Elűzetés az otthonból

A református egyház többször kifejtette álláspontját a kényszertelepítésekről, és tiltakozott a felvidéki magyarokat érő sérelmek miatt. A kormányzat tevékenységét, tárgyalásait mindez nem befolyásolta. Az egyházi vezetők sok esetben kifogásolták, hogy véleményük nemcsak meghallgatásra nem talált, formális választ sem kaptak beadványaikra. „Egyházunk többször kifejezte azt a nézetét, hogy a kényszerű népcserét az Isten és emberi törvényekkel homlokegyenest ellenkezőnek tartja. Állásfoglalását sírnivalóan igazolják azok az elevenbe vágó sérelmek és bírhatatlan szenvedések, amelyeket a felvidéki magyar véreink kénytelenek elhordozni” – írta a református egyetemes konvent elnöksége Nagy Ferenc miniszterelnöknek 1947. január 31-én. De a tiltakozásnak nem lett eredménye, a kitelepítések ugyanúgy folytatódtak. Erről persze nem feltétlenül a magyar külügy tehetett, a csehszlovák fél sokszor az ő panaszaikat sem hallgatta meg.

1939 és 1945 között, amikor a református gyülekezetek java része visszakerült Magyarországhoz, az önálló Szlovákia területén 25 református gyülekezet maradt, amelyből három magyar, a többi pedig szlovákajkú – hívta fel a figyelmünket Somogyi Alfréd, a Sellye János Egyetem oktatója, a Szlovákiai Református Keresztény Egyház huszadik századi történetének szakértője.

Ebben az időszakban alakult meg az a szervezőbizottság, amely 1952-ig irányította a református egyházat. Nem volt egyházmegye, zsinat vagy püspök. 1945 májusában a magyar gyülekezetek visszakerültek Csehszlovákiához, és az említett szervezőbizottság a hónap vége felé azt a döntést hozta, hogy a református egyházban a hivatalos kommunikáció nyelve a szlovák lesz. Annak ellenére, hogy ekkor már a szlovákiai gyülekezetek több mint 90 százaléka magyar ajkú volt. A fiatalabb lelkészeknek két, az idősebbeknek három éven belül meg kellett tanulniuk szlovákul, és vizsgát tenniük. Emellett a szervezőbizottság úgy fogott hozzá az egyházszervezet megteremtéséhez, hogy kinevezett szlovákul tudó espereseket – tudatta Somogyi Alfréd.

A szakember kiemelte: Csehszlovákiának ekkor nem volt megválasztott törvényhozása, Eduard Benes elnök dekrétumokkal kormányzott. 143 dekrétumából 80 érintette a német és magyar kisebbséget. A dekrétumok között volt olyan is, mely szerint a magyar szervezetek, amelyek Csehszlovákia 1938-as megszűnésénél szerepet játszottak, fasisztának minősültek. Ezeket aztán régiónként máshogy értelmezték, például Gömörben a végrehajtó hatalom a református egyházat is ilyen szervezetnek minősítette, és háborús bűnösnek titulálta. Erre hivatkozva például a rimaszombati református egyházközségük minden vagyonát elkobozták. A Benes-dekrétumok Szlovákiában továbbra is a jogrend részei, és az ezekre hivatkozva elvett egyházi vagyont nem is lehet visszaigényelni.

Somogyi szerint a felvidéki reformátusságnak nem sok lehetősége adódott ellenállni, tiltakozni. Három okból: először is nem volt egyházi közigazgatás az 1952-es pozsonyi zsinatig. A második ok: az egyházat kinevezett emberek vezették. A harmadik: a református gyülekezetek jelentős részét érintette a három felvonásban történő kitelepítés. Az etnikai tisztogatás a református gyülekezeteket megtizedelte. Például Mezőtelkesen, amely Rimaszombat leányegyháza, 70 családból 38-at kitelepítettek Magyarországra.

A gyülekezeti élet többnyire zajlott. Nem az egészséges módon, nem teljes szabadsággal, de azért mégiscsak összejöttek, tartottak istentiszteleteket, de a közéleti megnyilvánulások, kulturális rendezvények teljesen hiányoztak ebben az időszakban. Persze néha a gyülekezeti életet is korlátozták, például Pozsonyban egy időszakban betiltották a magyar nyelvű istentiszteleteket, amely intézkedés ellen Kiss Roland későbbi főgondnok, a határkijelölő bizottság magyar elnöke tiltakozott is.

Olyan időszakról beszélünk, amikor valaki a magyarsága miatt elveszíti az állami állását: nem lehet vasutas, postás, tanító, mert egyik napról a másikra elengedték őt – emlékeztetett Somogyi Alfréd. A városi gyülekezetekben értelmiségiek alkották a presbitériumokat, nekik pedig a fejük felett Damoklész kardjaként végig ott lebegett a deportálás.

A kisebb falvakban a reformátusság jellemzően kicsit módosabb, tehetősebb volt, mint példának okáért a magyar katolikusok. Az egyháztörténész megosztotta velünk: vannak arra vonatkozó dokumentumok és bizonyítékok, hogy például Gömörben, Nógrádban lefényképezték a magyar gazdaházakat, és Észak-Szlovákiában, szinte mint katalógusból választhattak a szlovákok. Amelyik házra Észak-Szlovákiában egy szlovák ember rámutatott, hogy akkor ő oda beköltözne, abból kitelepítették a magyar családot. A módosabb családok házait általában előbb választották, így a magyar reformátusságot a lakosságcsere és a kitelepítés emiatt is nagyobb arányban érintette.

Arra a kérdésre, hogy teljes falvakat telepítettek-e ki, Somogyi Alfréd nemmel válaszolt, de említett olyan településeket, ahonnan a magyar reformátusok jelentős részét a lakosságcsere keretében Magyarországra deportálták. Ilyen például Garamvezekény. Onnan a háromszáz lelkes gyülekezetből 217 embert telepítettek ki. A már említett mezőtelkesieknél a gyülekezet lényegében kettészakadt, és a távozók vitték magukkal a két kehely közül az egyiket és a kisebbik harangot, bízva abban, hogy egy helyre kerülnek majd Magyarországon. Ez nem minden esetben valósult meg, 196 felvidéki magyar településről 225 magyarországi helységbe kerültek ezek az emberek. Az egyház részéről ezt nagyon részletesen dokumentálták, hiszen készült ekkor egy nagy egyházi felmérés: minden magyar lelkész megírta, hogy a gyülekezetébe mennyi felvidéki református érkezett. Egyébként a magyar református egyház ekkor nagyon jelentős munkát végzett, voltak megbízottjai, akik a telepítést intéző földhivatallal voltak kapcsolatban. S próbálták úgy alakítani, hogy a Felvidékről érkező reformátusok olyan faluba kerüljenek, ahol van református gyülekezet.

Érdekes történet például, hogy az a Gulyás Lajos, aki aztán később 1957-ben mártír lelkész lett, akkor Levélen, Győr mellett szolgált. Felvidéki, kisújfalusi származású emberről van szó. Tudta az otthoniaktól, a lakosságcsere előbb-utóbb eléri Kisújfalut is. Gulyás Lajosnak van egy olyan levele, amelyet a püspöki hivatalnak írt: kéri, intézzék úgy majd a szlovákiai Kisújfaluból érkező kitelepítetteknek a dolgát, hogy ha lehet, az ő szülőfaluja reformátussága kerüljön oda, Győr mellé, Levélre.

Somogyi Alfréd arról is beszélt, hogy nem minden településre jellemző, hogy tartaná a kapcsolatot a kitelepítettekkel, illetve egyre inkább a leszármazottaikkal, de a 90-es, 2000-es években nagyon sok gyülekezet megszólította, hazahívta a tőlük elszármazottakat.

A telepesek sosem felejtették el kényszerből elhagyott otthonaikat, még ma is több helyen tartanak megemlékezéseket. Szabó Ildikó, a Dunaszekcső-Palotabozsok-Véménd Református Társegyházközség lelkipásztora elmondta nekünk: a gyülekezethez tartozó településekre számos felvidéki magyar telepítettek annak idején. Itt szolgált az a Tóth Imre lelkipásztor is, aki a Felvidékről követte a nyájat. Szabó Ildikó beszélt arról is, hogy nemrég adta le Pécsen levéltári megőrzésre Tóth Imre feljegyzését az áttelepülésről. Könyvírásban is gondolkodtak, de egyelőre ez nem valósult meg, de Véménden van a faluházban egy felvidéki szoba.

A gyülekezet településein ötévente megemlékeznek a kitelepítésekről, májusra tervezik a 75. évfordulós emlékezést. Öt vagy tíz éve még a három falu közösen tartott viszonylag nagy eseményt, de ma már főleg csak a leszármazottak élnek, egyre kevesebben vannak életben azok közül, akik még átélték a kitelepítést. Az egyik bácsi verset is írt az egyik alkalomra, egy néni novellában emlékezett vissza. Most már csak egyszerű megemlékezést terveznek, mindenki a maga falujában, mert már nagyon idősek, akik még élnek, de vendéglelkész érkezik majd Felvidékről.