Szeretetből gyógyítani

Jelenleg a Semmelweis-egyetem II. számú Gyermekgyógyászati Klinikáján dolgozik hematológus szakorvosként. Miért a gyerekgyógyászatot választotta?

Eredetileg azért mentem az orvosi egyetemre, mert sejtbiológiát meg genetikát akartam kutatni. Ekkor még féltem a kórház szagától, és rosszul lettem a vértől. Nem gondoltam, hogy belőlem valóban gyakorló orvos lesz, de aztán túl jók voltak a gyakorlatok, túl érdekes volt a klinikum, és jólesett a betegekkel beszélgetni. Megéreztem a szükséget és a segítés örömét. Azt be kellett látnom viszont, hogy sem a személyiségem, sem a kézügyességem nem a sebészi pályára való, így inkább a belgyógyászat felé orientálódtam. Végül ötödéven jött a gyermekgyógyászat tantárgy, és én remekül éreztem magam a gyermekklinikán. Jó volt a gyerekekkel játszani, bolondozni vizsgálat közben. Belegondolva talán azért is kötöttem ki ennél a területnél, mert öt kisebb testvérem van, és folyton gyerekek között voltam

Hogyan talált rá a szűkebb szakterületére, vagy az találta meg önt?

Inkább az utóbbi. Az egyetem után öt évet orvosként dolgoztam a gyermekgyógyászat-szakvizsgáig, és egyre jobban vágytam rá, hogy azért valamennyit kutassak is, ám mindenképpen olyan területen, ahol orvosként is dolgozom majd. Ezért a szakvizsga előtt odamentem a klinika akkori igazgatójához, Fekete György professzorhoz, és elmondtam neki, hogy szakvizsga után átmeneti időre nagyon szeretnék elmenni nappali tagozatos PhD-hallgatónak, kutatónak, utána visszajönnék, és orvosként dolgoznék tovább a kutatási területemen maradva. Előre kell tudnom, hogy mit kutassak, hogy később olyan területen kaphassak majd klinikusi állást. Öt párosítást vittem elé, ő pedig a gyermek-hemato-onkológiát választotta. Kicsit szomorú is voltam, mert az infektológia még jobban érdekelt volna, de utólag beláttam, hogy ez nagyon nekem való terület. Ezen belül a hematológia vizeire sodródtam. A több rosszindulatú gyerekkori betegség közül a hematológiai a legjobb gyógyulási arányú. Ma már az összes daganatos gyerekbetegnek legalább a kétharmada meggyógyul hosszú távon, de a hematológián belül inkább 80-90 százaléka. Úgyhogy ez igazán hálás téma és számomra személyre szabott.

Miért gondolja ezt?

Mert itt különösen hosszú távú az orvos-beteg kapcsolat. Az infektológián viszont minden harmadik nap teljesen új hasmenős és köhögős csapatot látnék el. Nekem pontosan a lassú kapcsolatépítés megy jól. Fél-egy évig kezelünk egy beteget, és ezalatt szoros barátságok alakulnak ki. Azt hiszem, ezt nemcsak én szeretem, hanem értékelik a betegek, családok is. Én lassabb, alaposabb, szöszmötölősebb típus vagyok a munkában is, ez hosszú távon térül meg. Egy sürgősségi osztályon inkább hátrány, a hematológián előnyös ez az alkat.

A PhD-munka után, 2007–2008-ban háromnegyed évet dolgozott radiológus feleségével India egyik legszegényebb részén, egy kis kórházban. Úgy tudom, a misszióban nemcsak a zsinati missziói iroda segítette, hanem számos gyülekezet is. Mivel tudtak hozzájárulni a misszióhoz?

Leginkább pénzzel és imádsággal, mással nem nagyon lehetett. Nem volt érdemes itthon megvenni az eszközöket, mert ott messze olcsóbb minden, a szállítás meg drága. Itthon csak repülőjegyre, vízumdíjakra, biztosításra és a védőoltásokra költöttünk. Az ottani megélhetésünkhöz, innen nézve, meglepően kis összegre volt szükség. Mi meg rendszeresen hírleveleket küldtünk és blogot vezettünk.

Gyógyszert, orvosi felszerelést sem vittek magukkal?

Egyedül egy nátrium-kálium-mérő kis műszert vittünk, ami édesapám fejlesztése volt. Ezt a misszió elején tudtuk még használni, de aztán felhagytunk vele, mert nem volt, aki rendesen karbantartsa, működtesse. Az alatt a fél év alatt, amíg mi a végleges helyünkön voltunk, háromszor cserélődött a labortechnikus, és nem volt gazdája ennek a masinának.

Úgy tudom, ez önnek már a második indiai missziója volt. Miért ment vissza?

Arra vágytunk, hogy tudjunk segíteni. Amikor én hatodévesként először kint voltam, láttam, hogy fillérekért lehet emberéletet menteni. Később, 2005 körül, a PhD-projektem során huszonkétmillió forintnyi pályázati forrást költöttem el olyan gyógyszergenetikai kutatásokra, amelyek ígéretesek voltak, sokat okosodtunk is belőlük, de a végén nem lett közvetlen hasznuk a betegek számára. Nagyon vágytam áldás lenni az embereknek. Indiában tényleg számított, amit csináltunk.

Miben volt más, mint amire számított?

Az a kis kórház, ahol végül dolgoztunk, épp egy krízisen ment keresztül. A vezetője távozóban volt, rajtunk kívül végig csak egy vagy két orvosuk volt, így mi voltunk a személyzetnek hol a fele, hol a kétharmada. Munkánkkal valahol a kórház túléléséhez is hozzájárultunk. Nem sokkal azután, hogy eljöttünk, megérkezett az utánpótlás, és újra fejlődésnek indult az intézmény.

Milyen tapasztalatokkal érkezett haza, mi az, amit megváltoztatott önben ez a missziós szolgálat?

Meghatározóvá vált számomra az a gondolkodásmód, hogy az ember az adott körülményekhez képest próbálja a lehető legjobb megoldásokat megkeresni és előrelépni, ne valami abszolút szinthez mérje magát. Illetve segített, hogy könnyebben elfogadjam a másik ember kultúráját, gondolkodásmódját. Megtapasztaltam, milyen lehetőségeket nyit az, ha valaki más kultúrából jön. Például jobban meghallgatják. Érdekes, hogy könnyebb az evangéliummal előhozakodni, mint a saját köreinkben.

Lehetett beszélni az indiaiaknak Jézusról és az evangéliumról? Annak fényében kérdezem ezt, hogy pont most, karácsony előtt tiltotta meg az indiai kormány, hogy a Teréz anya által alapított női szerzetesrend, a Szeretet Misszionáriusai külföldről pénzadományt fogadjon el.

Lehetett beszélni az evangéliumról, meg tudtunk is. Egyébként még több lehetőség adódott, amikor hatodéves voltam, mert több időm volt rá, és családom nem lévén folyton más emberek között voltam. De a külföldi jótékonysági szervezetek állami korlátozása már 2008-ban is tetten érhető volt például abban, hogy fél-egy évnél hosszabb vízumot senkinek sem adtak, hiába élt és dolgozott ott egy külföldi orvos már tizenöt éve, neki is el kell hagynia az országot, és új vízumkérelmet kellett beadnia. Önálló, fejlett országként igyekeznek magukra tekinteni, saját kézben tartani az ügyeiket, ez egyfajta büszke függetlenség, amit talán túltolnak most a gyarmati időkből eredő érzékenység miatt.

Volt félelme, kétsége a kint tartózkodás alatt, amelyre három gyermeküket is magukkal vitték?

Sok félelmünk volt, de elhívásra indultunk el, azzal a meggyőződéssel, hogy minket az Úr küldött oda. Hittünk abban, hogy épségben fogunk hazatérni. Mialatt kint voltunk, úgy éreztük, mintha védőburok volna körülöttünk. Tudtuk, hogy bármikor bármi történhetne velünk, de nem történt.

Ahogy leszállt az Indiából érkező repülőgép Ferihegyen, ön szinte azonnal indult is tovább Angliába. Éles váltás lehetett az indiai kis kórház után a londoni klinika.

Valóban az volt. Egy évig alig találtam a helyemet az itthonitól nagyon eltérő gondolkodásmód, szakmai és szervezési környezet miatt. De aztán belerázódtam, a harmadik évet pedig már nagyon élveztem. Egyre nehezebb volt a döntés, hogy visszajöjjünk Magyarországra. Jól éreztük magunkat, nekünk is, a gyerekeinknek is barátaik lettek, és már nagyon meggyökereztünk egy helyi gyülekezetben.

Mi hozta mégis haza az Erdélyi családot, amelynek az akkor legfiatalabb tagja már Angliában született?

Úgy vágtunk neki Angliának, hogy előre elhatároztuk: bármi lesz, mindenképpen hazajövünk. Legfőképpen azért, mert itthon van a családunk, a barátaink. Cserbenhagyásnak éreztem volna, ha nem így döntünk. Azt is éreztük, hogy bármennyire befogadnak is, soha nem leszünk egészen része az ottani anyanyelvi közösségnek. Én azt is éreztem, hogy ott mindig csak valami előre meghatározott szerepet tudok játszani. Angliában csak alkalmazkodni tudtam a rendszerhez, itthon pedig alakítani is. Nincs erre jó magyar kifejezés, az angol erre azt mondja, hogy „you can make a difference”.

Tíz éve már, hogy hazaköltöztek Angliából, azóta gyógyít a II. számú Gyermekklinikán, illetve tanít az egyetemen is.

Mindig is azon a gyermekklinikán szerettem volna dolgozni, ahol pályakezdőként tettem, és ahol a szakképzésemet is csináltam. Tanítani is mindig szerettem, kutatni is, ezért vonzott az egyetemi állás. Persze itt is nehéz volt az első év, amikor megpróbáltam az Angliában látott újításokat alkalmazni. Az elején nagy ellenállásba ütköztem, de ez oldódott, és utána rengeteg mindent sikerült itthon is bevezetni, átvinni.

Hogyan telik egy napja?

Naponta körülbelül tizenegy órát töltök a munkahelyemen. Fél hétkor indulok, jó idő esetén biciklivel. Általában fél nyolctól fél hétig dolgozom, este hét körül érek haza. Az este a gyerekeké, játszunk, olvasunk vagy együtt tanulok velük. Fektetés után gyakran folytatom számítógépen otthonról a munkát: szakirodalom keresése betegek körüli kérdésekhez vagy a kutatáshoz, e-mailek megválaszolása.

Ön szerint könnyebb vagy nehezebb hívőként gyógyítani?

Már az egyetem MEKDSZ-es diákkörében rengeteg ilyen orvosi vonatkozású kérdést átbeszéltünk. Ezzel a körrel vitákat szerveztünk, tapasztalt hívő orvosokat hívtunk előadni olyan témákról, mint például hogy miért van szenvedés, bűn-e az eutanázia vagy az abortusz, vagy miként közöljük egy beteggel a nehéz hírt. Szerintem én ilyen szempontból elég jól felfegyverkezve érkeztem már a gyakorlatba. Azt vontam le tanulságnak ezekből a beszélgetésekből, illetve végső soron a Bibliából, hogy amióta ki vagyunk zárva a paradicsomból, és nem ehetünk az élet fájáról, mert a magunk istenei akar(t)unk lenni, azóta nincs védőhálónk. Isten védelme nélküli térbe kerültünk, ahol ki vagyunk téve a nagyon veszélyes véletleneknek, és még ehhez jön az, hogy a világ fejedelme – János evangéliuma szerint – a Sátán. A betegségeket, az egyes eseményeket én nem Isten egyenkénti személyes büntetésének vagy döntésének látom, hanem az általános istentelen állapotunk következményének, amelyben én a só szeretnék lenni, vagy egy Istentől küldött segítő. Nem vagyok mindenható, mégis sok múlik azon, hogy én mit tudok tenni. Szóval nem mondom, hogy soha nem jut eszembe a kérdés, hogy „miért”, de nem ez tölti ki a napjaimat.

2021-ben ön kapta az Érintettek Egyesület díját, amellyel azoknak mondanak köszönetet a szülők, akik kiemelkedően sokat tesznek a daganatos gyerekekért és családjukért. Tudott a jelölésről?

Tudtam arról, hogy létezik ez a díj, mert évekkel korábban egy nővér megkapta nálunk. Arról nem tudtam, hogy újra kiosztják, vagy hogy folyik ilyen szavazás. Teljes meglepetés volt, amikor az egyesület elnöke felhívott egy esti órán.

Mit érzett?

Sokféle érzelmet kavart fel bennem. Az egyik oldalról nagyon jólesett, megható volt. Az ember a hétköznapjai során nem gondol semmilyen díjra, csak dolgozik, és még jobban és jobban próbálja odatenni magát, miközben megéli a kudarcait is, időnként a sikereit is, és akkor egyszer csak kaptam egy ilyen hatalmas, pozitív visszajelzést. A díj kihirdetése után csomó beteg, szülő állított meg a folyosón vagy gratulált az osztályon, az ambulancián. A másik oldalról pedig zavarba ejtő volt, egy kicsit légüres térbe kerültem, mert már sokszor végiggondoltam, hogy amit csinálok, azt miért teszem: nem a szülőktől vagy a főnökömtől jövő dicséretért, hanem szeretetből, meg Jézus követéséből, meg az utolsó úrvacsorai kérdés miatt, amelyben újra és újra ígérem és fogadom, hogy az ő dicsőségére élek. A telefonhívás után napokig vizsgálgattam magamat egy-egy jó tett kapcsán, hogy miért is csinálom azt, amit. A díjnak való megfelelésből? Egyébként is tenném? De abban biztosan megerősített a díj, hogy folyton a beteg gyerek és a szülők szempontjából is lássam, vizsgáljam a megoldandó kérdéseket, helyzeteket.

A feszített munkatempó mellett nemcsak az öt gyermekére, hanem a gyülekezetére is jut ideje, ahol, ha jól tudom, feladatot is vállalt magára.

Másoknak hobbijuk van, nekem ez a plusz. Van egy ifjúsági kör az Érd-Parkvárosi Egyházközségben, amelyet feleségemmel, Ágival és egy másik házaspárral közösen szervezünk, és presbiter is vagyok itt.