Isten folyamatosan tisztítja és hitvallóbbá érleli az ő népét, hiszen ő az események Ura is – hangsúlyozza Steinbach József. A Zsinat lelkészi elnöke jó viszonyra, építő, közös szolgálatra számít az új kormányzattal. A közösségét ért kritikákról, a közbeszéd állapotáról, a sebek gyógyulásának közös felelősségéről is beszélt a püspök a reformatus.hu-nak adott nagyinterjúban.
Mögöttünk egy világi, előttünk egy közegyházi választás – mindez az imádság évében, amikor az imaéletünk megújulására is fontos volna figyelnünk, az izgalmas politikai fejlemények és az élénk médiazaj ellenére…
Tavaly a Zsinaton tudatosan határoztuk el, hogy ez az év az imádság éve legyen. Láttuk, hogy a 2026-os esztendő számos olyan kihívás elé állít bennünket, amelyekben mi csak azt tehetjük, hogy imádkozunk Isten akaratára hagyatkozva, aki a történelem és az események Ura is. Hisszük, hogy Isten az ő népének mindenben jót készít, nemcsak az örömökben, hanem a próbatételek idején is. Ráadásul az imádságban megmutatkozik az a csodálatos mozzanat, hogy az ember egy rohanó világban igenis elcsendesedik, szán időt Istenre, ráhagyatkozik az ő megtartó kegyelmére, napról napra megtapasztalva a felemeltetést. Történjen ez akár a bibliai példa alapján, Ábrahám hitére utalva, hogy „reménység híján is reménység” töltsön el bennünket. Imádságos szívvel készültünk az országgyűlési választásokra, és készülünk az közegyházi tisztújításra. De imádságra kell késztessen bennünket egyebek mellett a Kárpát-medencei Magyar Református Egyház közelgő plenáris ülése, valamint a világban szolgáló magyar református egyházvezetők találkozója, a Kárpát-medencei teológiák és egyházvezetők találkozója és számos országos alkalom, nem is beszélve a szeptembertől kezdődő közegyházi választásokról, de az 1956-os forradalom és szabadságharc hetvenedik, Mohács ötszázadik, a protestáns gályarabok felszabadulásának háromszázötvenedik évfordulója is előttünk áll. Az imádságban hálát adhatunk az elődökért, és megvallhatjuk a jelenben, de a jövőre tekintve is: velünk az Isten, Krisztus feltámadott, az ő ügye áldottan, üdvözítően, éltetően győztes ügy!
A világi versengéseknek – ilyen az országgyűlési választás is – vannak győztesei. Az ő hatalmuk hogyan értelmezhető teológiai megközelítésben?
A Biblia alapján a kálvini teológia vallja, hogy a világi hatalom az isteni rend része. Hiszen utóbbi híján az emberi bűn, benne az önzés és a határtalan birtoklási, illetve hatalomvágy káoszt eredményezne. Ezért a világi hatalomnak elsőleges feladata a kormányzás által a társadalmi rend biztosítása, amelyben minden emberi élet biztonságban lehet, amelyben boldogan és megelégedett bőségben élhetünk. Ehhez a világi hatalomnak munkálnia kell a békességet. Igazságosan kell ítélkeznie, de támogatnia kell a hit gyakorlását is. Lesz ugyanis Isten előtti végső elszámoltatás. Különféle értelemben mindannyian vezetők is vagyunk. Aki vezető, az Isten kezéből fogadja el a megbizatást, sok emberért felelős, hatalma egy szolgáló hatalom, amely a „legkisebbé” teszi őt. Ugyanakkor az Isten Lelke által irányított vezető – János evangéliuma szerint – mindig a nyáj előtt jár, nem béres és rabló, hanem önmagát odaáldozó, de népét szelíd határozottsággal vezető pásztor. A pásztori vezetés fontossága számomra meghatározó. Nagy kérdés, hogy miként lehet ez valósággá.
És talán az is, hogy miként tud ebben a kihívásban megállni az esendő ember, és ha elbukott, mit tehetnek a rábízottak? Ellenszegülhetnek-e.
Abban az esetben igen, ha a világi hatalom nyíltan az Isten életet kiteljesítő rendje és igei parancsai ellen kényszerítene. Akkor valóban „inkább kell Istennek engednünk, mint az embereknek”. Mindenesetre már csak azért is, mert az ember bűnös, illetve bűnre hajló, a társadalomnak szüksége van külső rendet fenntartó erőre. Ezért a világi hatalom a bűn korlátozásának is nélkülözhetetlen eszköze. Ezt egy másik nagy teológusunk, Bonhoeffer hangsúlyozta: a hatalom csak addig legitim, amíg betölti feladatát, ha azonban az állam elnyomóvá válik, ártatlanokat üldöz, megsérti az alapvető igazságokat, akkor elveszti erkölcsi legitimitását. Az állam tehát nem abszolút, hanem egy a többi isteni rend közül. Bonhoeffer négy isteni életrendet különböztet meg: családi, gazdasági (munka), kulturális (ide értve az egyházat) és politikai (állam) életrendet. Az egyháznak Bonhoeffer szerint kérdőre is kell vonnia az államot, és szólni, illetve felelősen cselekednie kell az Isten szerinti, életet megnyomorító rossz ellen. Végső helyzetben ez aktív ellenállást is jelenthet. Ez lenne az egyház prófétai tiszte és bátorsága. Bizony ebben sokat kellene erősödnünk!
Ha már teologizálunk: milyen viszonyt kíván meg egyház és állam között a kálvinizmus?
A kálvini teológiában, amelyet a reformátusok csorbítatlanul vallanak, a világi hatalom is isteni eredetű intézmény. Az egyház és az állam külön feladatkörrel rendelkezik, de együtt szolgálják az isteni rendet a világban. Ez Kálvin Genfjében is így működött. Az egyháznak pedig mindenekelőtt van egy lelki kormányzó hatalma, amely az egyház szolgálatának lényege.
Azaz?
Ezzel a fogalommal arra utalok, hogy az egyház az emberek lelki üdvösségével foglalkozik. Mindenkinek megfontolásra ajánlom: Jézus Krisztus azért jött, „hogy életünk legyen és bőségben éljünk”. Ennek az ígéretnek a teljesedése mintegy átnyúlik az örök életbe. Az egyház és közösségeinek elsődleges küldetése ennek hirdetése, megélése és munkálása. Annál is inkább, mivel Isten a földi életet tekintve is sokkal jobbat szán nekünk, mint amilyenné nehezítjük. Ki kétlené, hogy mi, emberek gyakran megkeserítjük egymás életét?
Aligha bárki – sajnos. Innen vizsgálva még nagyobb súlyt kap a hatalom. Pál apostol mondja: „Nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.” Ennek igaznak kell lennie a történelem mérlegén jónak és rossznak ítéltetett világi hatalmakra is.
Az, aki a hitünk szerint valóban Istentől kapott hatalommal él, óriási felelősséget visel. Érdemes visszapillantani a távoli múltba: a kálvini reformációval kezdődött az a folyamat, amelyben nemcsak a lelkészi, hanem a nem lelkészi, vagyis presbiteri elemnek is szerepet szántak az egyház szolgálata ügyében, a paritás elve alapján. Ennek nyomán alakult ki a testületi kormányzáson alapuló református egyházalkotmány. Ez már – mintaadóan – egyfajta demokratikus felépítés, ami alighanem hatást gyakorolt később a szabad demokrácia kifejlesztőire is. Mi, keresztyének azonban azt is valljuk, hogy úgy általában a többség nem azonos a krisztusi igazsággal, tehát nem idealizáljuk a demokráciát, de Istentől fogadjuk el mint olyan hatalomkiválasztódási, hatalomgyakorlási fejleményt, amelynél a történelemnek ezen a fokán nem látszik jobb módszer a szekuláris állami berendezkedésre. Teológusként azonban szólnom kell a „teokrácia” fogalmáról. Isten országa ilyen, ahol Isten életet kiteljesítő uralma érvényesül. Ha az élő Isten áll életpiramisunk csúcsán, akkor minden a maga éltető és nem bántó helyére kerül. Olyan ez, mint a mágnes a vasreszelék között: a mágnes által a legkisebb vasreszelék is gyönyörű rendben találja meg a maga helyét. Mágnes nélkül azonban kész a káosz. Ezért imádkozunk Isten Lelke által irányított vezetőkért is, minden területen.
A távoli múltból nézzünk a közeli jövőbe, aminek a tervezése ugyanakkor mégiscsak lehetetlen a múlt értékelése nélkül! A református egyházzal szemben rendre előkerülő kritika, hogy összefonódott az állammal, vagy legalábbis lekötelezettjévé vált a kapott ingatlanokkal, kedvezményekkel, támogatásokkal. Jutott a feltétlenül szükségesnél több?
Hadd kezdjem a választ visszakérdezéssel: amikor az egyház támogatásokat kapott és fogadott el, kiknek a javára tette? Épített örökségeink vannak, amelyek a településkép, illetve a keresztyén kulturális örökségünk részei. Gyülekezeteinkben az adott település javára is közösségeket építünk, embereket segítünk és lelkigondozunk. Közoktatási, közegészségügyi és szociális intézményeinkben állami feladatokat vállalunk át. Szinte mindegyik iskolánkban, óvodánkban óriási túljelentkezés van, Bethesda Gyermekkórházunk és tüdőkórházunk, a Református Pulmonológiai Centrum országszerte megbecsült intézmények, ahogy szeretetotthonaink is méltán jó hírűek. Csak egyetlen számszerű példa: az országos szeretetszolgálatunkat illetően, nem számítva az egyházkerületi, egyházmegyei és gyülekezeti diakóniát, hetvenezer ellátottról beszélhetünk a gyermekvédelemtől az idősgondozásig, hétezer foglalkoztatottal. Ettől függetlenül nyilván helyes volna – bibliai-teológiai és gyakorlati alapon is – újragondolni az egyházfinanszírozás kérdését. De csak annak szem előtt tartásával, hogy az egyháztól a kommunista diktatúra kiépülésével mindent elvettek, működő vagyona nincs, ezért épített örökségét és közszolgálati intézményeit nem tudja saját maga fenntartani. Ami viszont a mi felelősségünk, hogy a gyülekezeteink törekedjenek az önfenntartásra. Újra kell gondolni, hogy a híveink akarnak-e anyagi értelemben is áldozatot hozni, fel kell mérnünk, hogy ténylegesen hány gyülekezetünk van, és ehhez hány lelkészre van szükségünk. A jelenlegi helyzetben jó lelkiismerettel fogadhattuk el a támogatást, amelynek minden fillérjét közös céljainkra fordítottuk. Természetesen jogos kérdés, ez mennyiben jelent potenciális összefonódást, mennyire lettünk kiszolgáltatottak, de a lelkiismeretünk tiszta. Szolgálatra kaptuk, szolgálatra fordítottuk a kapott támogatásokat – mások, nem pedig a magunk javára.
„A prófétai hangunkban erősödnünk kell, rámutatva arra, ami Istennek nem tetsző jelenség.”
Maradva a kritikáknál: erősek azok a hangok is, amelyek felróják az egyháznak, hogy nem intette meg azokat, akik eszközként viselik az elveinket, de életmódjuk – mondjuk így – nincs épp összhangban a tanításokkal.
Tegyük világossá: mi lelkipásztorok vagyunk, nem pedig politikusok vagy ügyészek. Vagyis nem a mi feladatunk olyan kritikákat megfogalmazni, amelyek például a közösségi oldalakon tobzódnak; feltárásuk, bizonyításuk nem ránk bízatott. A mi egyik legfőbb küldetésünk az üdvösség munkálásán túl, hogy észrevegyük és segítsük a társadalom peremére sodródottakat is. Egyházunk kifejezetten sokat tesz a szegényekért a Felzárkózó települések programtól a roma szakkollégiumokon át a szeretetszolgálatunk számos missziójáig. Korábban utaltam már rá, hogy a prófétai hangunkban erősödnünk kell, rámutatva arra, ami Istennek nem tetsző jelenség. Ne csak a társadalom egészét bíráljuk, hanem mindenki vizsgálja meg a maga életét – és ez ránk, reformátusokra is ugyanúgy vonatkozik. A kísértés bárkit elérhet, miközben észre sem veszi azt; ezért is fontos, hogy egymást határozott prófétai hangon, de féltő szeretettel idejében figyelmeztessük, és hallgassunk is erre a szóra.
A közbeszéd minőségével kapcsolatban azért van joga szólni az egyháznak. Gondolom, abban egyetértünk, hogy a mindenkori hatalom hatványozottan viseli a felelősséget ennek alakulásáért.
A közbeszéd bármely „oldali” durvulása ellen szót emeltünk a bibliai üzenetnek megfelelően, ami mindig a tiszta, békességszerző, ugyanakkor hitvalló beszédre buzdít bennünket, amelytől távol áll minden gyűlölködés. Itt is hangsúlyozom: a mi fő szolgálati területünk nemcsak a szószék, de gyülekezeti alkalmakon, intézményeinkben, számos írásunkban, médiaszolgálatunkban és online felületen megszólaltunk a közbeszéd nyomorúsága kapcsán. Érdemes ugyanakkor azt is látni, hogy egymás meg nem értése sokszor a kérdések végtelen leegyszerűsítésére vezethető vissza. Éppen ezért is dolgozunk ezek minél mélyebb megértésén és megértetésén. Valljuk, hogy Isten az örök élet tágasságában, az örökkévaló értékrend szerint teljesíti ki az emberi életet. Az egyháznak, még ha peremre kerülne is, egyre növekvő feladata marad a már szóba hozott hitvalló szolgálatának a teljesítése. Zsinatunk jelenleg is tanítói előadások keretében foglalkozik a házasság, a család, a szexualitás, a mesterséges intelligencia, valamint a bioetika kérdéseivel, továbbá számos más aktuális témával. A ciklus végére ezeket az előadásokat kötetben is szeretnénk megjelentetni. Hamarosan jelentkezünk egy szép kiadvánnyal is, amely röviden bemutatja országos egyházunk csaknem száz szolgálati területét Ez is református címmel. Ebben az egyházkerületi, egyházmegyei, gyülekezeti szolgálataink nem is szerepelnek. Szeretnénk ezt a kiadványt terjeszteni, mert nemhogy hazánkban, de még egyházunkon belül sem ismerik sokan, mennyi áldást kapunk és adhatunk tovább. Szolgálni szeretnénk a magunk helyén, minden erőnkkel és tálentumunkkal – ebben kérjük mindenki támogató szeretetét.
A kampány hangneme ellen miért nem emeltek szót?
Alighanem elkerülte sokak figyelmét – talán a fülsüketítő világi médiazaj miatt –, hogy karácsony előtt a három történelmi egyház kiadott egy közös nyilatkozatot, amelyhez a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának mind a tizenkét tagegyháza csatlakozott. Abban egyebek mellett a következőket írtuk: „Az egyház küldetése az, hogy az örömhírt élje és hirdesse. Ezért az egyház, bár küldetéséhez tartozik, hogy az egész világot átjárja a hit, a remény és a szeretet kovászával, a pártpolitikai küzdelmekben nem vesz részt. Az elkövetkező hónapokban, amikor fokozódhatnak a társadalmi feszültségek, az evangéliumi értékrendünk alapján tartsuk távol magunktól az alaptalan hangulatkeltést, a rágalmazást, és őrizzük meg a szeretet, az igazság, a másik ember iránti tisztelet értékeit.”
Nem olvastam sem a hírekben, sem a református sajtóban, hogy gratuláltak a leendő kormánynak vagy annak vezetőjének. Ezt is a médiazaj nyomta el?
Írtunk köszöntőlevelet a Tisza párt elnökének. Ebben imádságos köszöntésünket fejeztük ki az országgyűlési választásokon elért sikerük kapcsán, és Isten áldását kértük szolgálataikra, hogy bölcsességgel, felelősséggel vezethessék hazánkat. Megírtuk továbbá, hogy mi a mindenkori törvényes vezetőkért imádkozunk, így most nekik is azt kívánjuk, hogy szolgáló hatalommal Isten felelős gondviselésének eszközei lehessenek. Kifejeztük, hogy a Magyarországi Református Egyház kész az együttműködésre minden olyan kormánytörekvésben, amely a magyar társadalom lelki, oktatási-nevelési, szociális, szeretetszolgálati és kulturális gyarapodását szolgálja. Salamon király imádságával kértük az áldást: „Adj azért nekem bölcsességet és értelmet, hogy tudjam ennek a népnek az ügyeit intézni!” (2Krón1,10) A még hivatalban lévő miniszterelnöknek és a leköszönő kormányzatnak is írtunk levelet. Ebben megköszöntük, hogy fontosnak tartották az egyház szolgálatait: „A Magyarországi Református Egyház nevében tisztelettel és hálával köszönjük meg elkötelezett szolgálatát, amelyet Magyarország miniszterelnökeként végzett. Istent dicsérjük az erő feletti, hitvalló, keresztyén örökségünkért kiálló küzdelméért, amellyel építette nemzetünket. Köszönettel tekintünk arra a munkára és együttműködésre, amely ezen időszak alatt egyházunk és a magyar állam között megvalósult. Hálásak vagyunk azokért a törekvésekért, amelyek hozzájárultak a keresztyén értékek megerősítéséhez, egyházi közösségeink támogatásához, valamint oktatási, szociális és kulturális szolgálataink kibontakozásához.”
„Jó reménységgel vagyok a tekintetben is, hogy közoktatási intézményeinkben a hitvalló keresztyén értékeink megőrzése és egyáltalán az intézményeink egyháziassága továbbra is biztosított lesz. Ez lelkiismereti kötelességünk, amelyből nem engedhetünk.”
Voltak már egyeztetések a református egyház és a leendő Tisza-kormány között?
Voltak felénk irányuló megkeresések, ígéretes beszélgetések, tehát én jó reménységgel vagyok a jövőt illetően, de mivel a kormány még csak formálódik, hivatalos tárgyalások egyelőre nem kezdődtek.
Milyen viszonyra számít a felálló kabinettel? Tud-e úgy gondolni a jövőre, mint ami a kurzusváltáson keresztül elősegíti az egyház megújulását a „semper reformanda” protestáns alapelv értelmében?
Említettem: készek vagyunk az együttműködésre. És ismétlem: jó reménységgel vagyok, a tekintetben is, hogy közoktatási intézményeinkben a hitvalló keresztyén értékeink megőrzése és egyáltalán az intézményeink egyháziassága továbbra is biztosított lesz. Ez lelkiismereti kötelességünk, amelyből nem engedhetünk. Az új kormányzat alatt is imádkozunk és cselekszünk az építő, közös szolgálatért. Személyes hitvallásom, hogy Isten az ő népét folyamatosan tisztogatja, saját gyülekezetei tekintetében felelőssebbé teszi, az intézmények fenntartásával kapcsolatban pedig átgondoltabbá formálja, egyszersmind hitvallóbbá érleli az egyházat.
Az eddigi, félig-meddig informális egyeztetésekre alapozva bizakodó?
Sokkal inkább kedves Igéim egyikére alapozva vagyok az. Pál apostol korinthusiakhoz írt második levelében olvassuk: „Mindenkor bízunk!” (2Kor 5,6)
A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy a keresztyénség pártokon átívelő lett: már mindkét oldalon csaknem ugyanolyan arányban vannak a hívők. Viselnek-e felelősséget a lelkipásztorok azért, hogy újraegyesítsék közösségeiket – ha az elmúlt hónapok vagy akár évek során esetleg hasadásokat okoztak bennük?
Gyülekezeteinket óvja meg az Úr a megosztottságtól! A lelkipásztoroknak kötelességük is minden egyháztagra tekintettel, de a saját településük minden emberére tekintettel is az egységet munkálni – noha az egység soha nem egyformaság! Tudjuk, hogy a mélyben sokféle személyes érzés, tapasztalat hat, akár seb is lüktet. Jó lenne ezeket végre megbeszélnünk, és hagynunk az isteni gyógyulás csodáját érvényesülni, a fájdalmak, terhek, adósságok elengedését megélni.
A híveknek – bárkire szavaztak is – van teendőjük a szokottnál is élesebb társadalmi megosztottsággal?
Mi, protestánsok valljuk az egyetemes papság elve alapján, hogy minden hívő embernek a maga helyén, a maga hivatásában, a konkrét munkahelyén és a rábízottak, azaz a saját családja körében a megbékélést és a bizalom újraépülését kell munkálnia. E tekintetben rendkívül fontosnak tartom az egyház, az egyháztagok hitelességét. Vagyis előbb egymással kell megbékülnünk ahhoz, hogy a megbékélés szolgálatát végezni tudjuk a világban.