– Ha nem látjuk egyben az üdvtörténet teljes menetét, és kiemeljük belőle a húsvétot, akkor csak lóg a levegőben. Pál az efézusiaknak írt levelében elképesztően jó meghatározást mond erről, senki sem tudta ezt azóta így megfogalmazni: „Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van." Arról szól az ige, hogy az élő Istennek terve van, amelynek végén Jézus Krisztusban helyreállít és egybeszerkeszt mindeneket. Ha egybeszerkeszt, az azt jelenti, hogy valami szétszakadt. Nem lehet egybeszerkesztő munkáról beszélni a szakítás nélkül.
– Milyen szakítás történt?
– A sátán két nagy szakításáról van szó. Az egyik a mennyei világban történt, amikor az angyalok egy részét szembefordította teremtő Istenükkel. A másik pedig itt, a földi világban, ahol az istenképű embert gyalázta meg, fordította el Istentől, és lázította fel ellene.
– A húsvét a legfontosabb keresztyén ünnep?
– Sokan gondolják azt, hogy az evangéliumi üzenetnek a húsvét a csúcspontja, pedig nem az. Jézus élettörténetében csak egy epizód a feltámadás. János írja, hogy a kegyelem és az igazság Jézus által lett. Ha a kegyelemről beszélünk, akkor annak előfeltétele a halálos ítélet, ezért vezet Jézus élettörténete oda, hogy meg kell halnia. Mindezt előre jelzi is tanítványainak, akiknek elmondja, hogy bűnösök kezére adják majd, sokat fog szenvedni a zsidó főpapoktól, meg fog halni és harmadnap fel fog támadni. A húsvét szükségszerű következménye annak, ami a Golgota keresztjén történt, ahol valami elképesztő győzelem születik a teljes teremtett világ felett. A halálig engedelmes legyőzte a háborút folytató győzni akarót. Jézus bemutatja, hogy legyőzte a halált, és világosságra hozza az élet diadalát a halál felett. Tulajdonképpen a húsvét ennek a jelzése.
– Jézus a feltámadása utáni napokban többször találkozik tanítványaival, később pedig megjelenik Jánosnak is. Mi a különbség a két találkozás között?
– A húsvét eseményét, a feltámadást a feltámadott Jézus Krisztus a mennyben igazolja vissza. Azt mondja Jánosnak: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó, az élő, bár halott voltam; de íme, élek örökkön örökké." Az a megdöbbentő, hogy aki előtt János térdre borul, összeesik, hordozza a dánieli öreg Istennek az összes jegyét: haja fehér, mint a hó, szeme, mint a tűz lángja, fehér ruháját aranyöv övezi, hangja nagy vizek zúgása. János azért esik össze holtként, mert egészen más volt a földi, embertestet öltött Istennel találkozni a földön, mint az Atyával egylényegű Fiúval a mennyben.
– Miért volt szükség a feltámadás mozzanatára?
– Mert a feltámadott elvette a pokol kulcsait, elvette a halál kulcsait és viszi a foglyokat fel a mennybe. Látnia kell az embervilágnak is, hogy az élet nem ért véget a halállal. Hogy nem a halálé az utolsó szó, hanem az élet Uráé, a Jézus Krisztusé. A húsvét igazi üzenete, hogy élő Uram van. A végső pedig az, amit a tanítványainak mondott Jézus a feltámadása után: „Én élek, és ti is élni fogtok." Az egész üdvtörténet sokkal magasabb rendű a földi szempontoknál, az egész kozmoszt érinti.
– Kozmosz?
– János apostolnak Jézus Krisztus által elrendelt írásaiban többféle jelentést és nem csak jelentésárnyalatot hordozó fogalmat találunk a kozmosz szóról. Ez először jelenti az egész teremtett univerzumot, másodszor az istenellenes világot, az univerzumnak azt a részét, amely tőle elszakadt. Aztán a kozmosz szó jelenti a Földet is, ahol a történelem és az üdvtörténet lejátszódik.
Hegyen épült város
A Kelenföldi Református Egyházközségben végzett huszonhárom évnyi szolgálat után Takaró Károly korábbi protestáns tábori püspök nyugdíjba vonult. A lelkészi szolgálatot fia, Takaró János vette át a gyülekezet megválasztott vezetőjeként. Az új lelkipásztor beiktatásán elhangzott: az Újbudán élő közösség „hegyen épült város", amelynek Budapest egyik frekventált helyén fontos küldetést kell vállalnia a szétszórtságban élő emberek megszólításáért. A kelenföldi református templomban március 10-én, bő két évtized után, ismét lelkészbeiktatásra gyűltek össze a gyülekezet és a lelkészcsalád tagjai, meghívott világi és egyházi tisztségviselők, vendégek – adta hírül a Parókia Portál.
– Családja már több mint ötszáz éve szolgálja az Urat – ki volt az első református a Takaró családban?
– Takaró Gergelynek hívták: az első feljegyzést 1502-ben találjuk róla, amikor a püspöki székkel megkapta a maga felhatalmazását, amely annak idején vármegyei nagyságú hatalmat is jelentett. 1517-ben elsőként tért át a reformata vallásra a katolikus püspök. Mind a mai napig két ága van a Takaró családnak: egy katolikus és egy református ág. Ebben a családban én vagyok a második püspök. Lelkészgenerációk vannak közöttünk: édesapám is az volt, testvéreim és gyerekeink között is vannak lelkészek. A családom Isten szolgálatában álló família. Nemcsak lelkipásztorok, hanem hitoktatók, presbiterek, gyülekezeti munkások, egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati tisztségviselők is vannak közöttünk.
– Ön miért lett lelkész?
– Ha bármely lelkész meg tudja válaszolni ezt a kérdést, akkor én kalapot emelek előtte. Szerintem predestináció folytán, mert arra van teremtve. Az én helyzetem azért volt speciális, mert olyan kommunista rendszerben éltem, ahol a papgyereknek semmifajta lehetősége nem volt a továbbtanulásra. Ha tetszett, ha nem, egyetlen út maradt, ha tanulni akartam: a teológia. Nem megtérten lettem teológus. Elvégeztem a teológiát, megtanultam, amit egy papnak tudnia kellett. De akit a Lélek nem ragad meg és nem ad neki új életet, az megmarad papnak, és sosem lesz lelkipásztor. Később az a kegyelem is megadatott, hogy lelkipásztorrá lehettem.
– Emlékszik még az első gyülekezetére?
– Nagyon is. Az első önálló szolgálati helyem a gyáli gyülekezet volt. 1974-ben rendeltek ki oda, huszonkét évet töltöttünk el ott. Kezdetben volt egy papírlapom a közösség százhetven tagjának nevével, amikor eljöttünk, akkor már ezernégyszázan voltunk. Templomot építettünk, a templom pedig megtelt. Az újjászületésem is a gyáli időszakra tehető. Az ország különböző gyülekezeteiben evangélizáltam. Szolgáltam Debrecenben is. Volt, hogy hajnali négykor kellett elküldenem a fiatalokat, akik meghallották az Igéből, hogy kárhozatban van az ember a bűn uralma alatt, és kérték, hogy segítsek nekik, mert sem elkárhozni, sem meghalni nem akarnak Isten haragja alatt. Egymás után tértek meg, jutottak hitre a gyerekek, egyetemisták, gimnazisták.
– Huszonkét év gyáli szolgálat után az 1994-ben alakult Tábori Lelkészi Szolgálat protestáns tábori püspökének választották. Mit gondol, miért ön lett az első református tábori püspök?
– Azért rám gondoltak, mert katonás ember voltam kezdettől fogva. Sokan nehéz természetű embernek tartottak, bár nem vagyok az, csak mások számára időnként kibírhatatlan. Ennek az oka az, hogy tudom, mit akarok és mit nem. A tábori püspökség felállításában az volt a különleges, hogy a szocializmus idején nem volt tábori püspökség, sem tábori lelkészek, sem szolgálati helyek. Három év után majdnem úgy adtam át a tisztséget, hogy mindenkinek és mindennek megvolt a maga helye, és a szolgálat működőképes volt.
– Püspöki szolgálata idején milyen tapasztalatokat szerzett?
– Otthon voltam a hadseregnél: gyönyörű, ellenséges világba csöppentem, moszkovita katonatisztek, főtisztek, tábornokok közé.
– Élvezte ezt a helyzetet?
– Ó, nagyon! De megmondom az okát. Senki sem mert beszélni egy bizonyos szint felett a kommunista párthoz tartozó emberekkel, nekem meg szabadságom volt. A Kálvin téri templomban szenteltek püspökké, utána a Stefánia Palotában rendeztek fogadást százötven-kétszáz meghívott vendéggel a tábornoki kinevezésem miatt. Mindenki odajött köszönteni, egy ember állt csak külön a tömegtől, én mentem oda hozzá köszönteni őt. Később tudtam meg, hogy csak úgy hívják: „Oroszlán". Megkérdeztem tőle, mi a probléma. „Amit maga a templomban elmondott, tábornok úr – nem mondta ki, hogy püspök –, az azt jelenti, hogy elkárhozom. Ez rendben is van, de mi lesz a fiaimmal?" – kérdezte. Mondtam neki, hogy adja ide a kezét. „Azt meg miért?" – kérdezett vissza, mire azt feleltem, hogy életében először engedelmeskedjen „egy felső hatalomnak".
– Engedelmeskedett?
– Egy darabig csak vizsgált. Kemény arcú ember volt, jéghideg, gránitszürke szemekkel, aztán a nagy lapát kezét odaadta az én kezembe. Ekkor így szóltam: elmondok egy Igét, onnan felülről egy üzenetet. „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" És ez a kőkemény ember sírni kezdett. „Megváltott?" – kérdezte. „Igen, Jézus meghalt a Golgotán a bűneidért, és Isten nem tulajdonítja többé a te bűneidet neked és nem kárhoztat érte" – feleltem. „És a fiaimmal mi lesz?" – jött újra a kérdés. „Vidd nekik ezt a hírt, hogy mit mondott az, akit most iktattak be a tábori püspöki tisztségébe!" Felírta az igehelyet, és elmondta a fiainak.
– Számos igehirdetése megtalálható az interneten. Van olyan húsvéti prédikációja, amelyre különösen emlékszik?
– Igen. Az egyik azért volt emlékezetes, és azért hagyott nyomot bennem egész életemre, mert Károly fiam kétévesen súlyos beteg volt, nagypéntektől kezdve sétáltam otthon vele a karomban. Ha letettem, nem kapott rendesen levegőt. De le kellett tennem, mert indultam a húsvéti igehirdetésre. Hirdettem, hogy hatalmas az Úr, hogy diadalmas és feltámasztó, de én nem ismertem ezt az erőt. Tudtam, mit kell mondanom, de fogalmam sem volt, hogyan éli meg azt más. A fejem tudta, de a lelkem nem ismerte. S akkor letettem a fiamat a kiságyába, és elmondtam a legmerészebb imádságot: „Uram, nem tudom ki vagy, de ha az vagy, akinek te elmondtad magad a Bibliában, akkor kérlek, könyörülj a fiamon!" Így mentem el prédikálni Budapestről Gyálra, másfél órát buszozva, és hirdettem másoknak a bűnbocsánatot. Az élt bennem végig, hogy meghal a gyerekem. Nagyon nehezen mentem haza. Mindent elvállaltam, ide is bementem, oda is bementem, ezzel is, azzal is beszéltem, de végül haza kellett menni. Otthon pedig ott állt egy rózsaszín arcú, mosolygós kisgyerek, gyógyultan. Ez volt az első élményem. Akkor tudtam meg, hogy él, aki feltámadott. Akkor tudtam meg, hogy hall, uralkodik és cselekszik. Akkor lett bizonyossággá. „Lelkipásztorrá" is az egyik húsvéti alkalmon tett az Úr. Akkor térített meg magához, és akkor tudtam meg, hogy az Élő éltet, és immár engem is, hogy valóság, amit ígért: „Én élek, és ti is élni fogtok." (Jn 14,19)
Hegedűs Bence, fotó: Kalocsai Richárd
A cikk megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában.