Erdélyi hang az Egyesült Államokban

Nem sok mindent lehet tudni önről. Kérem, beszéljen a családjáról!

Anyai nagyanyám Benedek Elek rokonaként annak gyerekeit nevelgette, miután évfolyamelsőként végezte el a sepsiszentgyörgyi tanítóképzőt. Végtelenül intelligens, szorgalmas és okos asszony volt, aki négy gyerekének maga szőtte a ruhákat, az ágyneműt; reggel ötkor felkelt, amellett tanított. Tőle hallottam először Arany János összes balladáit, kívülről. Bibarcfalván született, Barótra ment férjhez Molnár Antal osztrák származású kereskedőhöz, aki egy ideig finanszírozta a Cimbora újságot, amikor pénzügyileg bajba kerültek. Édesapám a háromszéki Bikfalváról származik, onnan a kulákká minősítés, pedig mindent belefektettek abba, hogy a három fiút becsületesen felneveljék. De aztán jött a kollektív, amit nagyapám a falu első gazdájaként végül aláírt, de másnap meghalt szívinfarktusban. Presbiter volt a református gyülekezetben, ahogy az elődei is. Van egy családi legenda: Bem fehér lovát egy Harkó mentette ki egy csatában a mocsárból; de hatalmas érdemeket szereztek már azelőtt is: a Rákócziak által az 1600-as években adományozott nemesi levél és családi címer – a két kard hegyén a két török fejjel – is erre utal. Az egész Háromszék ilyen harcos fajta, a Harkók is honvédek voltak.

A szülei és ön mennyire szenvedték meg a román kommunista rendszert?

Anyám kitüntetett tanítónő volt, apám pedig tanár, de a Székely Mikó Kollégiumból kiemelték, és egy román iskolában tyúkketreceket gyártott, mert kuláklistán volt. Az államhatalmi szervek állandóan ellenőrizték őket. Például egyik karácsony este megnézték, ki mer karácsonyfát állítani, mert csak december 30-án szabadott, és „téli fának” hívták. Amikor jöttek, apám úgy becsapta a fát a zongora alá, hogy a díszek mind eltörtek. Letakarta egy nagy terítővel, és utána három napig nem szólt egy szót sem, annyira el volt keseredve... Kolozsvárra kerültem egyetemre, angol–német szakot végeztem, egyedül teljesen magyarként. Kolozsvár főterén volt akkoriban az Egyetemi Színpad, oda jártam. Én ugyanis a színművészetire akartam felvételizni, de otthon azt mondták, nagyanyám megfordulna a sírjában, így végül nem mentem. Különben apám, sőt anyám is írt és rendezett színdarabokat az iskolában, szóval inkább csak azt gondolták, hogy a magyar színészet Romániában nekem nem való. Hatévesen balettiskolába jártam, de anyám kivett, mert attól tartott, megizzadok, elfáradok, beteg leszek. Harmadikban felvettek a kolozsvári zeneiskolába, de szüleim nem engedtek el, mert Kolozsvár messze volt, és bentlakásba kellett volna mennem. Hetedikben pedig felvettek a képzőművészeti iskolába, Marosvásárhelyre, de oda sem engedtek el, már nem is tudom, miért. És amikor mondtam, hogy színire megyek, akkor meg jöttek a nagyanyámmal. Mindig úgy éreztem, hogy sok területen volna tehetségem, de semmit sem tudok végigcsinálni. A kolozsvári szellemi élet viszont beszippantott, jártuk a vidéket, életem egyik legszebb időszaka volt.

Az én szüleim is a hetvenes években voltak kolozsvári egyetemisták, de ők nem meséltek ilyesmiről.

Nekik ezek szerint nem volt politikai problémájuk. A mi családunknak apám származása miatt volt, és aztán nekem is lett a házasságom révén. Negyedéven megismertem a férjemet, Márkos Andrást, aki képzőművész volt a Ion Andreescu Főiskolán. A tanév végén már összeházasodtunk, ötödéven megszületett a fiunk, Endre. Óriási szerelem volt. A szülei hazahívták, műteremlakást ígértek, így végül Csíkszeredába mentünk, de ott csak egy tíz négyzetméteres szobában laktunk hármasban. Miközben tanárként dolgoztam, rendeztem olyan előadást a csíkszeredai Ifjúsági Klubnál – nemzetközi versekből összeállított háborúellenes összeállítást Körtánc a füstben címmel –, amelyért országos első díjat kaptunk. A színtiszta román zsűri állva tapsolta meg az előadást, de a helyiek nem merték átadni a rendezői díjat nekem, ezért utána elutaztam Bukarestbe és megszereztem. És még rengeteg ilyen eset volt...

Ezek miatt él Amerikában? Mikor és hogyan került ki?

Állandó zaklatásunk abban csúcsosodott ki, hogy egy megszervezett autóbalesettel akartak eltenni láb alól, amit túléltünk, de utána majdnem lehetetlenné vált a létezésünk Csíkszeredában. Amikor ugyanis jelenteni akartam az esetet, felhívatott Szekeres elvtárs a pártházba: ha sokat jártatom a pofámat, a gyerek eltűnik. Többet nem jártattam, de attól kezdve éreztük, hogy egyáltalán nem vagyunk biztonságban. A férjem közben mindenféle európai ösztöndíjakat nyert, alig volt otthon. Muszáj volt kiengedniük, különben nemzetközi botrány lett volna belőle. Amikor egyszer jött hazafele, azt mondták: ha be akar jönni Romániába, jöhet, de utána nem mehet ki. És akkor nem jött haza, Nyugat-Európában maradt. Onnan hívták 1982-ben Clevelandbe, és arra kért, menjek el én. Végül megadták nekem az útlevelet és a vízumot, de csak úgy, ha a gyerekem marad. A férjem pedig csak Németországban mondta el: ő nem tud velem jönni Amerikába, mert nem hosszabbították meg az útlevelét. Kijöttem nélküle, hetek múltán egyszer csak távirat jött Németországból: „Azonnal kérj menedékjogot!” Így maradtam. Tízéves fiunk otthon volt anyámmal, de négy évig nem tudtam közvetlen kapcsolatba lépni vele.

Kemény időszak lehetett!

Ez volt életem legnehezebb, egyben legborzasztóbb időszaka... Semmit nem tudtam csinálni, mert megüzenték nekem, hogy anyámékat is elviszik, és akkor mi lesz a gyerekkel. Nem tudtam felhívni telefonon, mert lehallgatták, nem tudtam írni neki, mert a levelek nem érkeztek meg. A férjemmel telefonálgattunk; ő azt akarta, hogy Törökországon keresztül hozzák ki Endrét, de én megtiltottam, hogy csónakba tegyék. Közben apám egy volt osztálytársával küldtem ajándékokat neki, aki Bostonból repült Romániába. A férfi elmondta, hogy a gyerek jól van, ne izguljak miatta. Egyszer pedig egy szimfonikus zenekar tagjával küldtek képeket róla.

Milyen volt ezalatt az élete Amerikában?

Clevelandben szörnyű. Büdös buszon zötyögtem a munkanélküli segélyért, mert nem tudtam megélni, húzódott a menedékjogi eljárás, az ügyvéd visszamondta a megbízást, egyedül intéztem. Később Washingtonba költöztem, éjjel egy üzletben dolgoztam, felvettek papírok nélkül. Este 10-kor kezdődött a műszak, reggel 7-kor mentem haza, aludtam két-három órát, utána irány a Kongresszusi Könyvtár, ahol adatokat gyűjtöttem az akkori román kormány ellen. Utána egy családnál takarítottam. 1984 körül végül megkaptam a letelepedési engedélyt. Később Endrével együtt kaptuk meg a hontalan útlevelet.

Hogyan sikerült őt kihozni, és milyen volt a viszontlátás négy év után?

Véletlenül találtam egy közleményt arról, hogy a Vöröskereszthez lehet fordulni. Előtte nem tudtam erről a lehetőségről, de akkor elkezdtem levelezni velük, és Endre végül a segítségükkel jött ki 1985-ben. Megbeszéltük kerülő úton – három emberen keresztül – anyámékkal, hogy a fiú vegye fel a székely ruháját, és én is abban vártam, mert nem ismertük volna meg egymást: én is más voltam a nagy tortúra után, ő is nagyot nőtt. Montclairbe költöztünk, ahol kivettem egy pici szobát. Bejártunk reggelente ötkor DeCamp busszal Manhattanbe takarítani, de így is alig tudtam fizetni a lakbért. Ősszel beírattam iskolába. Neki különben az volt az álma, hogy gyorskorcsolyabajnok lesz az olimpián. Romániában sikeres versenyző volt. Anyám testvére, Molnár Tóni vezette be a gyorskorcsolyát Romániában. Felkarolták Endrét, aki minden versenyt megnyert. Felhívtam Eric Heiden akkori gyorskorcsolyabajnokot, hogy mit csináljak a fiammal. Azt javasolta, költözzünk Wisconsinba. Bajban voltam: itt legalább volt már pár ismerősöm, ott senki. Nem voltam elég erős alkatú, hogy takarításból megéljek, az ízületeim fájtak. Ott még idegen sincs, akit angolul kellene tanítani. Itt legalább európaiak vannak; magyarokat akkoriban nem nagyon ismertem. Az álom elmaradt, Endre elkezdett futni, az is jól ment neki, így került be a University of Pennsylvaniára is.

És a férje, Endre apja?

Közben ő is megjelent, de azt mondta: ő sajnos nem tud velünk foglalkozni, nem marad, amitől mindketten teljesen tanácstalanokká váltunk. Akit ugyanis a román Securitate egyszer megver, annak is elég egy életre, de Márkos Andrással ötször történt meg, amitől, hogy is mondjam, elszakadt a realitástól. Olykor én is ellenség lettem számára, sőt, a gyerekünk is. Én nem haragszom rá, sajnálom őt és próbálom védeni, legalább az emléke miatt. Az az ember egy falat kenyér volt, amíg a román Securitate nem kezdte üldözni. Utána már nem igazán tudta, mit csinál, és ezt sokan kihasználták.

Akkor váltak el végleg az útjaik? Mi történt azóta a fiával?

Igen, elváltunk. Megismertem egy ügyvédnőt, aki megszánt, és felfogadott titkárnőnek. Másfél évig a Brown & Brown ügyvédi irodánál dolgoztam, ahol szívből szeretett az öreg fekete főnök, ügyvédet akart csinálni belőlem, de én inkább a gyerekemet akartam iskolába járatni és vele foglalkozni. Úgyhogy Endre iskolába járt, én meg dolgoztam tovább; de egyre többször kellett éjszaka is dolgoznom, ami nem volt jó a gyereknek, úgyhogy otthagytam. A fiam közben elvégezte az egyetemet is, utána a princetoni Bloombergnél kapott állást, ahonnan Japánba ment tíz évre, utána meg Hongkongba. Ázsiában jó karriert futott be, és közben az egyetemen megismert amerikai szerelmével összeházasodott. 2008-ban megszületett a lányuk, az unokám, akit én Kicsi Katinak hívok. Háromszor jártam náluk, megtanítottam magyar énekekre, amelyeket boldogan és büszkén énekelt. Jól megértjük egymást, sokat nevetünk együtt. Ők is visszajöttek másfél éve, azóta Kaliforniában élnek.

Ön mikor és hogyan került ide, ahol most él?

Montclairből a válás után Somersetbe költöztünk, New Brunswick közelébe. Endre nem a helyi iskolába járt, mert az gyakorlatilag egy drogközpont volt betört ablakokkal; mások segítségével elintéztem, hogy a Highland Parkra járjon iskolába. Én egy bankban dolgoztam, bár utálom a számokat. Éjjel dolgoztam, nappal az akkor mindennapos Szent László Magyar Iskolában tanítottam két évig; évek múlva a hétvégi Széchenyi Magyar Iskolában hét évig angol anyanyelvi osztályt. A karácsonyi énekek és Koncz Zsuzsa-dalok mellett előadtunk egy kis jelenetet az Egri csillagokból is, szép magyar kiejtéssel. Erre büszke voltam. A Széchenyi Magyar Iskolában a Vers Hangja Irodalmi Kör kistestvéreként 2003-ban megszületett a Szóljon a vers! című szavalóverseny. Én megálmodtam, a kör tagjaival együtt megszerveztük. Közben angolórákat tartottam külföldieknek, de nem elégített ki a favágás, hiszen otthon Shakespeare-t és Goethét tanítottam. Amit igazán lelkemből csináltam, az az iskola utáni színjátszás volt öt és tizenkét év közötti gyermekeknek.

Mikor ismerkedett meg a második férjével? Együtt vitték a helyi magyar rádiót is, ugye?

Sohár István biokémikust a Rudgers Egyetemre többször meghívták kutatónak, mert kitűnő szakember volt, harmadszorra itt maradt. Egy rendezvényen ismerkedtünk meg, és hamar megszerettük egymást. Megfogott a humora és az, hogy rajongott a versekért. Huszonnyolc évig csináltuk ketten a helyi magyar rádiót. Azért szűnt meg, mert nem volt senki, aki folytassa. 2017-ben István Alzheimer-kóros lett.

És most beszéljünk az ön számára legkedvesebb itteni munkájáról, a Vers Hangja Irodalmi Körről.

Amikor 1989 májusában megnyílt a Magyar Múzeum, egy szerényebb Ady-műsort állítottunk össze, az volt a múzeum első programja és azzal kezdődött lényegében az irodalmi kör is. Molnár Ágoston igazgatónak nagy tekintélye és jó szíve volt, szerette és értékelte, ha valaki valóban színvonalas műsort rendezett. Az irodalmi kör sikere sokrétű tevékenységet igényelt: évente három témát választani, arra verseket találni, gyakorolni az itt született magyar gyerekekkel, fiatalokkal, összeállítani a műsort megfelelő zenével, énekekkel. A hagyományos tematikájú Anyám, édesanyám, Szeretlek, kedvesem, Volt egy forradalom című produkciók mellett sok új, érdekes előadást hallhatott a közönség. Például Magyar vizeken címmel összegyűjtöttük a magyar területeken található folyókról, tavakról írt verseket. Tartottunk értékes népballadai előadást, bemutattuk a magyar szentek ábrázolását az európai kultúrában.

Ennyire komolyan vették?

Mindig nagyon komolyan vettük. Egyszer például hazaküldtem valakit átöltözni, mert farmerben jött szerepelni, míg a nők estélyi ruhában léptek fel. Volt, hogy éjjel varrtam a reformkori ruhákat, hogy a kor úgy legyen ott a színpadon, ahogy kell. Egy másik március 15-i műsorra négy huszárzubbonyt varrattunk a kör pénzéből. 2000-ben megcsináltuk ezeréves történelmünket versekben, és végigjártuk vele a környéket; voltunk vele a passaici múzeumban és a New York-i református templomban is. 2006-ban pedig olyan csattanós ’56-os műsort hoztunk össze, hogy a debreceni tévé stábja azt mondta: ilyet még Magyarországon sem láttak. Szőcs Géza Liberté című munkája alapján írtam meg körülbelül félórásra; igazi Molotov-koktél repült a színpadon. Volt egy nagyszabású Gábor Áron-műsorunk is.

Hány embert érdekeltek a műsorok? Még kik vettek részt benne?

Általában harminc és kétszáz főnyi érdeklődő jött el attól függően, milyen műsorról volt szó. A korábbi katolikus pap, Kis Máté atya szépen mondott verset, nagyon szerettük. Amikor Babits szerelmes verseit szavalta, el voltunk ájulva tőle. Molnár Ágoston professzor, a Magyar Múzeum igazgatója és Balla Zsolt, a hétvégi magyar iskola igazgatója is szavaltak verset velünk. És akinek a nevét mindenképp meg kell említeni, az Nyeste Zoli bácsi, aki recski rab is volt, Faludyékkal együtt ült börtönben, együtt mondták a verseket. Tőle sok mindent tanultunk, például azt, hogyan lehet méltóságteljesen verset mondani. Nem itt élt, de rendszeresen eljárt hozzánk; tudta, mennyire szeretjük, és számára is szent volt a vers.

Az irodalmi kör a Covid-járvány kitöréséig sikerrel ment. Mi történt azóta, hol az új székhely?

Hivatalosan nem vagyunk sehol. Én most nem tervezek semmit, majd meglátjuk. Kányádi aggodalma az enyém is: ne legyen igaz a félős jóslat, hogy „nyelv nélküli nagy harang lesz a csönd, s valaki lassan leborít vele”. A férjem a kezem között halt meg 2021. március 24-én, egyedül voltam vele két nagyon nehéz évig. Tavaly végül azért is mondtam igent a karácsonyi műsorra, mert évek óta sokan kérték tőlem is. Volt, aki még sírt is, hogy őneki ez jelentette a karácsonyt: felváltva két-három vers és sok közös ének. Korábban minden évben volt ilyen a múzeumban. Az újraindult versmondásnak nagy visszhangja lett. A március 15-i Petőfi-műsor, szintén a református templomban, ugyancsak sikeres volt. Emlékezetes az is, amikor a tavalyi október 23-i ünnepségen felléptünk a klubban, és egy kis jelenet formájában végigmondtuk az Egy mondat a zsarnokságról című verset.

Nemcsak a különböző felekezetű papokkal van jóban, de mindkét templomba jár is. Miért?

Református vagyok, de mindkét férjem katolikus volt. Manville-ben volt egy okos és jóindulatú amerikai pap, aki csak azért megtanult magyarul, hogy az ottani három-négy magyarnak istentiszteletet tartson; ezért mi is oda jártunk, hogy őt támogassuk. Osztrák nagyapám katolikus volt, két fia is, lányai viszont reformátusok. Bár édesanyám református kántor volt, a nagyon szeretett katolikus nagynéném, 101 éves korában halt meg, maga öltöztette a papokat. Fiamat a csíksomlyói kegytemplomban kereszteltük; Csíkszeredában az összes diákom katolikus volt. Nálunk a családban sosem volt feszültség a reformátusok és a katolikusok között, úgyhogy amikor itt, Amerikában ez a kérdés időnként felmerül, nem is értem, mit akarnak... Hiszen végül is mind magyarok vagyunk, nem?