„Erről fognak titeket megismerni” – mit jelent a keresztyén szeretet?

Schaeffer szerint a tanítványok ismertetőjegye a Biblia meghatározása szerint a keresztyén szeretet. Ez nem egy romantikus szeretetet takar, hanem egy olyan szeretetet, amely a kiélezett, feszült helyzetekben is megjelenik, és amelyet az a világ, amely sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését, láthat. Erről a szeretetről két helyen is olvashatunk a Szentírásban:

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,34–35)

A Bibliában János így fogalmazza ezt a témát:

„De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17, 20–21)

Előbb Jézus felszólítását olvassuk, amelyet a tanítványokhoz intézett az utolsó vacsorakor. Ez nem egy egyszeri felszólítás volt, hanem inkább Jézus parancsa a mindenkori tanítványainak, amely magába foglalt egy feltételt is. „Ha” szeretitek egymást, akkor viselni fogjátok a tanítványság jelét, és a világ tudni fogja, hogy Krisztust követitek. Schaeffer azonban meg is fordítja Jézus kijelentését. Krisztus szavai alapján a világ jogosult arra, hogy ha nem látja ezt a jelet valakin, akkor megállapítsa róla, hogy ő nem keresztyén. Ez nem azt jelenti, hogy az az illető, aki elbukik abban, hogy szeresse testvérét, az nem is keresztyén. A teológus hangsúlyozza, hogy a mi üdvösségünk egyedül Isten kezében van, és ő a szívek vizsgálója. Jézus szavaiból azonban az következik, hogy a világ teljesen jogosan mondhatja azt valakire, hogy nem krisztusi, ha elbukik abban, hogy szeresse testvérét.

A nagy parancsolat szerint úgy kell szeretnünk minden embert, mint önmagunkat. A nagy parancsolat mindenkit magába foglal. Schaeffer fontosnak tartja, hogy egészében kell látnunk Jézus tanítását. Ő beszélt arról is, hogy mit jelent a felebaráti szeretet. A samaritánus példázata erről szól. Segítenünk kell mindenkin, aki embertársunk, és szeretnünk kell mindenkit, akkor is, ha ellenségesek velünk szemben.

Minden ember Isten képmását hordozza. Nem azért van értékük, mert megváltottak, hanem azért, mert Isten teremtményei, Isten képmására lettek alkotva. A modern embernek, aki ezt elutasította, fogalma sincs arról, hogy ki ő, és emiatt nem talál igazi értéket sem a maga, sem a többi ember számára. Ezért leértékeli a többi embert, és létrehozza azt a szörnyűséget, amivel ma szembesülünk – egy olyan beteges kultúrát, amelyben az emberek embereket embertelennek, gépeknek tekintik. Keresztényként azonban ismerjük az emberek értékét. Minden ember a felebarátunk, és úgy kell szeretnünk őket, mint önmagunkat. Ezt a teremtés alapján kell tennünk, még úgy is, ha nincsenek megváltva. Mert akkor is Isten képmására teremtettek. Ezért kell őket szeretni, akár akkor is, ha ennek ára van – figyelmeztet Schaeffer.

A fenti igeszakaszok azonban túlmutatnak ezen. Vehetnénk őket természetesnek is, hiszen a „minden emberben” a keresztyének is benne vannak, de valamiért maga Jézus tartotta fontosnak, hogy parancsba adja tanítványainak, hogy szeressék egymást, sőt, hogy egyek legyenek, úgy, ahogyan ő és az Atya egy. A legfontosabb dolog, amit Schaeffer mond, az, amit ő úgy hív, hogy a „a végső apológia”, vagyis a végső védőbeszéd, a hitvédelem.

Az író maga is apologéta volt, keresztyén gondolkodó, aki a keresztyén hitet védelmezte. Fontosnak tartotta, hogy ha valakinek kérdései vannak a keresztyén hit igazságával, megbízhatóságával kapcsolatban, az alapos és kielégítő válaszokat kapjon. „Hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” – a teológus szerint ez a végső apológia. Jézus itt egy meglepő dolgot mond: mi nem várhatjuk el a világtól, hogy elhiggye, hogy Jézust valóban az Atya küldte, ha ez az egység nem látszik a keresztyéneken. A teológus szerint ez az egység azonban nem egy intézményi egységet jelent, és nem is azt, hogy a keresztyéneknek fel kellene adniuk a meggyőződésüket. Ezek helyett arra figyelmeztet, hogy két feladata van az egységre törekvőknek. Ez pedig az, hogy Isten szentségét és szeretetét kellene megélniük közösségben. Szentségét, amely nem tűri a hamisságot, és a szeretetét, amely mindent elfedez, amely tud bocsánatot kérni, és tud megbocsátani. A végső apológia keretén belül nekünk, keresztényeknek az a felelősségünk, hogy megéljük az evangéliumot, mégpedig úgy, hogy a haldokló és szenvedő világ meglássa és vágyjon Krisztusra.

Schaeffer így zárja gondolatait: mit mondhatunk tehát, ha nem azt, hogy ahogy a samáriai szerette a sebesültet, úgy vagyunk mi, keresztények is arra hivatottak, hogy minden embert felebarátként szeressünk. Úgy szeressük őket, mint magunkat. Másodszor, hogy minden igaz keresztyén testvért úgy kell szeretnünk, hogy a világ is észrevegye. Ez azt jelenti, hogy szeretetet kell mutatnunk testvéreink iránt a különbözőségeink közepette – legyenek azok nagyok vagy kicsik. Szeretni kell testvéreinket akkor is, amikor ez nekünk sokba kerül, és szeretni kell őket a feszültségek idején is. Szeretni őket úgy, hogy a világ is láthassa. Röviden: gyakorolnunk és ki kell mutatnunk Isten szentségét és szeretetét, mert ezek nélkül megszomorítjuk a Szentlelket. A szeretet – és az általa tanúsított egység – az a jel, amelyet Krisztus adott a keresztyéneknek, hogy viseljék a világ előtt. Csak e jel alapján tudhatja meg a világ, hogy a keresztyének valóban keresztyének, és hogy Jézust az Atya küldte.