Draskóczy Lídia élvonalbeli népzenész, a Tázló és a HolddalaNap zenekar prímása. Szakadatlanul hajtós életével összefüggésben év elején stroke-ot kapott. Az élő hitű művész fokról fokra mind betegségében, mind gyógyulásában felismerte Isten tervét. Az interjúban bizonyságot tesz arról is, hogy a beszorítottság miként teremt tágabb teret az adni tudásra.
Volt olyan korábban, hogy arra gondolt, előbb-utóbb stroke-ot kap a sok feladattól és rohangálástól, a felgyorsultságot, összpontosítást igénylő koncertezésektől vagy éppen a huzamos hangszeres oktatástól, amikor hamis hangokat kell kiigazítani a tanítványoknál?
Soha nem számoltam ilyen problémával, ráadásul szeretem a koncertezést, a tanítást és a pörgést. Utólag persze nem csodálkozhatok ezen a fejleményen. Konkrét előjele nem volt a stroke-nak, bár azt megelőzően egyszer csúnyán elestem, szalagszakadásom lett. Annyi villant át rajtam akkor: lehet, hogy Isten le akar ezzel állítani.
Hogy nézett ki egy átlagos napja?
Délelőtt ovis műsort adtam a gyerekzenekarommal valahol Budapesten. Utána tanítottam egytől este nyolcig Budakeszin, főleg klasszikus hegedűjátékot. Estére sokszor vállaltam egy-egy koncertet vagy akár hajnalig tartó táncházat. Nem mindennap dolgoztam tizenöt órát, de sűrűn előfordult a huszonvalahány év során. Elismerem, régóta túlhajtottam magam.
És a kritikus időszakban, ami a bajhoz vezetett?
Tavaly decemberben sok karácsonyi koncertet vállaltam a tanítás mellett. A stroke január elején történt, részletezni ezt nem szeretném. A lényeg az, hogy kórházba kerültem, de nem gondoltam volna, hogy három hónapig ott leszek. Hát még hogy az egész életem megváltozik…
Mielőtt erről kérdezném, mesélne a kórházi hónapokról?
Januárban, amikor bekerültem, a gyerekeimnek azt mondták az orvosok, ne várják nagyon, hogy – ha életben maradnék is – felgyógyulok. Szegények verték a a fejüket a falba, ott feküdt az anyjuk tehetetlenül, aki ráadásul egyedül nevelte fel őket… Hála Istennek, nem a legrosszabb forgatókönyv valósult meg, bár keserves volt a folyamat. A neurológián feküdtem két hétig, utána két és fél hónapig a rehabilitáción. Amikor már képes voltam rá, fölmértem, hogy egyáltalán nem mozognak az ujjaim a zenéléshez, pedig az agyammal tudtam, mit kellene játszani. A gyermekeim behozták a hegedűt, a nővérem kottákkal jelent meg, és egy hónappal a stroke után elkezdtem gyakorolni a kórházban. Először csak nagyon keveset – a közös kórteremben öt percet –, mert fáradt voltam. Amikor látta az orvos, hogy ez nekem nagyon fontos, adtak egy külön termet a gyakorlásra. Lassan visszajött a készség, a kiesett dallamok is. Azzal is tudatosan fejlesztettem magam, hogy kérdezgettem a kórházban, ki milyen dalt szeret, és ezt megtanultam – többnyire „fül után”, a YouTube-ról levéve –, majd eljátszottam az illetőnek. Ez is része volt a hegedülés sikeres visszatanulásának. A főorvos a Bagossy Brothers egyik népszerű énekét említette, a betegszobában egy néni a nótákat szerette, Bangó Margitot kért, egy fiatal agyvérzéses lány pedig a korosztálya által kultivált egészen mai számok egyikét választotta, és így tovább.
Fel akarta üdíteni kórházi sorstársait?
Igen, valóban nem csak a visszatanulás kihívása érdekelt, mindig jellemző volt rám, hogy a hegedülésemmel tudok és szeretek adni, tapasztaltam, hogy ezzel meg tudom ajándékozni az embereket. Itt azonban ez a gesztus új dallamok megtanulását igényelte, ami elindította a hegedülés visszatanulásának folyamatát.
Az augusztusi HolddalaNap- és Tázló-szereplésein csak annyi változás volt a régi fellépéseihez képest, hogy ülve hegedült, a végén pedig mankóval ment le a színpadról.
Azért a bonyolultabb ritmikáktól néha tartok… Illetve szorongás ébredt bennem, amikor először vettem részt újra dicsőítésen a templomban, vajon az elmém arra a fajta improvizációs játékra is vissza tud-e állni. A dicsőítő zenében ugyanis a hangszeremnek nincs kotta, akkordok vannak, amelyekre rögtönzött dallamokat kell fölépíteni. A mai napig annyira hálás vagyok Istennek, hogy ment, hogy megy…
Vegyük számba a veszteségeket is!
Le kellett mondanom a zeneiskolai állásomról. A zenéléseket sem tudom úgy csinálni, mint régen. Nem tudok zavartalanul járni-kelni, bottal közlekedem és keveset, egyensúlyprobléma maradt vissza. Ha elhívnak zenélni és vállalnám, valaki kell, hogy értem jöjjön és hazavigyen. Aztán: nem tudok már négy-öt órás táncházat tartani. Mindent összevetve a korábbiakhoz képest takaréklángra vagyok csavarva, megcsappant a bevételem is. Ugyanakkor a veszteségekből nyereség származott, mert megértettem, hogy az életem Isten kezében van.
Azáltal értette meg, hogy átélte, minden elveszhet egy szempillantás alatt, ami addig magától értetődő volt? Megtapasztalta, hogy a test milyen csoda, és Isten működésben tudja tartani, ám ő „ki is húzhatja azt a dugót a konnektorból”, illetve vissza is tudja azt csatlakoztatni?
Hetekig nem tudtam fölfogni, hogy ez az agyi katasztrófa micsoda, és hogy ezzel Istennek terve kell hogy legyen az életemben. Aztán mégis megláttam: nem volt véletlen, ami történt, beleértve azt is, hogy Isten nem hagyta, hogy elmenjek. Ezért vagyok itt, valójában nem megszegényítve, hanem meggazdagítva. Amikor minden jól megy, pörgés, akadálytalanságérzet, az ember nehezebben veszi észre az Úr jelenlétét. A betegségem okán tényleg szorosabban találtam Istenhez, kellett ez a nem kicsi zökkenés. Tudom, gondoskodik a szükségleteimről, hiszen amint a 37. zsoltárban áll, nem engedi, hogy az igaz, vagyis a Jézus vére által megigazult elhagyatottá váljon, illetve a gyermeke kenyérkéregetővé. Megtanít – és ezzel is közelebb von magához – hálásnak lenni. Biztos vagyok abban, hogy új utakat akar az életemben mutatni, át akarja helyezni bennem, illetve életvitelemben a hangsúlyokat.
Például lezárulhat az életében a táncházazás?
Úgy látom, erről nem kell lemondanom egészen. Már elkezdődött a Tázló-klub az Eötvös utcában, ahol moldvai csángó népzenét játszom, de mivel elfáradok, ezért csak nyolctól tízig. Ugyanakkor még a kórházi hetekben-hónapokban írtam Stroke ballada címmel egy bő tízperces művet. Jelenleg ennek a megismertetése, minél többszöri előadása a szívügyem, művészi téren. Az előadás ősváltozatát a stroke-osztály betegeinek adtam elő, de azóta többször bemutathattam, többek között gyülekezetem, a gazdagréti testvérek előtt, valamint egy zongorista és egy csellista közreműködésével a Sófár Református Dicsőítőiskolában. Természetesen hegedülök, illetve műbe illesztett verseket, vers- és prózarészleteket mondok. Olyan szövegek ezek, amelyeket régtől fogva ismerek, de a nagy és váratlan megbetegedésem óta még többet jelentenek nekem.
Ez a különleges „összművészeti” performance nemcsak rám tett nagy hatást, hanem mindazokra, akiknek a felvételét megmutattam.
A drámai hatás érdekében a fény és a sötétség kontrasztjának is szerepet szántam. A balladadarabban a stroke megtörténte nemcsak zeneileg, hanem elsötétüléssel is jelezve van, és amikor elhangzik Adytól, hogy „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten”, azt a villanyfény újbóli megjelenése illusztrálja. Reményik Sándor Kegyelem versét is beleszőttem a Stroke balladába. Mintha nekem írták volna azokat a sorokat, aki akkor azokon a dolgokon átmentem: „Először sírsz. / Azután átkozódsz. / Aztán imádkozol. /Aztán megfeszíted / Körömszakadtig maradék-erőd. / Akarsz, eget ostromló akarattal – / S a lehetetlenség konok falán / Zúzod véresre koponyád. /Azután elalélsz…” És ugyanabban a versben később: „S akkor – magától – megnyílik az ég, / Mely nem tárult ki átokra, imára, / Erő, akarat, kétségbeesés, / Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.” Egyébként Dávid István kolozsvári ifjúsági lelkész rövid elmélkedéseiből is szerepeltetek egy részletet: .„Élni szeretnék, fenntartások és kényszer nélkül, nem kötelességtudatból…”. A stroke-osztályon voltak betegek, akik sokkal rosszabb állapotban voltak, mint én, mondjuk egy éve ott voltak, és nem tudtak kijönni a tolószékből, nem tudtak beszélni. Helyettük is kimondtam az érzéseiket: „Élni szeretnék, táncolni szeretnék, ugrálni szeretnék, pihenni szeretnék, imádkozni szeretnék, megbocsátani szeretnék…” A stroke-ból való eszmélődésem, lábadozásom során felértékelődött számomra az élet, föltárult előttem, hogy az nem magától értetődő. De az is világossá vált, hogy az emberi élet úgy jut teljesedésre, ahogy azt Túrmezei Erzsébet fogalmazta meg, és ezt is tettem a Stroke ballada végére: „engedem, hogy szeressen az Isten”.
Korábban nem engedte eléggé, hogy szeresse?
Azt kell mondjam, szükségem volt a Túrmezei-sorral való azonosuláshoz a stroke-ra. Sok mindenről le kellett mondanom e megbetegedés következményeként, de azok nem olyan fontos dolgok. Fontosabb dolog a hitem és annak gyümölcsei. Csak egy példa: a Stroke balladát és ami abban összesűrűsödött, nem tudtam volna átnyújtani másoknak, ha ez a betegség nem történik meg velem.
Eddigi művészi pályafutása során is rengeteg értéket hozott létre, például éltette, gazdagította a népi kultúrát, fiatalok ezreinek kínált és kínál tartalmas, felemelő időtöltést. Tévedek, ha azt állítom, hogy a Tázló – amelynek ön a prímása – ma zászlóshajónak számít azok között a népzenei együttesek között, amelyek moldvai csángó népzenét játszanak?
Amikor 1993-ban Zurgó néven megalapítottuk a Tázló elődjét, csak a Tatros volt a porondon moldvai és gyimesi csángó zenei repertoárral. A Tázló, javarészt addigi Zurgó-tagokból, 2013-ban alakult meg; ekkor már sok moldvai zenét játszó zenekar létezett. Nem szeretnék szerénytelen lenni, ezért annyit állítok, hogy közülük a legautentikusabbat mi nyújtjuk.
Ebben gondolom, benne van, hogy annak idején sokat gyűjtött a Keleti-Kárpátokon túli csángó falvakban.
Mi még csak autodidaktaként tudtuk elsajátítani a csángó népzenét, amely indulásunkkor még nem vált annyira közkinccsé itthon, mint az erdélyi magyar népzene. Megjegyzem, már csak a moldvai hangszer-összeállítás is teljesen különbözik az erdélyi magyartól. Erdélyben, Székelyföldön, de a Mezőségen is ez az alapfelállás: hegedű, háromhúros brácsa – amin akkordokat játszanak –, valamint nagybőgő. Ez a három hangszer már kitesz egy zenekart. A moldvai zenét játszó együttessel összevetve az egyetlen közös hangszer a hegedű. A csángóknál azonban a hegedű mellett koboz, furulya és dob szerepel.
Mikor, hol és mennyi moldvai anyagot gyűjtött?
1994-ben jutottam ki először a Bákó környéki falvakba. Olyan remek zenészekkel találkoztam, akik az utolsó nemzedéke voltak az élő moldvai csángó népzenének. 2001-ben szültem az első, 2002-ben a második gyermekemet, ezzel vége szakadt a lázas gyűjtési időszakomnak, amikor volt, hogy évente kétszer is kint voltam. Akkoriban például Klézsében furulyásokat találtam, Külsőrekecsinben már volt prímás is, Fehér Márton… Lujzikalagorban volt a legtöbb muzsikus. Eleinte Gábor Anti bácsitól gyűjtöttem sokat, de amikor egyszer huzamosabban voltam ott, találtam még vagy öt hegedűst, akiket úgymond én fedeztem föl, más kívülállónak ugyanis nem játszottak. Lett vagy százötven kazettányi anyagom, összesen legalább tizenöt hegedűstől gyűjtöttem, közülük már senki nem él. Az utolsó pillanat volt, hogy még megoszthatták valakivel páratlan örökségüket. Amikor kijártam, még számosan voltak, de mind idősek. Sok év múlva, mire a gyerekek már megnőttek, Lábnyikba hívott a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége. Engem kértek meg, hogy a táboraikban a hegedűs zenei anyagot tanítsam vissza a helyi fiataloknak. Olyanokat is oktattam, akiknek hajdan a nagyapjuktól tanultam a zenei anyagot – de helyben akkor már nem volt, aki megtanítsa őket… Ezt a zeneoktatást a lábnyiki nyári táborokban egészen 2024-ig végeztem.
Egy másik zenekar, amiben muzsikál, a HolddalaNap, döntően világzenét játszik. Ebben az eklektikusság, illetve a különféle népzenék ötvözése jellemző. Még mongol vagy éppen dél-ázsiai, távolkeleti motívumokat is kihallok belőlük. Megfér ez önben az autentikusság imént taglalt igényével?
A Holddalanapban egyszerűen mások az adottságok és a célok. Egyik férfiénekesünk, a gitáros Balogh Guszti révén például az autentikus cigányzene is felbukkan a műsorunkban. Sok esetben verseket zenésítünk meg, a covid óta – nem véletlenül – egy „istenes” vonulata is lett a munkásságunknak. Egyik albumunk, a Csendből szőtt hangszőnyeg többek között ennek is a lenyomata.
Munkásságának egy másik vonulata a gyülekezeti dicsőítés. Némi magyarázatra szorul ez is, ha azt nézzük, a pasaréti gyülekezetben nőtt fel, amire kifejezetten a puritán légkör volt a jellemző.
Nagyon szerettem lelkipásztorunkat, Cseri Kálmánt, igehirdetései arra ösztönöztek, hogy átélt, bibliai hitéletem legyen. De emellett mindig kerestem a külön útjaimat. Bár édesapám, Draskóczy László zeneszerző vagy négy évtizedig volt kántor Pasaréten, és sokat ültem mellette fönt az orgonánál, ráadásul klasszikus zenésznek szántak és annak is tanultam, ám a végén ugye mégis népzenész lettem… Nem dac volt ez, hanem egyfajta öntörvényűség. Valóban nagyon fontos nekem a zenei dicsőítés, és ennek szerintem teljesen megvan a bibliai indokolhatósága. Édesapámnak, ha kicsit félve is, annak idején megmutattam a keresztyén énekeimet, tetszettek neki. Jelenlegi, Thoma László vezette gazdagréti gyülekezetem újonnan épült templomában nincs orgona, ott az egész zenei liturgia egyéb hangszerekkel valósul meg. A dicsőítőcsapatunk tagsága jóval több, mint ahányan egy istentiszteleten szolgálnak. Beosztjuk egymás között. Amikor én is szolgálok, bevallom, feldúsul a hangzásban a népzenei elem…
Imént szóltunk arról, hogy a zeneiskolai állásától el kellett elbúcsúznia. Fel tud olyat idézni, hogy egy-egy másoknak szóló gyümölcs éppen az életlehetőségekben való szegényedésből következett?
Amikor tanítottam, volt olyan időszak, amikor szinte alig találkoztam a gyerekeimmel, hiszen a hegedűoktatás súlypontja délutánra és estére esik. A nagyfiam és a nagylányom már kirepült a fészekből, az említett hiány már kevéssé pótolható. De tudom, a még velem élő tizennyolc éves lányomnak nagyon fontos, hogy amikor hazaér, otthon találja az édesanyját… Eszembe jut egy népzenei tábor is Sárospatak mellett, ahol hosszú éveken át tanítottam. Tartottam ott zenebölcsis és zeneovis foglalkozást a tanítás mellett, délután összejátszásom volt más zenészekkel, majd, ahogy az lenni szokott, este táncházon zenéltünk hajnalig, aztán kezdődött minden elölről… Szóval iszonyú sokat dolgoztam ott. Idén viszont az ismert okok miatt semmit, csak elmentem. Mondtam a szervezőknek, ne haragudjatok, idén nem tudok vállalni semmit; mégis nagy szeretettel fogadtak. Valakinek aztán említettem a táborban, hogy olyan furcsa, hogy ebben az évben nem lehet a hasznomat venni. Mire az illető, akivel előzőleg két órát beszélgettem, ezt válaszolta: „Lidi, ha tudnád, hogy évek óta mennyire vártam arra, hogy érdemben beszélgessek veled!” Igen, korábban soha nem volt erre időm, mert rohantam a foglalkozásokra, a dolgaimra. Ezen a sárospataki héten megélhettem, hogy máshogy is tudok hasznos lenni: például egyszerű beszélgetőpartnerként…
