Eltemették Nagy Sándort, az alkotó embert

Szemerkélő esőben gyülekeztek az Óbudai temető ravatalozója előtt az emberek szerda délután, hogy elbúcsúzzanak Nagy Sándortól, aki szeptember 19-én, 89 évesen hunyt el.

Nagy Sándor számos területen helytállt életében: szerető családapa, presbiter, gyülekezeti kántor, a Dunamelléki Református Egyházkerület korábbi főgondnoka, a Zsinat korábbi világi elnöke, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány korábbi elnöke, az MTA Műszaki Fizikai Kutatóintézet alapító tudományos főmunkatársa is volt.

A temetésen sokan tiszteletüket tették, voltak, akik be sem fértek a ravatalozóba, és kint hallgatták a beszédeket.

– Nagy Sándor ravatalánál ismét átérezzük, hogy az ember mulandó, mégis az egyedüli teremtő Isten alkotó létre hívja az embert, úgy, hogy közben megéljük az emberi lét egész teljességét, vagyis őt keresve, hozzá találva alkossunk – kezdte megemlékező beszédét Veres Sándor dunamelléki főgondnok. Az elhunytat alkotó embernek nevezte, akit bárhova vetett a sorsa, mindent megtett, hogy munkájával, jelenlétével, hűségével Istent dicsőítse. Elmondta, hogy Nagy Sándor azt vallotta, református ember nem létezhet máshogy, csak egy gyülekezet tagjaként.

Veres Sándor felidézte, hogy az elhunytnak a rendszerváltozás időszakában kellett helytállnia presbiterként és egyházmegyei gondnokként, új feladatokkal szembesülve a kárpótlás és az újrainduló intézmények körül, de mérnöki végzettsége, rendszerezőképessége hasznára volt a gyülekezeteknek.

Nagy Sándor szorgalmazta a presbiterek képzését, hogy a Szentírásról, a hitvallásról és a gyülekezeti életről biztos ismerettel rendelkezzenek, támogatta az egyházi iskolák létrejöttét, és vallotta, hogy a közéletben való szerepvállalás elsősorban a közegyházon keresztül gyakorolható, ezért is alapítója és elnöke volt a Református Közéleti és Kulturális Alapítványnak – mondta el Veres Sándor, hozzátéve, hogy a néhai főgondnoknak fontos volt a teremtésvédelem és a Trianon után szétszakított egyháztestek újraegyesülése is.

– Ha Nagy Sándor testvérünk szolgálatából ki szeretnék emelni valamit, akkor az a békesség hirdetése és megélése. Ezt képviselte gyülekezetében, egyházkerületi és zsinati szolgálataiban – jelentette ki Veres Sándor dunamelléki főgondnok.

„Mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan fogják magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok” – idézte Pál filippiekhez írt levelét Balássy András törökőri lelkipásztor, aki három szóban összegezte Nagy Sándor életét: Soli Deo Gloria. – Egyedül Istené a dicsőség. Ezt vallotta, ezt vállalta – mondta a megboldogult főgondnokról.

Balássy András szerint Nagy Sándor nem volt tökéletes ember, élete tele volt küzdelmekkel és fájdalmakkal, mely küzdelmekben megállt, mely fájdalmakat türelmesen hordozott, ugyanakkor a cél, ami előtte volt, az a Krisztus tökéletessége.

A lelkész három példát is hozott erre. Felidézte, hogy Nagy Sándor még fiatalon felbuzdulva elindult a szomszéd falu gyermekeinek hirdetni Isten Igéjét, de a falu határában rendőrök várták. Egyfajta derűvel, de szégyenkezve vallotta meg, hogyan tért vissza otthonába – emlékezett Balássy András, aki szerint Nagy Sándor égett az Úr szolgálatáért, és megkereste a lehetőséget arra, hogy ezt hogyan teheti meg. Másik példaként a zenei szolgálatot említette. Nagy Sándor mindig azt mondta, hogy neki a legfontosabb tisztsége az egyházban az, hogy ő orgonista lehet egy gyülekezetben. A törökőri református gyülekezetben ötvenöt esztendőn keresztül vállalta ezt a feladatot.

Harmadik példaként pedig a családi életet hozta fel. – Hatvanhárom éven keresztül szerette úgy az ő feleségét, és hadd tegyem hozzá, szerette őt az ő felesége, hogy egyáltalán nem volt egy probléma- és vitamentes kapcsolat az övék. És azt gondolom, sokkal bátrabbak voltak ők, akik erről nyíltan beszéltek, hogy mivel küzdenek, hogy mik a kihívások, amik elé egymást állítják, és így szerették egymást. Így nevelték ezzel a hűséggel öt gyermeküket, mintsem hogy azt hazudták volna önmaguknak, egymásnak és a környezetüknek, hogy mindig minden a legtökéletesebb rendben van – mondta a lelkipásztor, és azt is felidézte, hogy Nagy Sándor gyermekei arról számoltak be, hogy minden nap rájuk szánt egy-egy órát, és azt is vállalta, hogy emiatt aztán éjszakába nyúlóan kellett dolgoznia.

Balássy András szerint el kell fogadni Nagy Sándor alapállását és arra kell tekinteni, akit egész életében szolgált. – Mert kesereghetünk és joggal kesergünk azon, hogy kit és mit veszítettünk el őbenne. És vigasztalhatjuk egymást, és helyesen tesszük, ha vigasztaljuk egymást. De ez ugyanolyan töredékes marad önmagában, mint a mi emlékezésünk, ha kihagyjuk Jézus Krisztust – jelentette ki a lelkipásztor, és hozzátette, hogy elköltözött testvérünktől a feltámadás boldog reménységével kell búcsúznunk.

Ezután Balog Zoltán dunamelléki püspök mondott imát, amelyben hálát adott az Úristennek Nagy Sándorért és azért, hogy megvalósulhatott a keresztyén szabadsága abban, amiben az Úr predesztinálta. – Hálát adunk a talentumokért, amiket neki adtál. Hálát adunk azért, hogy ezeket használta, sokszorozta annyiféle ügyben keresztyén fiatalok között, házasságában, családjában, az éneklésben, a mérnöki pályán, a gyülekezet építésében, az egyházkormányzásban, a teremtésvédelemben. Hálát adunk, hogy ezek az ügyek egy ügyben futottak össze, Jézus Krisztus ügyében, Isten dicsőségében – mondta a püspök, aki szerint Nagy Sándor a szolgálatot kereste és végezte minden tisztségében, és akkor is szolgált, amikor letette ezeket a tisztségeket, valamint kiállt a hitéért, meggyőződéséért akár a fősodorral szemben is.

Ezek után a püspök kérte az Úristent, hogy Nagy Sándornak legyenek utódai Krisztus követésében, olyanok, akik örömet találnak Isten szolgálatában. – Tőled jövünk és hozzád megyünk, köszönjük, hogy az ő élete beteljesedve mehet hozzád – zárta az elhunytért mondott imádságát Balog Zoltán, majd áldást kért a megjelentekre.

A ravatalozóban tartott megemlékezés után a családtagok, barátok, kollégák és további megjelentek utolsó földi útjára kísérték Nagy Sándort az Óbudai temetőben.

A sírnál Victor István lelkipásztor Az öreg Timóteus című versét fia mondta el. A vers utolsó szavai a kopogó eső zajával kísérve a levegőben maradtak, a temető és a fejünk felett: „...és nem baj, ha a testem elfelejtik egyszer, tudom, Jézusom, odaát vár.”

Balássy András lelkipásztor pedig János evangéliumának szavaival búcsúzott az elhunyttól:

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem! Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Ahova pedig én megyek, oda tudjátok az utat. Tamás erre így szólt hozzá: Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat? Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”