Osztályfőnökök, óvodapedagógusok, általános és középiskolai tanárok, segítő szakemberek, valamint érdeklődő diákok vettek részt a Református Pedagógiai Intézet szakmai konferenciáján, Budapesten, február 27-én. A Kié a gyerek? című rendezvény a Segítők és segítettek – az iskolai lemorzsolódás megelőzése konferenciasorozat újabb állomása volt. A jelenlévők hiteles előadók útmutatásával közösen gondolkodhattak határokról, szerepekről, feladatokról és lehetőségekről. Az esemény egyszerre volt a felfrissülés, a tapasztalatcsere és a kapcsolatépítés színtere.
A gyermekekkel való foglalkozást a házépítéshez hasonlította a 127. zsoltár alapján tartott nyitóáhítatában Rózsahegyi-Nagy Márta, a Református Pedagógiai Intézet (RPI) pedagógiai szakértője. Mindkettő lassú folyamat, fáradságos, és bizony vannak reménytelen, vagy legalábbis annak tűnő részei – és sokszor szeretnénk megfordítani „az emberé a munka, Istené az áldás” sorrendjét. De a gyermek nem csupán munka, ajándék is minden szülőnek és segítő szakembernek: tanárnak, hitoktatónak, lelkésznek, pszichológusnak, szociális munkásnak... Annak sokszor fájdalmas tapasztalata pedig, hogy ki kapja és milyen keretekkel, nem az ajándékozottól, hanem az Ajándékozótól függ. Elsősorban mégis a szüleit illeti érte a felelősség, amit segítőként nem feladatunk átvenni tőle – vonta le a konklúziót a szervező.
Bárdi Árpád, a Református Pedagógiai Intézet igazgatójának köszöntője után Vincze Árpád lelkész, vallástanár, az RPI szaktanácsadója ismertette a konferencia elméleti keretét rendszerszemlélet alapján. A mentálhigiénés szakember a családot is mint rendszert vázolta fel a hallgatóknak, és ennek definícióját is ismertette: „a család egymással kölcsönhatásban működő, egymástól függő személyek nyílt rendszere, amely a jelenét és jövőjét befolyásoló történettel bír”. A többi között hangsúlyozta azt, hogyan épül fel a házastársi, szülői és gyermeki alrendszerek hierarchiája, továbbá hogy milyen szerepekbe lépünk be (szülő, felnőtt vagy gyermek) a kommunikációnk során, például amikor azt mondjuk a házastársunknak, hogy tegye a helyére a cipőjét (ez esetben mintha a gyermekkel beszélnénk a szülő szerepéből). Előadása végén Vincze Árpád kiemelte Jézus Krisztus családjának azt a sajátosságát, hogy a Megváltó mennyei édesapját mi is Atyánknak nevezhetjük és az övéi lehetünk – ahogy azt a Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete is mondja.
Azon túl, hogy a gyermek neveléséért és fejlődése biztosításáért a szülő felel, mindez társadalmi és állami felelősség is, ahogyan ezt Tordai Edina jogász a gyermekvédelem és az oktatás lencséjén keresztül megvilágította. A jog olyan keret- és intézményrendszert határoz meg, amely pusztán erkölcsi minimumot ad – de sok múlik a gyermek életében és a rendszerben résztvevőkön. A nemzetközi és hazai jogalkotás vezető alapelve a témában a gyermek legjobb (legfőbb) érdeke. Az így létrehozott kereteken túl a mindenkori állam feladata segítséget nyújtani a szülőknek, a törvényes képviselőknek és a kapcsolódó szakembereknek, hogy a gyermek jogai az oktatáshoz, a méltósághoz, valamint a testi, értelmi, érzelmi és erkölcsi fejlődéshez ne sérüljenek. Kiemelte, ha bajt sejtünk, a jelzés mindannyiunk felelőssége. A jogász előadása megmozgatta a hallgatóságot, hiszen sokan megosztották tapasztalataikat, és párbeszédre késztette őket a szülőképzés szüksége, hogy szerepükhöz, feladatukhoz eszközöket kapjanak, készségeket sajátíthassanak el.
A szülőkön is túlmutatnak sajnos azok a generációkon átívelődő szocializációs minták, amelyekről L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője, valamint az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója számolt be. Az alapítvány küldetése egy olyan esélyteremtő modellt alkotni, „amely alkalmas generációs szegénységben élő közösségek életének, az itt felnövő gyerekek lehetőségeinek a minőségi javítására”. L. Ritók Nóra úgy véli, a generációs szegénység nem etnicizálható. Megjegyezte, hogy a traumatizáltság is sokszoros örökség ezekben a családokban, mivel a több nemzedéknyi trauma hordozása és halmozódása erre „képesíti” a mindenkori szülőket. Az igazgatónő engedett mindannyiunkat belátni oda, ahová az iskola a legtöbb esetben nem lát be – főleg ha a gyermek látszólag ápolt, igényesen öltözködik. A lakhatási szegénységbe, a biztonság hiányába, amely „köszönhető” az uzsorának, a függőségeknek, a személyes tér és a minőségi élelem hiányának, a kríziséhezésnek – és ez a lista sajnos még folytatható. Eközben súlyos előítéleteket hoz létre, ha még mindig úgy képzeljük el a szegénységet, ahogyan az a XIX. században volt, holott ma már elképzelhető, hogy egy családon belül van jelen a „csócsálás” gyakorlata a legújabb okostelefonnal.
A szakember úgy látja, sokszor hátráltatja a folyamatot, hogy a család és az iskola világa nem, vagy csak kevéssé ér össze – így például otthon nem az iskola által elvárt beszélgetési kultúrát sajátítják el a gyerekek. Az alapítvány ezért is célozza meg programjaival gyakran a két közeg együttműködését, a szülőknek pedig különböző klubokat szerveznek. Fontos számukra a következő generáció, értük dolgoznak – de a mostanival. A résztvevők témába való bevonását mutatta, hogy sorra osztották meg hétköznapi tapasztalataikat, miközben a véleményütköztetés sem maradt el.
A szülőkkel dolgoznak a gyerekekért az Adj erőt! szülői kompetenciákat támogató programban is, amelyet a Magyar Református Szeretetszolgálat Lengyelországból adaptált az UNICEF támogatásával. Sápi Mária szervező, pedagógiai előadó, szaktanácsadó (RPI) szerint ugyanis csak a szülő jólléte után lehet szó a gyermekéről, miközben kiemeli a gyermek életében részt vevő iskola és a szülők összefogását. Témáik között szerepel a reziliencia, a tudatos jelenlét, az életvezetési és szülői képességek – az erős szülőkért.
Alulról jövő kezdeményezésként, pszichológus–pedagógus koprodukcióban jött létre a Szülőfitnesz, amelyről az egyik szervező, Rózsahegyi-Nagy Márta beszélt. Az RPI pedagógiai szakértője elismeri, hogy a tanári terhek sokszor túlmutatnak egy emberen, szükségük van a szülőre. A program lényege abban rejlik, hogy annak a szülőnek, aki fejlődni szeretne, legyen erre lehetősége. A fejlődés pedig közös az összefogó szakemberekkel, hiszen senki sem a „bölcsek kövével” érkezik az alkalmakra: együtt gyakorolnak, együtt jutnak megoldásokra. A programot egyrészt a gyerekek között végzett kutatás alapján dolgozták ki, amelyben megkérdezték tőlük, mit csinálnak jól a szüleik, és melyek a fejlesztendő területeik. Másrészt maguk a szülők határozták meg a saját céljaikat, amik között első helyen szerepel, hogy profibb szülővé válnak. A létrehozók erőforrásnak tekintik a szülőket, és azon igyekeznek, hogy a korábbi téves szereposztásokat helyreállítsák.
Az ebédszünet után az alkalmazásra is sor került, Rózsahegyi-Nagy Márta ugyanis műhelyével a Szülőfitnesz gyakorlati bemutatására vállalkozott. A Melegszívű fegyelmezés című könyv szülői feladatait tárta a résztvevők elé, majd csoportok alakultak egy-egy kérdés feldolgozására. A foglalkozás konklúziója, hogy nem kell sok egy ilyen csoport elindulásához, hosszú távon viszont megéri a felkészültség egy-egy témából, majd a felületteremtés arra, hogy a szülők feladatok, vezetett kérdések segítségével beszélhessenek az őket érintő témákról.
Párhuzamosan futott Vincze Árpád műhelye, ahol az iskolalelkész viszonylag új keletű szerepét járták körül a résztvevők. A lelkészi és tanári szerep elegyedéséről és szétválásáról beszélgettek, miközben előkerült a minták hiánya mint iskolalelkészi kihívás, de volt, akinek az önálló, gyülekezetet nem vezető iskolalelkész lehetősége is újdonságként hatott.
A második műhelyblokkban az Adj erőt! képzést formálta gyakorlattá Sápi Mária a résztvevők bevonásával. A program szerint a jó szülő erős, akinek a támogatását tartják feladatuknak. Ennek egyik lépcsője, hogy segítenek megtalálni, hogyan tudnak a szülők újra feltöltődni. Fontos, hogy a szülők a gyermekük (ezért elsősorban őket igyekeznek tudatosabbá tenni), a segítők pedig a szülők számára váljanak mintává.