Nagy ünnepek alkalmával gyakran láthatunk az egyházközségekben teológusokat prédikálni. Ők így segítik a helyi lelkészeket a szolgálatban, gyakorlatot szereznek, emellett lelki és anyagi támogatást kapnak a tanulmányaikhoz. De hogy milyen érzés legátusnak lenni, először felmenni a szószékre, mi a libellus és milyen próbatételek várhatnak egy lelkésznek készülő huszonévesre, arról ritkán hallunk. Éppen ezért összeszedtem hat év legátusi tapasztalatait.
A teológusok a legkülönfélébb helyekre mennek az ünnepeken, ezért minden legátus tapasztalata más és más. Van, aki vidékre utazik, más a fővárosba. Van, aki egyszer prédikál, akad, aki hatszor is. Van, aki ott alszik, és előfordul, hogy valakit még ebédre sem hívnak meg.
Elsőévesen izgatottan készültem a karácsonyi legációra. Szinte egy percig sem gondoltam arra, hogy ez lesz az első ilyen ünnep, amelyet a családom nélkül kell töltenem, mert annyira magával ragadott a lelkesedés. Isten üzenetét vihetem el olyanokhoz, akikről még nem tudom ugyan, hogy kik, de azt igen, hogy Isten Igéje mellett engem is nagy szeretettel várnak! Én is vártam, hogy beszélhessek velük, hallhassak minél több élettörténetet és bizonyságtételt, és miközben viszem a rám bízott üzenetet, magam is feltöltődjem lelkileg. De azt már kicsit ijesztőbb volt elképzelni, hogy fel kell menni a szószékre prédikálni.
Az alsóbb éveseknek a legtöbb esetben egy idősebb lelkész előre megírt prédikációját kell ilyenkor elmondaniuk. Egy huszonéves nem mindig tudja magáénak érezni a más által megfogalmazottakat, ugyanakkor még nincs annyi tudása, hogy át merje azt írni a saját szavaira. Fél, hogy ha véletlenül megváltoztat egy szót, már más lesz a mondat jelentése, és elferdíti a hirdetett Igét. Inkább arra figyel, hogy megfelelő hangsúllyal, hanglejtéssel és hangerővel mondja el, miközben szemkontaktust tart a gyülekezettel. Ez viszont elsőre pontosan olyan érzés volt, mintha húszévesen egy színházban egy hetvenéves karaktert játszottam volna el, színészi képzettség nélkül.
Nem éreztem sem az Ige erejét, sem a Szentlélek tüzét, csak azt, hogy remeg a lábam, mint a kocsonya, és el-elcsuklik a hangom. Olyan érzés fogott el, mint amikor kisgyermekként lelkész szüleim irodájába belopództunk, és Darth Vader-eset játszottunk a palástjaikban. Az volt bennem, hogy teljesen méltatlanul állok egy szószéken, és elhadarom egy hitben sokkal előrébb járó lelkész prédikációját, mintha a sajátom volna, miközben a gyülekezet a padokban fagyoskodik. Ennek ellenére az istentisztelet után a templomajtóban könnyeiket törölgető nénik köszönték meg nekem az üzenetet, én meg azon gondolkodtam, volt-e egyáltalán bármi részem abban, hogy Isten megszólította őket.
Újra és újra rácsodálkoztam e klisés mondat valódiságára: „Isten nem az alkalmasakat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá.” Ott vannak előttünk a nagy példaképek, de bele sem gondolunk, ők mit érezhettek az első alkalommal. Vajon ők milyen úton, milyen mélységeket bejárva jutottak el a szószék magasságába, hogy Istennek a szavát közvetítsék az embereknek? És rádöbbenünk arra, hogy amit végzünk, valójában Isten munkája, nem az esendő embereké.
Az évek során egyre rutinosabbá válik a legáció. Már előre készülünk kis ajándékkal, hogy ha ott alszunk a lelkésznél, vagy ha csak meghívnak ebédre, illendően meg tudjuk köszönni a vendéglátást. Persze az ajándék kiválasztása mindig nehézséget okoz, mert ha például nem értünk a borokhoz, nem tudunk megfelelőt választani, vagy ha könyvet viszünk, a lelkész talán illedelmesen megköszöni, majd berakja a könyvespolcra a három ugyanolyan könyve mellé. A legjobb, ha a lelkésznek vannak gyerekei, mert akkor valami édességgel megoldható mindez – de manapság még ezzel is mellé lehet fogni.
Utána jön a következő probléma: hogyan érjünk oda a messzi kis faluba ünnepnapon reggel 10-re? Több átszállás esetén előfordulhat, hogy lekéssük a csatlakozást. Ha idejében odaérünk, és sikerül a megfelelő helyen leszállnunk a buszról vagy vonatról, akkor hogyan ismerjük fel a lelkészt? Közülük főként azokat (az idősebbeket), akiknek nincs Facebook-oldaluk.
Mindezek után odaérve rájövünk: idegen helyen vagyunk, s még azt sem tudjuk, hol a mellékhelyiség. Persze vannak lelkészek, akik már a megérkezéskor megmutatják. Nők esetében fontos az is, hogy milyen liturgiai öltözékben érkeznek, mert bár a szószék mindent takar, de a bemutatkozásnál szembesülhetnek zavarba ejtő pillantásokkal.
Majd következnek a liturgiai nehézségek. Időnként előfordul ugyanis, hogy pár perccel az istentisztelet előtt derül ki: még a régi énekeskönyvet használják, vagy kevesen lesznek, ezért elég csak a délutáni liturgiát végigvinni. A teológusok sokszor ilyenkor döbbennek rá, fogalmuk sincs, mi az a délutáni liturgia, de nem is érnek rá foglalkozni vele, mert éppen sűrűn imádkoznak, hogy csak sikerüljön megfelelő énekszámokat bemondaniuk.
Érhetik még meglepetések a legátust, például megkérik, hogy álljon be szerepelni a karácsonyi műsorba, mert a három bölcs közül az egyik lebetegedett. Esetleg végignézhet egy cigánymissziós istentiszteletet, ahol tapsolva, táncolva dicsérik az Urat. A legegyedibb élmények az istentisztelet után következnek. Húsvétkor a templomajtóban meglocsolják a legátust, kézfogás után elhívják randizni, vagy a lelkészgyerekekkel keres csokitojásokat a kertben.
Ezután következik a legkritikusabb pont: az ebéd. Ilyenkor általában terítékre kerül a finom ételeken felül a legátus rokonsága, megtéréstörténete, elhívástörténete, professzorai. Persze, ha sikerül megtalálni a lelkészcsaláddal a közös hangot, ilyenkor bontakoznak ki a legjobb beszélgetések, a legizgalmasabb és legtanulságosabb történetek vagy köttetnek a legjobb barátságok. Ezenfelül meg kell hagyni, a lelkészfeleségek készítik a legfinomabb ételeket, a hívő nénik pedig a legfinomabb süteményeket.
Az ebéd után következik a libellus, azaz a menetlevél kitöltése. Ez az az okmány, amelyen a fogadó lelkészeknek fel kell tüntetniük, a legátus miről prédikált, megfelelő öltözékben érkezett-e, megtalálta-e az összhangot a közösséggel, minden feladatot rendben elvégzett-e, és mennyi legátumot, azaz anyagi támogatást kapott a tanulmányaihoz. A lelkészek ezt persze nem mindig veszik komolyan, mert úgy gondolják, ez csak formalitás, amelyet a teológián beraknak egy iratszekrénybe. A hasznos tanácsokat inkább szóban mondják el a legátusnak. A teológián még ma is kering az anekdota, amely szerint egy lelkész héber betűkkel töltötte ki a libellust, gondolván, úgysem olvassa el senki.
A kitöltés alatt tehát a legátusok különféle hasznos (és kevésbé hasznos) tanácsokat kapnak, például legyen hosszabb a prédikáció, mert a gyülekezetnek szüksége van arra, hogy lelkileg is megérkezzen egy igehirdetésbe, vagy: „Nem azt mondjuk, hogy eddig tart Isten Igéje, mert nem eddig tart, csak eddig olvassuk.”
A távozás előtt a legátus megkapja a legátumot, azt a pénzösszeget, amelyet a gyülekezet tagjai gyűjtöttek neki, hogy ezzel támogassák tanulmányait. Bár az anyagiakról nem illik beszélni, hiszen a legáció lényege a szolgálat és a gyakorlatszerzés, mégis meg kell jegyezni, ahogyan a szolgálatok mennyiségében, úgy a támogatásban is hatalmas különbségek vannak. Mi a teológiára visszatérve összegeztük, ki mennyit kapott, és a nagyobb legátummal rendelkezők tizedet fizettek belőle, hogy a kevesebbel visszaérkezőket támogassák. Előfordul, hogy egy kisebb vidéki egyházközségben szolgáló teológus egy nullával nagyobb összeget visz haza, mint egy nagyobb budapesti gyülekezet legátusa. Máskor úgy alakul, hogy egy nagyvárosi templomból egyetlen prédikálás után annyit visz haza valaki, mint egy kisebb faluból öt prédikálás után. De mindebben a legnagyobb érdekesség: tapasztalatom szerint Isten mindig úgy indította az adakozók szívét, hogy pontosan annyi támogatást kaptam, amennyire az adott élethelyzetemben a tanulmányaimhoz szükségem volt. Legyen szó akár csak egy drágább kommentár megvásárlásáról, ünneplős cipőről, palástkészíttetésről vagy akár egy nagyobb tanulmányútról, hálásan gondolok vissza a támogatásokra és Isten rendezésére.
A teológusok legátusi szolgálata tehát rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagítja őket. Sok emberrel ismerkedhetnek meg, lelkészekkel és presbiterekkel beszélgethetnek, miközben beleláthatnak a gyülekezetek életébe és működésébe. De a legcsodálatosabb élmény mind közül, amikor megtapasztalhatják, hogyan használja fel őket Isten az ő szavának hirdetésében.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!