más volt az ünnep, mint az azt megelőző „békeidőben”. Hogy a mostani évben milyen lesz – ez jó kérdés, mert a Covid bármit hozhat újra. Bizonytalanság jellemzi napjainkat, hónapjainkat és az éveket, amelyeket most megélünk. Az embereknek az egyik talán legfontosabb dolog a kiszámíthatóság lenne, hogy legalább a kereteink meglegyenek – életünk keretei, úgymint a napok, hetek, hónapok rendje. Tölthetjük együtt a karácsonyt szeretteinkkel? Ott lehetünk-e a templomban karácsonykor? Gyerekműsor, együtt örvendezés lesz 2021-ben? Mindezek sajnálatosan nem költői kérdések, nem egy mindig mindent megkérdőjelező habitus megnyilvánulásai, hanem a rögvalóságé. Úgy tűnik, a történelminek nevezhető időnk épp a változás korában jár, de hogy milyen irányban változik, azt homály fedi. Ám ez nem a jótékony homály, sokkal inkább félelmetes, baljós.

De talán épp ezért kell most nekünk nagyon az advent, mert ugyanazt jelenti, ugyanúgy evangélium, mint eddig, csak talán most a sok bizonytalanság közben végre az lehet nekünk, aminek lennie kell: biztos fogódzó, lelkünk fundamentuma és a jövő reménye. Erre van most égető szükségünk!

Advent ünnepe egyszerre megszokott és zavarba ejtő. Szokványos, mert megvan a maga menete, vannak hagyományos állomásai: a gyertyák meggyújtása hetente, a várakozásról szóló prédikációk a templomban, és végül eljön a karácsony ünnepe. És a másik: várakozásunknak alapvetően nem a karácsony ünnepének eljövetelére kellene vonatkoznia, hanem magára Krisztusra! Viszont Krisztus már eljött – erre emlékezünk karácsonykor. Akkor most arra várunk, aki már eljött? Fura. Néha az az érzése az embernek, hogy misztériumjáték-szerűen újra végigjárjuk minden évben az első advent módján az első karácsonyt, holott mindezek már megtörténtek. Egyszerre emlékezés, amit ugyanakkor szeretnék átélni is. Azt várva magunktól, hogy újra meglepetés legyen. Nem lesz olyan! Mire várakozunk, kire várakozunk akkor? Ma az advent – ha a ciklusosan visszatérő ünnepet leszámítjuk – Krisztus visszajövetelére való várakozás!

Több motívumstruktúra egybesűrítése, egybepréselése: az ünnepi emlékezést (karácsonyt) megelőző hagyományok sora; a Krisztusra várás emlékezetbe idézése; és végül a Krisztus visszatérésre való várakozás tudatosítása. Valójában az egész kegyelmi idő advent, mióta csak Krisztus visszament a mennybe, immár 2000 éve.

Az igazán nagy kérdés, hogyan nézünk az érkezésre és érkezőre. Legtöbben talán romantikusan. Maga a karácsony hallatlanul megkapó történet még ma is: a legnagyobb érkezik a legemberibb kicsinységben, megszületve csecsemőként, szerény körülmények közé. És ez rabul ejtően gyönyörű! Mert ez szélső értékek egybepréselése egy valóságba: a mindenség királya egy istállóban csecsemőként, emberré lett az Isten. Aztán Jézus mikor felnő és szolgál, alázatos ember képében látjuk őt mint tanítót, mestert, amikor pedig csodálatos események pillanataiban egy-egy szemvillantásra felsejlik isteni lénye – ott látjuk meg őbenne Isten fiát. Jézus Krisztus születése, tanítása, halála, feltámadása és mennybemenetele szétfeszít minden gondolkodási keretet, minden földi történeten túl van, miközben e történet itt, a földön játszódott.

Ahhoz, hogy a második adventben éljünk, alapjában véve azt kell tudnunk, hogy ki az, aki eljött az első advent beteljesítőjeként. És milyen sokan rámondanák kissé sértődötten: tudjuk mi ezt nagyon jól, nem kell újra feltalálni a spanyolviaszt! De ha ez így van, akkor keresztyénségünk miért olyan dezorientált, irreleváns, üzenet nélküli, avagy üzenetét a ma embere számára megfogalmazni képtelen, és miért olyan muzeálisan múltba révedő? Úgy tűnik, tudjuk, és mégsem, mert egyáltalán nem hoz minket lázba... Ebből a nézőpontból talán nem is olyan értelmetlen feltenni a kérdést: ki is volt az, aki eljött, és akit visszavárunk?

János így kezdi evangéliumát: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt.” (Jn 1,1). Ez olyan hír, melynek ma is van érvényessége és ereje. Ismerjük, sokat hallottuk, csakúgy, mint a folytatása, azonban megragadható ma is. Talán akkor, ha nem pusztán a megszokott pályán haladunk.

Amikor János ezeket leírja, a korabeli civilizációs-kulturális helyzet kitermelt egy fontos fogalmat: a logosz fogalmát, amit itt János hatalmas kontextualizáló érzékről tanúságot téve használ. Az ő evangéliumi magyarázatában logosz=Ige. Akkor ez hatalmas erejű új hírnek számított. A kultúrában zajló vallási és filozófiai változások már készen álltak arra az időre, amikor az evangélium elindul világhódító útjára. A görög filozófia politeista istenhite már meglehetősen meggyengült, és nem adott az embereknek válaszokat. A rómaiak kezdetben saját – egyébként a görög panteon másolataként létező – hitüket komolyan vették, és bizalmatlanul szemlélték a görögök „liberalizmusát”. Ám Krisztus eljövetelére az összes hagyományos politeista hit kifáradt, elvesztette relevanciáját. Ezzel a fokozódó lelkivallási vákuummal párhuzamosan áradnak be a keleti misztériumvallások a római birodalomba, amelyek kitöltötték a „régi istenek” megüresedett helyét. Ahogy azt szépen, szimbolikusan mondják: Nyugat trónja legyőzi Keletet, Kelet oltára viszont legyőzi Nyugatot.

A logosz ekkor azt jelentette, hogy létezik egy világész, értelem, és valamennyire jelen van az a gondolat is ebben, hogy a logosz a világot megteremtő szellem, mely mindenben ott van, mindent irányít, és fenntartja az egész mindenséget. Amolyan személy talán, de ez igen ködösen jelenik csak meg. Képzeljük csak el: olyan kultúrában járunk, ahol a régi vallások kezdenek kikopni, elvesztik a relevanciájukat, az emberek lelkilegszellemileg éhesek, miközben beáradnak a misztériumvallások keletről, és ott van közben a logosz gondolata és hite szintúgy a köztudatban! És ekkor megszólal János: „Kezdetben volt az Ige” (Jn 1,1), „Az Ige testté lett, közöttünk lakott” (Jn 1,14). Ez hatalmas erejű kijelentés volt akkor, mert pusztán néhány mondattal válaszol meg minden kérdést, és azonnal felszáll a köd. Válasz ez a régi bálványok elerőtlenedésére, a keleti misztikus ködökre, a világszellem (logosz) homályos megsejtésére, és hirtelen élesen és kontrasztosan jelenik meg: a Logosz testté lett. Ez volt annak a kornak karácsonyi üzenete, mely mindent meghaladó üzenetté lett.

Nemrég (úgy fél éve) olvastam Szabados Ádámtól egy glosszát, mely azzal foglalkozott, hogy a tudomány valódi eredményeivel kapcsolatban a köztudat mennyire le van maradva. Arról volt szó benne, hogy a nyugati civilizációban a legtöbb ember ma materialista, és azt hiszi, hogy mindezt megkérdőjelezhetetlen tudományos alapon teszi. Nincs más, csak az anyag – mondják. Ám már Einstein és Bohr tudományos elméletei réges-rég meghaladták a klasszikus anyagból álló világ képzeteit. Mind a relativitáselmélet, mind a kvantummechanika izgő-mozgó energiacsomagokról beszél, azok kölcsönhatásairól és arról, hogy amit mi szilárd anyagnak érzékelünk, az milliárdnyi állandó mozgásban lévő részecske összeállt állapota csupán. Ám már ez is a múlt, a tudomány már ezen is túllépett. Ugyanis a tudósok felfedezték azt is, hogy ezek a részecskék maguk is, és az őket irányító törvények is nem más, mint „információ”. Ebből a perspektívából nézve az egész világegyetem egyetlen roppant információs háló nagyban és kicsiben egyaránt! Persze hozzátéve, hogy van valami, amit a tudomány eszközei képtelenek mérni és megfigyelni: és ez a lélek. Az energiaként, térként és időként kifeszített információháló – a mindenség – tehát messze nem az egész! A lelki univerzum még nagyobb, s erről mondja a Zsidókhoz írt levél: „a nem láthatókból állt elő a látható” (Zsid 11,3). A tudomány csak a „mérhetőt” képes „látni”, de amiből előállt ez, az a nagyobb, a láthatatlan univerzum, a szellemi világ.

Sok tudós tette fel már magának a kérdést: amennyiben az információ szellemi (és nem anyagi) minőség, akkor honnan van az információ? Mert az információt mint szellemi minőséget csak egy szellemmel rendelkező valami, de sokkal inkább: valaki gondolhatja el és hozhatja létre.

Megdöbbentő, hogy milyen modern dolog is a Logosz fogalma! Hát még János és evangéliumának értelmezésében, aki megmondja azt is, hogy mi az, ki az! Már az első mondatban: a Logosz személy, a Logosz Istennél volt és a Logosz maga is Isten. És ez a Logosz lett testté az általa teremtett világban. Mert az egész az ő teremtése, mindennel együtt: „Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” (Jn 1,3). Az információs hálóba (a világ) megérkezett az, aki az információból álló világmindenséget elgondolta és létrehívta. Kicsoda tehát az, akiről mi beszélünk?

Ő a minden! Őnélküle a világ hervad, fonnyad, és mindenben olyan óra van, amely visszaszámol, és végül eléri a nullát és megáll. Nem mindig volt így, hajdanán, a teremtéskor a Biblia híre szerint nem fonnyadt semmi: „Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1,4). Azonban ma már mindenben ott van a „lejáró idő kódja”, beleértve a testünket is! Le is jár az időnk! Hányan elmentek közülünk is az elmúlt két évben, akár Covidban, akár másban! Mi nem mesebeli vagy mitikus hőst várunk vissza, mi nem álmodozók vagyunk, hanem Krisztust, a mindent várjuk! Minden, ami jó az életben: őtőle van. Minden haldoklik nélküle. Ő már eljött. Most imádkozik érettünk az Atya jobbján, a legnagyobb hatalom központjában. És egyszer csak, mikor eljön az ideje, feláll és akkor csend lesz, majd elindul vissza –hatalommal. Nem a véget várjuk, hanem jó véget, ahogy megígérte nekünk.

Az advent arra is megtanít, hogy keresztyénség nem a múltba néz, hanem abszolút jövőorientált! Ilyen értelemben a keresztyén hit nem konzervatív, mert nem a megőrzés a feladata, hanem a feszült várakozás közepette hirdetni az eljövendőt. Ettől még őrizzük a megőrzésre méltó dolgokat, leginkább a kijelentést, annak eredeti értelmét és a jó hírt, az evangéliumot, amelyet hirdetnünk kell.

A nagy kérdés: tudunk-e ma is oly elevenen az eljövendőbe vetett hittel igazi adventi váradalomban élni ünnepi és hétköznapi időben? Meggyőződésem, hogy ez annak kérdése, kinek látjuk őt! Mert ő a Minden. Mindeneddé lett ő neked?

A 329. dicséretben Bach gyönyörűen beszél erről: „Bár felfoghatna tégedet az emberszív és képzelet (...) Csak nézlek boldog szívvel, és nem győzlek nézni téged!”