Elmúló szenvedély

A párválasztásra meg kell érni?

A párkapcsolati érettség fokozatosan alakul ki a kisgyermekkortól kezdve, a diákszerelmeken és plátói rajongásokon keresztül a tizenéves, huszonéves korig. Ekkor már lesz kellő önismeretünk a párkapcsolathoz, és a partnert is reálisan, a maga valóságában ismerjük meg. Ha már nemcsak a szerelem érzése, a szenvedély, hanem a másik személyisége iránti kíváncsiság is megvan bennünk, megértünk a párkapcsolatra.

Az összeillőség mennyire határozza meg a sikeres kapcsolatot?

Arthur Aron és munkatársai elvégeztek egy kísérletet, amelyben vadidegen személyek leültek egymással szemben, egymás szemébe néztek, és kölcsönösen megválaszoltak harminchat kérdést. A kérdéssor fokozatosan vált egyre személyesebbé. Kiderült, hogy a random párok jó része szerelmes is lehetne egymásba. Azáltal, hogy megismerjük egy idegen ember történetét, találunk vele közös pontokat, minél többet beszélgetünk, annál több hasonlóságot fedezünk fel egymás életében. Külsőségek tekintetében sok olyan példa van, amikor a férfi alacsonyabb a nőnél, mégis sikeres párkapcsolatban élnek. Fontos, hogy az alapvető értékek, döntések szempontjából jól illeszkedjünk, a különbségek temperamentumban és személyiségben nagyon jót tesznek egy párkapcsolatnak. Ismerjük a mondást, sokszor pont az ellentétek vonzzák egymást.

Ha ilyen egyszerű összeilleni, miért van ilyen sok egyedülálló?

Jó párkapcsolathoz három dolog szükséges: intimitás, szenvedély és elköteleződés. Az utóbbinál tapasztalható a legtöbb buktató. Ha valaki szerelmes lesz, az agyában megemelkedik a fenil-etil-amin-szint, amelynek termelődése közel 18 hónap után kezd el csökkenni, ezáltal a szerelem is alábbhagy, majd lassan elmúlik. Az elköteleződés azt jelenti, hogy megmarad a „jóban-rosszban szövetsége”, nem lépünk ki a kapcsolatból, és nem keresünk másvalakit a szebb jövő reményében. Anya-gyerek kapcsolatunkban tanuljuk meg először a kötődést. Akinél kialakult a biztonságos kötődés, hinni fog az igazi, hosszan tartó szerelemben, ellenben a bizonytalan kötődők kételkednek a párjukban, magukban, féltékenyek. Az ambivalens kötődésű személy akár kéthavonta is megtalálja az igazit, és a háromszázhatvanötödik partnerénél is hiszi, „ő az”, de mielőtt elmélyülne a kapcsolat, a sebezhetőségtől, sérülékenységtől való félelem miatt kimenekül belőle. A szerelemben mindig benne van a kockázat, hogy nem fog jól működni, szoronghatunk attól, hogy esetleg megcsal a másik fél, de ha ezekkel a félelmekkel farkasszemet merünk nézni, elköteleződünk, ez az igazi életbátorság.

Nem misztifikáljuk túl a nagy ő fogalmát? Keressük, kutassuk őt?

Lehet keresni, de én ugyanúgy nem hiszek benne, ahogy Popper Péter sem. Az „igazi” nem létezik. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De, aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne „igazi”. Attól válik valaki nagy ő-vé, hogy tudtunk kapcsolódni hozzá, elköteleződni mellette. A találkozásunk emléke, a közös élmények, krízisek, kudarcok, konfliktusok történeteitől leszünk igazivá egymás számára. Ez munka, sokszor küzdés, kínlódás, lehet, hogy olykor azt érezzük, nincs jövője ennek a kapcsolatnak, de ha megküzdjük, miénk lesz az igazi. Életünk egyik legfontosabb döntése a párválasztás. Készült egy képsorozat arról, hányféle arca lehet egy nőnek különböző férfiakkal élve. Meghökkentő látni a különbséget. Nem mindegy, kivel köti össze a történetét valaki, hiszen más-más élményeket fog megélni, más helyzetekbe fog belekerülni.

Mi a szerelem?

A szerelemnek nincs standard meghatározása. Számomra a szerelem lényegét ez a gondolat fejezi ki a legjobban: „Szerelem, ha egyik a másikat repülni hagyja, de ha lezuhan, fél szárnyát kölcsönadja.” (Szabó Éva: Szög és kereszt) A szerelem azt jelenti, hogy fontosabbá válik a mi, mint az én, önzetlenül teszek valamit a másikért. Szerintem a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” után következik az igazi szerelem. Ha a szenvedély nem halványulna el, nem lennénk képesek dolgozni, a párunkon kívül másra is fókuszálni, gyerekeket nevelni. Akkor egészséges a kapcsolat, ha a párok nem ragadnak bele a szimbiózisba, hanem kicsit eltávolodnak, hogy lehetőséget adjanak egymásnak a személyiségfejlődésre, majd újra közelednek, keresik, hogyan tudnának újra kapcsolódni egymáshoz. A kötődés végső célja paradox módon a leválás, ez a szerelemre is érvényes. Összekapcsolódunk, összeolvadunk, majd leválunk, azért, hogy egymás mellett maradjunk. Ha nem készültünk fel a folyamatos változásra, nem vagyunk rugalmasak, alkalmazkodók, a párkapcsolatot, a házasságot csalódásként élhetjük meg. A konfliktusok, a veszekedések, a problémák és azok megoldási módjai is a párkapcsolati fejlődésünk fontos állomásai.

Amíg a társadalom a testiséget hangsúlyozza, addig a Biblia arra int, a szexualitás helye a házasságban van.

Pszichológusként nem mondhatom meg senkinek, melyik út lenne helyes. Valóban nem azzal indul a párkapcsolati fejlődés természetes folyamata, hogy idegenekkel ágyba bújunk. Jó esetben először megismerjük egymást, lépésről lépésre haladunk az intimitás felé. Érdemes követni a fokozatosság elvét. Nem ezt látjuk körülöttünk, felgyorsult a biológiai érés, még inkább eltávolodva a pszichológiai éréstől. Vannak veszélyei a fiatalkori szexualitásnak, ezek életre szóló élmények, nem mindegy, hogyan tapasztalja meg teste határait egy fiatal, mit enged meg a másik félnek. De mindenki életében van legalább egy rossz döntés, amelyet meg kell tudnia bocsátani magának, mert egy kudarcos párkapcsolat is hozzájárulhat a személyiségfejlődéshez.

Ha valaki szembe mer nézni rossz házasságával, sok esetben két út áll előtte, segítséget kér, vagy kilép belőle. Miben tud segíteni egy családterapeuta, és miben nem?

Kilépni a legegyszerűbb egy nem működő kapcsolatból. A krízis, a konfliktus természetes dolog, nem szégyen segítséget kérni. A társak csak abban az esetben fordulnak szakértőhöz, ha a rájuk nehezedő feszültséget nem bírják tovább elviselni. A családterapeuta kívülről látja, segíti a kapcsolat újra strukturálását, az új szerepek, generációs határok meghúzását. A terapeuta nem akarhatja jobban a változást, mint a pár. A közös munkát a társaknak kell elvégezniük, a terapeuta végig kíséri és segíti őket ezen az úton.

A keresztyén házasoknak egészségesebb a kapcsolata, mint az ateista vagy nem vallásos pároknak?

Ezt nem lehet egyértelműen kimondani. Aki hisz, az biztosan több erőforrással rendelkezik, krízishelyzetekben is. Hisz a Gondviselésben, abban, hogy a dolgok jóra fordulnak. De sokszor pontosan az okozhat gondot, hogy ráhagynak mindent Istenre, majd ő megoldja. Egy hívő embernek is kell, hogy legyen bátorsága tenni a kapcsolatáért, kockáztatni, kudarcot vallani. Bele kell állni a történetbe, mert az Isten másképp nem tud segíteni. A párkapcsolatban 50-50 százalék a felelősség. Az élő hit olyan, mint a hamuban sült pogácsa a vándor tarisznyájában. Az életben mindenkit ugyanazok az akadályok, próbatételek érnek, nem mindegy viszont, van-e pogácsám az útra vagy nincs.