A becsület mára inkább elfeledett emléktárgy, mint elérendő erény. Mint a kiszolgált bútordarab, amelyet szégyellünk, ha a szomszéd meglátja – régimódi, antik holmi, amelyet a pincébe rejtünk. Pedig valaha a becsület az ember jellemének sarokköve volt, ehhez igazították a döntéseket, a cselekedeteket, sőt az egész életet. Mi történt? Bogárdi Szabó István, a Károli Gáspár Református Egyetem rektorhelyettese, egyetemi tanár szerint az alapvető értékeink azért kallódtak el, mert az emberek maguk is elveszettek, és céltalanul bolyonganak irányt vesztve, mert elutasították Istent és változhatatlan mércéjét.
A modern társadalomban milyen értelmet nyer a becsület fogalma – ha nyer egyáltalán?
Amikor kimondjuk a szót, mintha zöldhatárra érkeznénk. Nem tudjuk pontosan körvonalazni, csak sejtjük a tartalmát. Ha pedig elindulunk a szó nyomán, számtalan ösvényre léphetünk, hiszen a jelentése szerteágazó. Vegyük például a „becsületbeli ügy” kifejezést. Az érintett személy saját vagy mások becsületének védelmét elengedhetetlennek érzi, ezért cselekedni kényszerül. Innen aztán kitérő nyílik, ahol felhangzik az ismerős szókapcsolat: „betyárbecsület”, amely a hűség és lojalitás fonák formáját mutatja. De a becsület több a puszta hűségnél vagy büszkeségnél. Megköveteli, hogy megnevezzük azokat az erényeket, amelyek szerint élni szeretnénk – és méltók lehetünk a tiszteletre. Az ókori filozófusok azt tanították, hogy ezeket csak becsületes (vagyis megbízható) módon lehet jól gyakorolni. Arisztotelész az erényeket sorolva ugyanakkor nem a becsületet állítja középpontba, hanem a bátorságot, bölcsességet, mértékletességet, nagylelkűséget, szívélyességet, igazságosságot, szelídséget. Szerinte a boldog élet az előbb említettek gyakorlása révén valósulhat meg. A becsület pedig ezek elismert gyümölcse: megbecsülés akkor jár, ha valóban erényesen élünk. Vagyis a becsület nem annyira önálló erény, hanem inkább az erényes élet lenyomata, amelyet mások is felismernek – és adott esetben elismernek.
Napjainkban egyre ritkábban találkozunk azokkal a régen nagyra becsült erényekkel, amelyek sokak életének természetes részei voltak – kimondva vagy kimondatlanul. Ezek az eltűnő vagy éppen kallódó erények – mint az erkölcsi tisztaság, a megbízhatóság, a mértékletesség vagy az állhatatosság – ma már mintha csak halvány emlékekként élnének tovább. Reméljük, nem vagyunk egyedül azzal a vággyal, hogy újra jelen legyenek az életünkben, ezért most a nyomukba eredünk. A becsület kérdésével kezdjük, majd innen indulva sorra vesszük azokat az értékeket, amelyek talán nem vesztek el végleg. Közben pedig igyekszünk megérteni azt is, miért illantak el a mindennapjainkból.
Mennyiben tér el ettől ma a látásmódunk?
Vitathatatlan, hogy az értékeink átrendeződtek. Petőfi Sándor a Nemzeti dalban ekként mozgósít: „…kinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete.” Ez azt jelenti, hogy kétszáz évvel ezelőtt a közösség ügyeiben való részvétel és az azokért vállalt áldozat becsületbeli kérdés volt. Aki a haza érdekében cselekedett, nemcsak tiszteletet nyert, hanem erkölcsi dicsőséget is – mert a közösségért hozott áldozat dicsfénye visszasugárzott a hősre, az önfeláldozóra, az engedelmes szolgálóra. Ma nehéz lenne ily módon mozgósítani, mert a kortárs ember megfordítva szemléli a világot: nem önmagát látja a közösség részeként – akár családban, baráti körben, munkahelyi vagy társadalmi rendben –, hanem inkább úgy gondolkodik, hogy a társadalom köteles az ő egyéni boldogulását, jólétét, sőt akár becsületét is feltétel nélkül szolgálni. Elég csak egy pillantást vetni a mai és régi törvénykönyvek közötti különbségre. Napjainkban a becsületsértés jogi fogalma jóval szerteágazóbb, szinte már beláthatatlan. Folyton növekszik az ilyen jellegű perek és jogviták száma, amit leginkább az újságírók tapasztalnak. Könnyen megeshet, hogy ha a publicista kimond vagy leír valamit, amivel – saját szándéka szerint – az igazságot szeretné közvetíteni, másnap már fel is jelenti valaki, mivel úgy érzi, megsértették a tisztességét, jó hírnevét vagy személyes integritását. Akkor hogy is van ez? Charles Taylor kanadai filozófus szerint ma a hitelesség korát éljük. Csakhogy ez nem a közösség hitelesítő erejét vagy a közös értékek hitelességét jelenti, hanem az egyénét – sőt, gyakran az atomizált, önmagába zárkózott ember sajátos önminősítését. Az individuum önmagát teszi végső mércévé, és azt követeli, hogy a világ alkalmazkodjon az ő belső törvényeihez, még akkor is, ha ezek önkényesen felállított szabályok. Minden másnak, beleértve a közösséget, a társadalmat – vagy akár, elvontan, az igazságot is –, ehhez kellene igazodnia.
Mitől lesz valaki valóban becsületes?
Két irodalmi példára hadd hivatkozzam – olyan művekre, amelyeket mindannyian ismerünk gyerekkorunk óta. Az egyik Molnár Ferenc klasszikusa, A Pál utcai fiúk, és benne Nemecsek Ernő sorsa. Az író mesteri érzékkel mutatja be, hogyan foszthatja meg a közösség az egyik tagját a becsületétől. A gittegylet – félreértés és látszólagos árulás miatt – úgy dönt, hogy Nemecsek nevét ezentúl csupa kisbetűvel fogják írni. Ez a gesztus több egyszerű megszégyenítésnél: ez a becsület formális megvonása. Sajátos, írott és íratlan becsületkódexe alapján a gittegylet úgy ítéli meg, hogy Nemecsek méltatlanná vált. Azután a történet végére tragikus módon kiderül, hogy végzetes tévedés történt. Elmennek a halálos ágyán fekvő közlegényhez, hogy bocsánatot kérjenek, és ezzel – ha későn is – helyreállítsák a becsületét. A nevét újra nagybetűvel, sőt csupa nagybetűvel írják. A becsület visszanyerésének ára a halál, ez adja a történet tragikus mélységét. A másik példánk sokkal játékosabb – de a mondanivalója legalább olyan komoly. Carlo Collodi klasszikusa, Pinokkió története bölcs humorral tárja elénk az igazmondás és a becsület kérdését. Amikor Pinokkió, a fából faragott kisfiú füllent vagy hazudik, azonnal látható következményekkel szembesül: megnő az orra. Az igazság elferdítésének látható ára van. A hazugság nem marad következmények nélkül – előbb-utóbb feltűnik, kilóg, eltorzít, leleplez. Pinokkiónak hosszú és kalandos utat kell bejárnia, hogy ne csak a hazugságok következményeitől szabaduljon meg, hanem helyre is állítsa a saját becsületét. Mindezt Dzsepettó papa figyelme és várakozása kíséri – ő az, aki feltétel nélkül szereti, és reméli, hogy a fiú magától jut el az igazsághoz. Ez a történet tehát ugyanazt az örök erkölcsi törvényt közvetíti: a becsület az igazság iránti hűségből, az őszinte bűnbánatból születik újra.
„...a becsület az igazság iránti hűségből, az őszinte bűnbánatból születik újra”
Hogyan foglalhatjuk össze a mesék tanulságát?
A két gyerektörténet arra utal, hogyan válik becsületessé az ember: hosszú érlelődési folyamaton keresztül. De lépjünk át más közegbe. Mindig megráz bennünket, ha más kultúrákból becsületgyilkosságokról kapunk híreket. A keresztyénség kétezer éves történetének egyik nagy érdeme – mondhatjuk: erkölcsi vívmánya –, hogy következetesen küzdött a vendetta, vagyis a vérbosszú ellen. S mi húzódik meg a szörnyű gyakorlat mögött? A szó a latin vindicatio kifejezésből ered, és nemcsak a bosszút, hanem valaminek a helyreállítását is jelenti. A bosszúban rejlő indulat nem pusztán a sérelem megtorlását célozza, hanem a tisztesség, méltóság, például a család becsületének visszaállítását. Ám ez a kombináció (helyreállítás vérbosszúval) – bármennyire érthető is emberi logikával – borzalmas következményekhez vezethet. Az ószövetségi törvények figyelmeztetnek is ennek veszélyére. Ezért olvashatunk Mózes törvényeiben a menedékvárosokról (5Móz 19). Ha valaki nem szándékosan okozott halált, nem volt átadható a vérbosszút követelő család kezébe. Biztosítani kellett számára a jogszerű tárgyalást. A törvény ilyen módon próbálta korlátozni az indulatból fakadó megtorlást, és az igazságosság medrébe terelni a becsület védelmének ősi igényét. Az Újszövetség rendjében a radikalitás nem az erőszakban, hanem az önmegtartóztatásban válik végérvényessé. Pál apostol szavai a római levélben talán mindennél világosabban mutatják, milyen irányt vett a keresztyének gondolkodása: „Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: »Enyém a bosszúállás, én megfizetek« – így szól az Úr.” „Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: […] akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig a tisztelettel, annak a tiszteletet.” (Róm 12,19 és 13,7) A keresztyénség a becsület helyreállítását nem az ellenünk vétkező legyőzésében látja, hanem abban, hogy mi magunk maradunk hűek Istenhez, az irgalomhoz, a méltósághoz. Mindez beláthatatlanul messzire vezet. Ahelyett, hogy másokban akarnánk helyreállítani a világ rendjét, önmagunkban tanulunk méltón viselni sérelmet, igazságtalanságot, megaláztatást – és ezzel tulajdonképpen mi magunk válunk a becsület tanúivá. Itt már Jézus szavaihoz érkezünk, amelyek a becsület legbelső magvát érintik: „…ne esküdjetek […] Ellenben ha igent mondotok, az legyen igen, ha pedig nemet, az legyen nem, minden további szó a gonosztól van.” (Mt 5,34–37) Jézus ezzel nem csupán a hamis eskük ellen szól, hanem a becsület radikális egyszerűségét és erejét állítja helyre. Ne rángassuk magunk mellé alkalmi tanúnak Istent, ne toldjuk meg fogadalmakkal, esküformulákkal azt, amit egyszerűen, tisztán és őszintén ki tudnánk mondani: igen vagy nem. Mert a becsület ott kezdődik, amikor egy-egy szavunk fedezete az egész életünk: az „igenünk” nemcsak döntés, hanem ígéret is egyben, a kimondott „nemünk” nem védekezés, hanem állásfoglalás. Új dimenzióba lépünk: a becsület nemcsak a múltunkat összegezheti (érdem), és nemcsak a jelent határozhatja meg (tisztesség), hanem utat nyit a jövő felé is (hűség). Amikor valamit ígérek, amikor valamit vállalok, akkor a becsületemet adom hozzá.
„Ne rángassuk magunk mellé alkalmi tanúnak Istent, ne toldjuk meg fogadalmakkal, esküformulákkal azt, amit egyszerűen, tisztán és őszintén ki tudnánk mondani: igen vagy nem”
Mi segíthetne abban, hogy a becsület újra értékké váljon, különösen a generációk közti kapcsolat sérült világában?
Falun nőttem fel, felnőttként visszagondolva világosan látom: a család idősebb tagjainak – különösen a nagyszülőknek – fontos feladata volt, hogy a kis unokát becsületre és tisztességre tanítsák munkában, igazmondásban, közösségvállalásban. Mindemellett a becsület megadásához, illetve annak megértéséhez szükség volt a szülők iránti tisztelet elsajátítására, amelyre az ötödik parancsolat mint generációs intelem fel is szólít. S ehhez ígéret is kapcsolódik – hosszú élet és áldás. Sokan azt gondolják, ez a parancsolat kisgyerekeknek szól. Pedig minket, felnőtteket utasít, hogy tiszteljük a saját szüleinket, a nagyszüleinket – még akkor is, ha már nehezen beszélnek, ha műfogsoruk van, ha emlékezetkieséssel küzdenek, ha ápolásra szorulnak vagy „mániásak” lettek. Miért fontos ez? Mert a gyerekeink látják, hogyan bánunk mi a szüleinkkel, és majd ugyanúgy fognak bánni velünk. Ez nem fenyegetés. Ez élettörvényszerűség. Példát adunk, és a példa nem tanítás, hanem maga a tanulás.
Sokat beszélünk transzgenerációs traumákról.
Többet segítene, ha a transzgenerációs áldásokkal törődnénk. „Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem – de irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem…” (2Móz 20,5b–6) Ha az arányokat nézzük, kétszázötvenszeres különbség van az áldás javára. Miért nem erről beszélünk? Miért nem hirdetjük azt, hogy az engedelmesség, a becsület, a tisztelet áldást hordoz – és nemcsak ránk, hanem a gyermekeinkre, unokáinkra is vonatkozik? Ha végigolvassuk a tízparancsolatot, megláthatjuk, hogy a mélyén ott húzódik a tisztelet és a megbecsülés ereje. Például a szombatnapi rendelkezésben is. Ez nemcsak az én privát nyugodalmamról szól, hanem a közösségéről is, tehát olyan életformát nyit meg a számomra, amelyben nem csak magamra gondolok. Az utolsó parancsolat tiltja a másik tulajdonának elkívánását. Nem pusztán a szomszéd hírnevét, akadémiai címét vagy társadalmi státuszát érinti, sőt: inkább személyes életének közvetlen világát. Mindezek azt mutatják: a tízparancsolat erkölcsi tere az, ahol az ember először találkozik a tisztelet és a becsület kérdésével. A családi körben a szülő rendre utasítja a gyerekét, hogy viselkedjen tisztelettudóan a nagyszülővel. Vagy éppen a nagymama szól rá az apukára, hogy bánjon emberségesen a gyermekével. Ezek a mindennapi, feszültséggel teli, mégis mélyen formáló helyzetek, amelyekben elkezdődik az a fajta gondolkodás, odafigyelés és felelősségérzet, amelyről Pál is beszél a filippibelieknek írott levélben: „…ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetre méltó, ami jó hírű, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek figyelembe!” (Fil 4,8) Az ember így tanul meg tisztelni és becsülni.
Ma már ritka, hogy olyan hívővel találkozzunk, akit valóban az Isten dicsőségének keresése hajt. Maga ez a kifejezés is reménytelenül feudálisan hangzik. És ha esetleg mégis akad ilyen ember, még ritkább az, aki ezt a belső indíttatást mások megbecsülésében is megéli – ahogyan azt a római levél tizenkettedik fejezete is tanítja: „…legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők...” Ehelyett sokkal gyakoribb, hogy még a barátainkat is „leoltjuk”, visszaszólunk vagy akár „beégetjük” őket a közösségi média védett árnyékából. Nem meglepő tehát, hogy az Istennel szembeni tiszteletlenség kéz a kézben jár az emberek iránti tisztelet hiányával.
(David W. Hall)
Miért nem elég csak viselkedni tanítani, és miért fontos, hogy az ember gondolkodása is formálódjon a hit és az istenképűség fényében?
Az apostol ezt a buzdítást börtönből küldi. Bátorítja olvasóit, bár ő maga fogságban van. Utal arra, hogy némelyek örülnek a szenvedésének, pozíciója megrendülésének. Ilyen helyzetben mondja: „ami csak igaz”. Az igazság ikertestvére a becsület. Amit a hit nagyra értékel – azt tartsuk szem előtt. Péter apostol is hasonlóan érvel: „Ragasszatok a hitetek mellé jó cselekedetet, a jó cselekedet mellé ismeretet…” (Károli-fordítás) A „jó cselekedet” itt nem csupán erkölcsi tett, hanem belső tartás, becsület (amit Kecskeméthy István erénynek fordít a 2Pt 1,5-ben). A hit dimenziójában éljük meg Isten minden értelmet felülmúló áldását. Ezért ha beléptem Krisztus iskolájába, gondolkodnom kell azon, mi az, ami igazságos, tiszta, szeretetreméltó, jó hírű, erényes. A római levél első fejezete élénken ábrázolja, mi történik a becsület eltűnésekor. A leírás tükörként szolgál: megmutatja, hogyan kapcsolódik Isten tisztelete erkölcsi alkatunk lényegéhez. Igen, az erkölcs istenismerettel kezdődik. Amikor Pál részletesen leírja a teljes romlottság állapotát, felsorolja az Isten megcsúfolásának következményeit, jelzi: még a tisztességtelen emberben is megmarad valamiféle lelki érzék, ha nem más, a magát mentegető lelkiismeret. Amikor másokat tisztelünk – bárkik legyenek is –, bennük Isten képmását becsüljük. Ezzel pedig a Teremtő tiszteletét növeljük a világban, és tanúságot teszünk végső értékéről. Bár az istenkép összetört a bűnesetben, nem semmisült meg teljesen. Kálvin az Institutióban, ahol az istenismeretről ír, megjegyzi: a pogányok – például a görögök és a latinok – is hordoztak valamit abból, amit Isten minden emberbe beleírt. A nagy kérdés nem is az, van-e istenképűsége az embernek – hanem az, mi tükröződik vissza az arcáról. Az isteni rend? Vagy az önhittség, a lázadás, az önzés és az erények eltorzítása? Pál apostol azt írja a korinthusi levélben: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át…” (2Kor 3,18) Amikor Krisztusra, a keresztjére, a bűnbocsánatra tekintünk, és elfogadjuk, hogy Isten elfogadott minket, akkor az eredeti isteni teremtési rend kezd visszatükröződni bennünk. A megváltás ígérete az, hogy immár élhetünk úgy, ahogyan Isten azt kezdettől fogva szánta nekünk. Pál ezért erősít bennünket: „Ezekről gondolkodjatok!” Ha már elnyertük Istentől ezt a minden értelmet meghaladó békességet – ha Isten megbékélt velünk, akkor mi is béküljünk meg Istennel! És kezdjünk el úgy gondolkodni, úgy élni, mint olyan istenképű teremtmények, akiket Isten páratlan dicsőséggel ruházott fel.