A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár első és második versét. Bogárdi Szabó István református püspök ezt követően Ézsaiás próféta könyvének 40. fejezetéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést", és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.
Felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó „végső, elrettentő erővel" vigasztalót kért. A püspök a „nagy magyar őrállónak" nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor „az országot nem úgy rakták össze", ahogy ő szerette volna.
„Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt" – hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere. Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmaradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmaradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. Elmaradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csóri Sándor kérdését is: „Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?".
„Életem egyik nagy ajándéka, hogy (...) odakerülhettem a közelébe; meghallgatott, kíváncsi volt rám, hallgathattam és hallgathattunk, együtt aggódhattam azokkal, akik szeretik. Belenézhettem távolodó tekintetébe, foghattam haldokló kezét" – idézte fel Balog Zoltán. Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – búcsúzott a nemzet művészétől az emberi erőforrások minisztere.
„Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga" – fogalmazott Kósa Ferenc filmrendező, az elhunyt barátja. „Ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk" – idézte fel Kósa Ferenc a hatvanas évek elején, első találkozásuk során mondottakat Csoóri Sándortól. Hozzátette: aznap életre szóló barátságot kötöttek. Mint a rendező felidézte, az évtizedek során sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat és emiatt a hatalom betiltotta az alkotást.
„Csoóri Sándor szelleme életművében velünk marad" – mondta Illyés Mária művészettörténész. Illyés Gyula lánya felidézte: apja és az általa fiatalon patronált Csoóri Sándor ízlésbeli és véleménybeli hasonlósága számos dologra, a küzdelmek megvívásának módozatára is kiterjedt: nem a viszály, hanem az egyetértés lehetősége volt a fontosabb számukra. Illyés Mária elmondta: egyetemista társai számára a bő egy évtizeddel idősebb Csoóri Sándor valóságos hős volt, miközben ő otthonról tudott Csoóri küzdelmeiről, kudarcairól, fájdalmairól is. Szomorú, hogy Csoóri Sándor fájdalommal ment el: akárcsak Illyés Gyula, úgy érezte, hogy a világ jobbításáért folytatott harca nem volt eléggé sikeres – jegyezte meg. Csoóri Sándor életműve most áll össze abba az egységbe, amelynek meg kell kapnia a méltó figyelmet, „szelleme ebben az emelkedő műben velünk marad" – emelte ki Illyés Mária.
„Maga volt az élet, a gondolkodás és a modern költészet. Halála a második világháború utáni magyar irodalom és szellemi, politikai világ legnagyobb vesztesége" – mondta Tornai József. A költő, író beszédében kiemelte: Csoóri Sándor ott volt az új modern magyar líra megszületésének pillanatában, első verseskönyvei korlátait felismerve végrehajtotta a maga költői forradalmát az 1962-es Menekülés a magányból, illetve a még több újítással élő, öt évvel későbbi Második születésem című kötetével. Felidézte, hogy korai esszéiben a nyugati példákon látott eszközökkel ráébredt a magyar népköltészet és a szürrealizmus rokonságára. „Sokoldalú volt, nemcsak politizáló, sőt lázadó költő, közéleti egyéniség, aki a hatvanas évektől bejárta az országot, és Tudósítás a toronyból címmel nagy felháborodást kiváltó irodalmi riportkönyvet írt a vidék szegénységéről, a paraszti gazdaságok tönkretételéről".
Tornai József szól arról, hogy Csoóri Kósa Ferenc és Sára Sándor filmjeihez írt forgatókönyveket és vezető személyisége lett az egyre élénkebben kibontakozó ellenzéki mozgalomnak Lakiteleken vagy a monori országos értelmiségi találkozón. „A viták, különvélemények és megegyezések forgatagában neki volt a legerősebb a hangja". Elmondta, hogy Csoóri Sándor versei nem politizálódtak át, a versírást a személyiség nagy kalandjának tekintette, éppen ezért volt népszerű egyenletesen művészi kidolgozású lírájában, valamint heves és szókimondó cikkeiben, a nyílt társadalom bírálatban is. „Az MDF győzelme, az 1989-es pártpolitikai változások után csalódott, kiábrándult a politikából, sokkal nagyon szabadságot, egyenlőséget, népi országirányítást, az ellenzékkel őszintébb, azonos célú világot, parlamentet várt. Ez közéleti verseiből és új prózáiból is kiviláglott, ahogy írta, a költészetet a sorsának tekintette, a jót akarta, az igazi életet az igaztalan, hazug élettel szemben" – fejtette ki Tornai József.
MTI, fotó: Soós Lajos