Elmosódott identitások, szakadozott szerepek

Vincze Árpád lelkipásztor, hitoktató, mentálhigiénés szakember az elején a fogalom tisztázásaként leszögezi: az identitás egy ember tekintetében egyszerűen önazonosságot jelent, még akkor is, ha egyébként roppant összetett kérdésről van szó.

Amikor ezt a kifejezést használjuk, szerinte tulajdonképpen arról beszélünk, kik is vagyunk, honnan jövünk, merre tartunk, milyen értékek mentén élünk. Ám az identitást nem kis részt meghatározza mindaz, amilyen szerepeket valaki fölvesz és összetevőkként alkalmaz. Az ember közben folyamatosan tanulja is magát, fejlődik, formálódik, változik, felismerések, azonosulások mentén. Így egész életünket – legyünk keresztyének vagy éppen ateisták – végigkíséri az önazonosság-keresés az élethelyzeteink, környezetünk, társadalmi trendek, szerepeink változása, behatások, tapasztalatok, mindezekre adott válaszok szerint. – Állandó önmeghatározás is az identitás, egyfajta fejlődési folyamatként is felfogható, felismerések és azonosulások, illetve elutasítások mentén – fogalmaz.

Az identitás meghatározottságaira, élethosszig tartó alakulására és szerepeinek, komponenseinek hangsúlyeltolódásaira, megváltozására figyelmünkbe ajánlja a bibliai Mózest. Zsidónak született, de teljesen más környezetben, az egyiptomi fáraó udvarában növekedett fel hercegként, kivételezett helyzetben. Élete első éveiben édesanyja dajkaként jelen lehetett, és így feltétlenül hallhatott a gyökereiről és Istenről is. Ezek az éntudata korai éveiből származó emlékei meghatározók a későbbi identitásformálódás végleges iránya szempontjából. Egy váratlan külső behatás – belebotlik abba, hogy egy egyiptomi felügyelő ver valakit az ő népéből, amelyet rabszolgamunkára kényszerítettek – elindítja korábbi hercegi mivolta, szerepe, egyiptomi „nemzeti” identitása felől a saját népével való közösségvállalás útján, még ha első reakciója rossz is, mert indulati: leüti, halálosan leteríti a munkafelügyelőt. Menekülnie kell, de később elementárisan találkozik az őt megszólító Istennel, és nemcsak származási közösségével azonosul a lehető legmélyebben, hanem isteni elhívásával és küldetésével is. Így lesz identitásának fő szervezőeleme, hogy ő Istené, és a tőle kapott utasítás szerint népe vezetőjévé kell lennie az egyiptomi fogságból való szabadulás, illetve az ígéret földjére való bemenetel érdekében. Erre teszi rá az életét.

Vincze Árpád úgy látja, az identitásban a szerepek összetevőkként vannak jelen. A szerep fogalmát semmiképp nem a színészkedési, hanem pszichológiai értelemben használjuk itt, az identitás része gyanánt. Szülőként, nagyszülőként, házastársként, családfőként, hivatásgyakorlóként, egy gyülekezet vagy éppen a nemzet tagjaként kell nap mint nap megnyilvánulnunk, döntenünk, cselekednünk. Beszélgetőtársunk rámutat, hogy a történelmi fejlődés során ezek a szerepek is változóban vannak, illetve másként kapcsolódnak egymáshoz. Például ma már a munka nem kapcsolódik úgy egybe a családi élettel, mint régen, egy paraszti családban. Sokszor a családtól távol zajlik, és egyre ritkább, hogy valaki életre szóló pályát választ.

A szerepek egyre inkább szétfoszlanak, hiszen a korszellem például nem erősíti a házasság vagy a család fontosságát. Nem biztat a média arra, hogy küzdjünk meg a házasság kihívásaival és legyünk hűségesek a házastársunkhoz, a bulvármédiában egyfajta szellemi ropogtatnivalóként értesülünk a celebek könnyed válásairól. Vagyis: rossz mintát kapunk, identitásunknak nem eléggé fontos része, hogy felelősséget vállaljunk családunk tagjaiért, gondoskodjunk róluk, egyáltalán elköteleződjünk, és továbbadjuk az életet.

Arra is említ példát a lelkigondozó-családterapeuta, hogy eközben szülői, házastársi mivoltunkat egyre nagyobb próbatételek érik. Például egyre kevesebb időt tölthetünk a felgyorsult mindennapok, a túl sok munka következtében szeretteinkkel, vagy gyermekeinket úgy kellene az internet világának etikai útvesztőiben kísérni, hogy mi jóval kevésbé ismerjük azt. A nevelésben egyébként sem áll rendelkezésünkre a transzgenerációsan átörökölhető tapasztalat, sem térben, sem időben. Hiszen a gyermekek sokszor későn születnek ahhoz, hogy megismerhessék nagy- és dédszüleiket, illetve ha élnek, gyakran távol, lévén ma már nem jellemző, hogy egy család több nemzedéke éljen együtt egy házban vagy egymás közelében.

A beszélgetés során rápillantunk a fejlődés-pszichológiai síkra is. A gyermek azonosul a szülői elvárásokkal, értékvilággal, ám a serdülőkorban fokozottan a saját identitását keresi, építgeti, módosítja. Együtt zajlik ez a szülőkről való leválás megkerülhetetlen folyamatával. Vincze Árpád így vélekedik erről: – Család-pasztorációs beszélgetéseimben, illetve osztályfőnökként is azt szoktam mondani a szülőknek, hogy az egészség jele, ha a gyerek észreveszi a szülei hibáit, fogyatkozásait. Soha ne akarjon barátja lenni a gyerekének, mert arra ott a kortársa, de édesapaként, édesanyaként igenis fontos, hogy jelen legyen a serdülő gyermek életében, mert erre szükség van a fiatal nemzedék útvesztőiben.

Vincze Árpád érzékelteti, a mai világban meglehetősen beszűkült a fajsúlyos példaképek skálája, az online tér itt is minden elé tolakszik. – TikTok-influenszerek lennének a mai példaképek, ők adnák a mintát, a beépítendő elemeket az identitáshoz? – teszi fel a költői kérdést. – Sajnos sokszor tényleg ők jelentik a kézenfekvő választást, holott hiányzik mögülük az érdemi teljesítmény, csak a könnyen eladhatóság, a figyelmet elorozó provokatív szórakoztatás, a menősködő, lehengerlő stílus az, amellyel magukhoz láncolják a tizenévesek ezreit. Persze ez azért is történhet így, mert egyrészt az okostelefon egyszemélyes használatú, tehát atomizál, másrészt a társadalom a média közvetítésével egyre inkább az alapértékeket kérdőjelezi meg...

Fölvetünk itt egy másik, manipulatív – amint a lelkipásztor fogalmaz: normabizonytalansággal összefüggő – társadalmi nyomorúságot is. Történetesen azt, mikor a nemi identitás az önazonosság komponenseként választhatóvá, változtathatóvá válik, illetve maga a genderaktivizmus az önmegvalósítás, a bátorság és büszkeség megélési terepévé.

– A „társadalommérnökök” az identitás központi elemévé tennék meg a szexualitás válfajait, holott teremtettségünk egyértelműen a nemi binaritást támogatja – állapítja meg Vincze Árpád. – Úgy látom, a genderelmélet a gyakorlatban pont azért terjedhet, mert általános a normabizonytalanság, és a virtuális, azaz álvalóság eltakarja a fiatalabb nemzedékek elől a valódi és érdemi identitáskóstolgató, -próbálgató lehetőségeket, így szinte csak ez marad játéktérnek.

A különféle szerepekben, részidentitásokban dúskálva a lelkipásztor azt a jelenséget említi, hogy az embereknek ma már gyakran online identitásuk is van, ilyen minőségükben sokszor eltérnek, sőt elszakadnak hétköznapi énjüktől, miközben felépítik internetes személyiségüket és etikájukat. Gyakori, hogy egyazon ember online identitása sokkal inkább megtűri megnyilvánulásaiban a gyűlölködést, durvaságot vagy éppen a magakelletést, önimádatot, dicsekvést, mint a hétköznapi éne. Vincze Árpád ezt megtoldja azzal, hogy a virtuális önazonosság a felnőtteknél is sokszor fölé kerül a hétköznapinak, lévén, hogy egyre több időt töltenek közösségi oldalak látogatásával, cseteléssel a digitális térben.

A nemzeti azonosságtudat mint identitáskomponens is egyre problematikusabbá válik korunkban, illetve hazánkban, és nem csak azért, mert az emberek egyre kevésbé találkoznak a nemzeti kultúrával, s helyette a „globális falu” tömegtermékeit fogyasztják. Mutatja az e téren jelentkező elbizonytalanodást az is, hogy sokan, különösen fiatalok, kihasználva az Európai Unión belüli szabad mozgás előnyét, elhagyják a szülőföldjüket. Hogyan vélekedjünk erről? Vincze Árpád szerint erre nincs általánosan érvényes válasz. Az biztos, hogy a puszta anyagi jólét keresése sokszor tévút, pótcselekvés, bár lehet, hogy valaki tényleg anyagi nehézség vagy itteni vállalkozása, családalapításának megalapozása érdekében, időlegesen települt le idegen nyelvi területeken, sokkal fejlettebb országokban. Ha az érvényesülés, a gazdagság elérése a fő cél, felül kell vizsgálni, mit adhat ez egész valómnak, identitásomnak, és mi a kára annak, ha a rokonoktól, barátoktól, sok évszázados sorsközösségemtől elszakítom magam.

Saját eddigi életútjában egyébként egy másikfajta elvándorlás van jelen. Országot váltott, hiszen nem a szülőföldjén, nem a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház lelkipásztoraként végzi a szolgálatát. – Mégis érzékelem – mondja –, hogy a gyökereim meghatároznak, gömöri palóc öntudatom erős.

Hozzáteszi, a nemzeti hovatartozás a keresztyén identitású ember életében más szintre kerül, nem elválasztó tényező, hanem Isten országa gazdagságát hirdeti. Arra mutat szerinte, hogy a Krisztus-követőt a nemzeti identitása szempontjából nem az előítéletek, a történelmi háborúk, sebek határozzák meg, hanem a megbocsátás gyakorlása.

Itt térünk át a megtérés, újjászületés bibliai fogalmára, a keresztyén ember identitására, aki hite szerint átadta az uralmat maga felett Istennek. Identitásvesztés ez, vagy a személyes identitás kiteljesedésének folyamata? Vincze Árpád az utóbbit véli: – A megtérés az identitás szempontjából radikális nézőpontváltás, hiszen attól kezdve Isten gyermekeként az ő hozzám szóló Igéjéhez igyekszem igazítani az életemet, tehát ahhoz, ami fölismerten neki tetsző. Ez az engedelmességről szól, a Heidelbergi Káténk szerint az óember folyamatos „megöldökléséről”, az új ember folyamatos megelevenítésével, de semmiképp sem az önfeladás jegyében. Hiszen arra hív és ösztökél Szentlelkével, hogy egyre inkább rendeltetésem szerint éljek életem minden területén, minden szerepemben, szolgálati területemen, élethelyzetemben. Ezért a hívő ember identitása a tortához hasonlít: minden szeletét ugyanaz a zamat járja át. Bibliai metaforával: családi körben, munkahelyen, gyülekezetben vagy akár a piacon igyekszem „Krisztus jó illatát” árasztani.

Innen érthető szerinte, hogy bár a Biblia szerinti „hústestnek” vannak kívánságai, jelentkeznek akár bűnös vágyai és sötét indulatai, egyáltalán: ellentmondó érzületei is, ez mégsem írja felül a keresztyén identitásunkat. Isten szerető Atyánkként nem az elvesztünket akarja, hanem hogy „folyamatosan elváltozzunk az ő arcára”. Ezért bizalommal odajárulhatunk hozzá imádságban bűnvallással, bűnbocsánatot kérve, illetve azért, hogy tudjunk krisztusian jelen lenni élethelyzeteinkben.

Vincze Árpád így nyomatékosítja a fentieket: – Ábrahám, Mózes, Józsué, Sámuel, Illés, Dávid, Ézsaiás, Jeremiás, Jónás, Keresztelő János, Péter és Pál... Mind-mind egyéniségek is, méghozzá mekkorák! De azt látjuk, az ő egyéniségük kiteljesedése Isten által lesz befejezetté, nem önmagukból fakadóan. A vele megélt kapcsolatuk, az Úr formáló keze teszi naggyá, illetve egy közösség életében is meghatározóvá őket. Ugyan a Biblia egyikőjük esetében sem használja az identitás kifejezését, de tanúságot tesz nekünk arról, hogy mind azonosultak azzal, amire Isten elhívta őket. Ránk is érvényes, hogy a vele való azonosulás a leginkább kívánatos önazonosság. Az, amit a Szentírás így említ: „Ha pedig meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy vele együtt élni is fogunk.”