Ellenszer hiábavalóságra

„Két különösen nemes célja van az életünknek. Az egyik, hogy Isten dicsőíttessék általunk, a másik, hogy embertársainknak használjunk. Mit ér az élet, ha nem ezeknek a céloknak a szolgálatára fordítjuk? Néhány esztendő, egynéhány jó és gonosz nap után majd elmúlik, mintha soha nem lett volna.” E sorokkal kezdi a keresztyén olvasóhoz szóló elöljáró beszédét Szikszai György 1785-ben. Az „öreg Szikszait”, a prédikátor által írt imádságoskönyvet kétszáznegyven évvel később is forgatják a protestánsok, mert az abban fogalmazott gondolatok ma is iránymutatók. Ugyanakkor határainkat feszegető, zavarba ejtő, korunkban zsigeri elutasítást kiváltó sorokkal is találkozunk. Keménynek tűnik például a fent leírtak szerint gondolkodni munkáról, életről. Mit is kívánjunk a magunk számára egy esztendő küszöbén, ha komolyan vesszük, hogy „csak az ér valamit az életünkben, amit Isten dicsőítésére, embertársaink hasznára és azzal együtt üdvösségünk munkálására fordítunk, a többi mind hiábavalóság”?

A XXI. századi ember életében kulcsfogalommá vált a hatékonyság. Felfoghatatlan sebességgel repülünk, hogy óceánnyi távolságokat tegyünk meg egy éjszaka alatt, autóink sosem látott tempóban róják a kilométereket, kezünkben hordott számítógépeinken a híroldalak másodpercek alatt hozzák elénk a történéseket a világ minden szegletéből. Mintha emberként nap mint nap féllépésnyi lemaradásból igyekeznénk követni az igényeink által életre hívott, lehetetlen tempót diktáló fősodort. Nevetünk a képeken, amelyek kifigurázzák, miért megvalósíthatatlan az az életforma, amelybe magunkat kényszerítettük, de nem tudunk a keretek közül kilépni. Inkább feszegetjük a határokat, igyekszünk mindent még hatékonyabbá tenni. Nemrég egy podcastban a jó minőségű, elegendő alvás fontosságáról beszélt a meghívott orvosszakértő. Mint elmondta, az a legjobb, ha hatórányi alvás alatt „gyűjtünk össze” kétórányi mélyalvást, ugyanis a mélyalvásban pihenjük ki magunkat igazán. Ha csak hét, nyolc vagy akár kilenc óra alatt sikerül ez, már van min javítanunk. Attól fogva igyekeztem, hogy hatékonyabban pihenjek. Addig-addig gyötörtem magam ezzel, míg – négynapnyi az átlagosnál rosszabb minőségű alvás után – ki tudtam nevetni az egészet. Felszabadultam a magamra rótt hatékonyságkényszer alól. Aztán elém került a Szikszai, és ez egészen új, a korábbinál is súlyosabb terheket tett a vállamra, hiszen nem elég hatékonynak lenni, az imakönyv szavai szerint az is csak akkor ér valamit, ha Isten dicsőítésére, embertársaink hasznára és üdvösségünk munkálására fordítjuk. Ilyen feltételeknek hogyan is tudnánk eleget tenni abban a világban, ahol azt tanuljuk, önnön kényelmünk a fontos, másodpercek tört része alatt kell döntéseket hoznunk, és a látható dolgokkal való foglalkozás olyan sok figyelmet kíván, hogy minden tudatosságra szükségünk van a hit útján maradáshoz? Jézus erőt adó, irányt mutató tanításaiban kerestem a választ ezekre a kérdésekre, és a gyermeklét képében találtam kapaszkodót.

Arra jutottam, tudnunk kell úgy nézni Istenre, ahogyan egy párhetes, magára hagyottan életképtelen gyermek néz az anyjára – Isten előtt ilyenek is vagyunk. Ugyanígy kell tudnunk megállni előtte ahhoz a hároméveshez hasonlóan is, aki már a cselekvés pillanatában tudja, hogy rossz fát tesz a tűzre, mégis megteszi, miközben bátran a szülő szemébe néz. Ott van benne a rosszaság, de amellett a biztonságérzet, a bizonyosság is, hogy a szülő szeretetét nem apasztja a helytelen döntés. Az Úr előtt úgy is mutatkozhatunk, mint az elbukott kamasz, aki már szinte felnőtt, mégsem elég érett, és hibái miatt talán a szégyenérzet rombol a lelkében. A lényeg, hogy amíg úgy állunk az Úr előtt, mint gyerek a szülő előtt, bárhogyan érezzük magunkat, nem vagyunk elveszve, mert kapcsolatban vagyunk az élő Istennel – és ez a legfontosabb. Ebben a viszonyban ismerhetjük meg magunkat igazán, itt nyerhetünk lelki nyugalmat, bölcsességet is. Ezekkel felszerelkezve – bár örök feladat lesz, de – már nem lehetetlen küldetés ráérezni, mikor nem lustaság a pihenés, hol válik önkizsákmányoló robottá a dolgosság, illetve mikor pöffeszkedünk, és mikor húzunk másokat is magunk mellé oda, ahol a legjobb: az Isten elé.