Miért kérjünk magunknak kiállhatatlan embereket 2025-re? És eközben hogyan éljük meg az igazmondó szeretetet? Ezekről a kérdésekről beszélgetünk Horváth Levente kolozsvári teológussal, akivel adventi önvizsgálatot is tartottunk. Terítékre kerül a keresztyének legrosszabb tulajdonsága, a bántalmazó kapcsolat tévhite, továbbá arra is fény derül, miért az alma választ minket, és nem mi az almát.
Ahogy közeledik az év vége, egyre nagyobb teret kap az elszámolás. Keresztyénként mit helyezzünk ennek középpontjába?
A reményt. Számos emberrel találkozom, akik már lemondtak önmagukról. A szenvedélybetegek például hiábavaló próbálkozásaik miatt elveszítik a reményt a változásra. Föladják, ezért nekünk kell helyettük is reménykednünk. Hasonlóak vagyunk hozzájuk egy kicsit. Bűnfüggő emberek, a jó véghezvitelére alkalmatlan lelkivilágban, ezért van szükségünk a reményre. Számos imádság hangzik így: „Uram, most komolyan vettem a küzdelmet a bűnömmel. Segíts! Adj hozzá kegyelmet!” Ez nem imádság. Ne önmagamat akarjam megváltoztatni, vagy bebizonyítani, hogy egyedül is menne a dolog, ha Isten adna egy kis kegyelmet hozzá! Így az Úr szolgálna engem. Ne csak az Atyában és a Fiúban higgyünk, hanem a Szentlélekben is! A megszentelődés nem a megfelelésünkről szól. „Többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” – fogalmaz Pál a galatáknak, vagyis ha teret adok a Szentléleknek, Krisztus Lelkének, akkor ő emel föl engem.
„A megszentelődés nem a megfelelésünkről szól”
Ennél megfoghatatlanabb talán nincs is a karácsonyi hangulatot keltő tárgyak sűrűjében.
A teológián a diákjaimnak nemrégiben egy rothadt és egy szép piros alma között kellett választaniuk. Megkérdeztem az önként jelentkezőt, hogy saját döntést hozott-e, amikor az utóbbit választotta. Mire bizonygatni kezdte: „Sajátot!” Tovább forszíroztam: „Nem lehet, hogy a szép alma választott téged?” Mire kikerekedtek a szemei, és nevetni kezdett. Így vagyunk a szerelemmel is. Feltámad a kívánságunk, amelyet többnyire összetévesztünk a szeretettel. Meglátjuk egymásban a szépséget, jóságot, bölcsességet, erőt, majd vonzódni kezdünk hozzá. A gonosz arcú, megátalkodott ember pedig ellenszenvessé válik, és taszít bennünket. Valójában nem is mi, hanem a jó tulajdonságok választanak bennünket. Ez csupán vágy, a szeretet ennél jóval több! Amikor a legvonzóbb, legcsodálatosabb lény, Krisztus kegyeleme iránt megszületik bennünk a döntés, akkor az emberi vágyamon keresztül ragad meg Isten. Érthetetlen, hogy az Ige testté lett, a mennyei vőlegény lejött a földre, hogy az ő egyházát, „szajha menyasszonyát” magához szeresse. Krisztus emberként nem a nálánál dicsőségesebbet, hatalmasabbat kereste, hanem a rosszabb társadalmi helyzetben lévőt, a gyengébbet. A szeretet fentről lefelé halad, a sárban keresi a gyöngyöt. Ha szeretni akarjuk az embereket, akkor ne az (un)szimpátiánk szerint tájolódjunk, hanem Krisztus viszonyításával! Isten nem a szeretetre méltót keresi, azt az ítélet napjáig sem találná meg, hiszen egyikünk sem felel meg az ő mércéjének. Az Úr megteremti a szeretetre méltót. Ez az advent! Jézus arra bátorít, hogy amikor vendégséget készítünk, ne azokat hívjuk, akik viszonozni tudnák azt. A bölcsebbeket, nemesebbeket könnyű vendégül látni – ez a vágyorientált szeretet. Hívjuk a csonkabonkákat, a vakokat, sántákat, hátrányos helyzetűeket, és boldogok leszünk, hiszen nem tudják visszafizetni – ez az isteni.
Horváth Levente a Bonus Pastor Alapítvány alapító elnöke, amely több mint harmincegy éve alkohol-, drog-, szerencsejáték- és egyéb függőségekben szenvedőknek, valamint a hozzátartozóiknak nyújt segítséget. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet oktatója. Feleségével, Horváth Máriával öt felnőtt gyermek szülei.
Az adventi böjtben, önvizsgálatban a sikereink, valamint a bűneink is előbukkannak. Keresztyénként melyek a legrosszabb tulajdonságaink?
Minden rossz jellemvonásom csekélység ahhoz képest, hogy hiú hólyag vagyok! A gőgre, önhittségre való hajlamunk a legegyetemesebb emberi tulajdonság. Önmagunkkal vagyunk eltelve, ahelyett, hogy Istennel teljesednénk be. Önmagunkat szeretnénk isteníteni, megvalósítani, pedig ez nem nagy dolog, le is mondtam róla, már inkább arra vágyom, hogy Isten valósítsa meg önmagát bennem. Ahogy Pál mondja, „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem...” Krisztus Jézus, az ő Lelke bennem, én őbenne – ez az élet számít. Paradox módon minél inkább meg akarjuk valósítani önmagunkat, annál jobban felsülünk, egyre több lájkra van szükségünk – az önértékelés kifogyhatatlan, feneketlen kúttá válik. Narkisszosz, aki a nimfák szépségét észre sem vette, belenézett a víztükörbe, majd beleszeretett önmagába. Mi a bűneset? Az ember szerelmes lett önmagába. Minden rossz tulajdonságunk gyökere a gőg, miután az ember lelkivé válik, mindez lelki gőg formáját ölti! Mondhatnánk, hogy még reménytelenebb a helyzetünk, ez a keresztyén farizeusság! Magam is az vagyok! Kijózanító fölismerni, de kegyelem, hogy ráláthatok, és elég humort, alázatot kapok hozzá, hogy elviseljem.
Jót nevet önmagán.
Fölszabadító érzés. Isten tükrében hiába takargatnám a hibáimat. A gőg elszakít egymástól, viszont ha világosságban járunk, közösségre lelünk. Jézus kicsalogat az üregeinkből, barlangjainkból, az önközpontúság sötétségéből egy tisztásra, ahol az ő fényében meglátjuk a felebarátban Krisztust. Már nem az ellenszenveset, bár az is a valóság része, hanem az Úr gyermekét és Krisztust benne.
„Kijózanító fölismerni, de kegyelem, hogy ráláthatok, és elég humort, alázatot kapok hozzá, hogy elviseljem”
Miért van szükségünk adventre karácsony előtt?
Ha megízleltük Isten szeretetét, nem tudjuk elfelejteni. Adventben lelassítunk, hogy a Szentlélek átvegye az irányítást az életünkben, és ne az ide-oda rángató vágyaink irányítsanak bennünket, vagy a rokonszenvünk mentén tájékozódjunk.
Lelassítani… Pont ellenkezőleg, az ember a tizenkettedik hónapban még szeretne valamit bepótolni, megvásárolni!
Ha nem ízlelte meg a szeretetet! Arra vágyakozzunk, ami meghalad bennünket, a nem vágyorientált szeretetre, amely személyválogatás nélkül még minket is úgy szeret, ahogy vagyunk! Csak ez emelhet magunk fölé. Tudjuk például, hogy el kell engednünk személyeket, tárgyakat, emlékeket, traumákat. A témakörben számtalan a szakirodalom, a valós helyzetben mégis képtelen rá az ember. Van-e a saját erőnk megtapasztalásán túli reményünk? A tapasztalat, hogy nem tudom elengedni a fájdalmat, lehatárolja a látóhatárt – kétségbeejtően kevés a saját reményem. Ha hiszem viszont a Szentlelket, aki nagyobb nálam és bennem él, akkor kitágul a perspektívám – ez az istenléptékű remény.
Nehéz hallani ezeket a szavakat attól, aki több mint harminc éve szolgál szenvedélybetegek között.
Magamnál reménytelenebb embert nem ismerek, Isten mégis megkönyörült rajtam, ezért nem adhatom fel a százszor visszaeső drogosnál sem. Nincsenek illúzióim magam felől, ám minél reménytelenebb voltam, annál nagyobb volt a perspektívája a reménynek, így annál inkább kiáradt a kegyelem.
Az esztendő vége szertefoszlott remények, kudarcok, betegségek hordozását is jelentheti. Hogyan vigasztal bennünket Jézus, ha máig nem gyógyultunk meg, vagy nem sikerült lefogynunk harminc kilót?
Az ember túl erős. Nem szeretünk gyengévé, erőtlenné válni. Pál apostol azonban megértette a titkot. „Amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” – vallotta meg a korinthusiaknak, mivel az Úr kijelentette neki: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Nem könnyű megüresítenünk önmagunkat. „Boldogok a lelki szegények…” – nem a lelki erősek! – „..mert övék a mennyek országa” – mondta Jézus Máté evangéliuma szerint. Aki eljut a szent erőtlenségre, annak az életében megjelenik az erő.
De hogyan?
Nem tudom, csak másokban látom átminősülni a gyógyíthatatlan betegséget, az iszonyú próbatételt. Tizenkét éves lehettem, amikor édesapám gyötrődve járt fel-alá a konyhában, tűnődve azon, miképpen vigasztalja meg Nagy Jenőt, akit majd tíz esztendőre ítéltek el a hite miatt az 1956-os eseményeket követően Erdélyben. Kiengedve a fogságból rákos megbetegedésben szenvedett. Édesapám ragyogó arccal tért haza a látogatásból: „Megfoghatatlan mennyei fény sugárzott Jenő bácsiból, ahogyan magához ölelte az őt a rákkal magához ölelő Istent. Nem volt szüksége a vigasztalásra, sőt ő bátorított engem. Krisztust láttam az arcán…” – elevenítette fel édesapám, sőt az ő arcáról is a Jenő bácsiból áradó fény sugárzott. Krisztus így van jelen közöttünk. Nagy Jenő Istennel egyedi, titkos kapcsolatot élt meg. Aki nem jut el a szent erőtlenségre, annak nem marad más: lázad Isten ellen. Egy ismerősöm így fogalmazta meg: „Isten ölelhet a bal kezével is, csak öleljen!” Nem számít, hogy szenvedést nyújt felé, csak ölelje, legyen hozzá közel. Erre jussunk el lelkileg! Eszembe jut még Szilágyi Sándor református lelkész is, akit szintén a hite miatt ítéltek el húsz évre. Amikor kiszabadult, ha a börtön vagy a titkosrendőrség épülete mellett sétált el, ahol hónapokig gyomrozták, megsimogatta a falakat, mondván: „Uram, Jézus, köszönöm az áldásokat, amelyeket e falak között adtál nekem!” Ez volt az ő adventje, Jézus a próbatételben, az üldöztetésben, a fájdalmakban, a szenvedésben érkezett meg hozzá.
A keresztyének számos esetben akkor sem lépnek ki egy bántalmazó kapcsolatból, ha volna rá mód.
Ha keresztyénként bántalmazó kapcsolatban maradunk, gondolkodjunk el azon, nem véljük-e kötelességünknek szánni a bántalmazót és mindent megbocsátani, elhallgatni, eltűrni neki. Ez keresztyénként sem kötelességünk. Az igazság elhallgatását olykor összetévesztjük a szeretettel, pedig az szembesítés is: „Fájdalmat, kétségbeesést, kiszolgáltatottságérzést ébreszt bennem, ahogyan velem bánsz, miközben arra vágyom, hogy megvédj. Neked sem jó, kegyetlen volnék hozzád, ha eltűrném. Jogod van tudni, hogy bántasz, talán nem is veszed észre.” Persze, ki vagyok én, Horváth Levente, hogy egy interjúban megmondjam, mit kellene tennie, hiszen nem vagyok a bántalmazott helyzetében, aki összezavarodott, fél, már nem is tudja mi valójában a szeretet?! Jézus Krisztus telve volt kegyelemmel, valamint igazsággal. „Az Ige testté lett, közöttünk lakott […] telve kegyelemmel és igazsággal” – olvashatjuk János evangéliumában. Ha csupán megbocsátás van bennünk, de hiányzik az igazság, vagy igazság van, ám hiányzik a megbocsátás, akkor felborul az egyensúly. Istenben az igazság a kegyelemmel egyszerre van jelen, csupán a mi agyunkban válik szét a kettő. Jézus Jeruzsálemhez közeledve sírva fakadt, folytak a könnyei, ahogyan ítéletet mondott a város felett: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat […] hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, mint a kotlós a csibéit szárnyai alá, de nem akartátok! Íme, elhagyottá lesz a ti házatok.” Egyszerre sír, valamint ítél. Hogyan tesszük mi? Vagy egymás fejéhez vágjuk az igazságot, és nem sírunk; vagy szeretünk, ám hallgatunk. Jézus a hallgatásával szeretett volna bennünket?!
„Vonuljunk vissza, és adjunk teret a Szentléleknek!”
Bátorság kell a szavakhoz. Hogyan lesz több a bántalmazottban 2025-ben, mint 2024-ben?
Vonuljunk vissza, és adjuk teret a Szentléleknek! A szeretet himnusza nem azt mondja, aki szeret, „nem rója fel a rosszat”, hanem a szeretet! Nem én, aki szeretek, hanem a szeretet ilyen. Jézus a szeretet! Az baj, hogy mi akarunk szeretni! Ebben az adventben döntsük el, ezután hagyjuk, hogy a Szentlélek szeressen általunk!
Akkor mi hogyan ne szeressünk?
Az isteni szeretet nehéz munka, nem egyenlő a lelkesedésünkkel, hanem küzdelem az egónkkal, a „hiú hólyaggal”, aki meg akarja mutatni, mennyire szeret. Kórházban látogattam meg egy kedves ismerősömet. Alig szólaltam meg, inkább csak hallgattam, ahogy mesél. Hirtelen előtört belőle: „Tíz perce ment el egy látogatóm. Egy órán át megdicsőült az ágyam mellett attól, hogy mennyire szeret engem, persze alig vártam, hogy elmenjen. Olyan jó, hogy te nem akarsz szeretni engem!” Hajszálon múlott, hogy elrontom, hiszen magam is erről akartam biztosítani, azonban nem erre volt szüksége. Ekkor értettem meg, hiába szeretem az embert, kezelem keresztyén módon, ha nem figyelek rá, nem veszem észre, hogy másképpen éli meg. A gyermekeimnél például már felnőttként derült ki, hogy hideg apának láttak, amikor néhány helyzetet biztosra vettem, hogy szerető szülőként kezelek. Érdemes megkérdeznünk a szándékaink fogadtatását. A szeretet előbb harc, munka, csupán utána érzelem. Tudatosan döntök amellett, hogy félreteszem a saját lelkesedésemet, hiúságomat és helyet adok Krisztusnak, hogy a Lelkével általam szerethessen. Ne homályosítsuk el Jézus fényét azzal, hogy olcsón akarjuk megúszni! Szükségünk van ellenségekre, hiszen belehalunk a megbocsátásba. Szükségünk van átkozókra, hogy belehaljunk, amikor áldást mondunk rájuk. Szükségünk van arra, hogy próbára tegyék a türelmünket.
Ezek szerint 2025-re ilyen embereket kérjünk önmagunknak? Ezt nehéz hallani…
Így végre értelme lesz az életünknek. Mindenki attól retteg, hogy nincs. Persze, hogy nincs, ha az egónk marad a trónon! Ha mindig önmagunkat dicsőítjük, idővel ürességet érzünk majd, de ha belehalunk a saját szeretetünkbe, helyet adunk az isteninek. Így formálódhat a jellemünk. Ez a mi adventi várakozásunk: Urunk, add, hogy a szeretet szeressen általunk, ne mi!