Évente kétszer tíz perc

A „mosolygó hóhér”, Borbély János vezette azt a tárgyalást, amelyben Regéczy-Nagy László egykori katonatiszt, az angol követség sofőrje, a Bibó– Göncz–Regéczy-per harmadrendű vádlottjaként a bíróság előtt állt. Bűne az volt, hogy Nagy Imre miniszterelnök kéziratát, valamint Bibó István memorandumát eljuttatta az angolokhoz, hogy a Nyugat megismerhesse, mi történik Magyarországon. A koncepciós perben sorsa attól függött, hogy miként ítélik meg Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök, valamint Bibó István miniszter tevékenységét. Úgy tudni, hogy a halálbüntetéstől Nehru indiai miniszterelnök közbenjárása mentette meg a vádlottakat. Regéczy-Nagy Lászlót tizenöt év börtönre ítélték.

Regéczy-Nagy Lászlóné Gál Márta másfél évvel korábban találkozott először későbbi férjével Putnokon. Mindkettőjük szülei orvosok voltak a gömöri településen, azonban a fiatalok nem ismerték egymást. – Huszonhét éves voltam, akkor már vénlánynak számító, de jegyben járó menyasszony, amikor Laci egyszer hazalátogatott Budapestről a szüleihez, és átjött hozzánk bemutatkozni. Éppen nem voltam otthon, de az illendőség, meg hát a kíváncsiságom úgy diktálta, hogy viszonozzam a látogatást. Laci nyitott ajtót, bemutatkoztam, ő meg nem szólt egy szót sem, csak állt és bámult. Így álltunk egy jó darabig szótlanul. Első látásra szerelembe estünk. Laci később elmondta, nem volt felkészülve arra, hogy egy ilyen gyönyörű lány áll majd a kapuban, inkább valami falusi fruskára számított, nem rám. Az édesanyja figyelmeztette, hogy gyűrűs menyasszony vagyok, jobban teszi, ha lemond rólam, de olyan erős érzelmeket tápláltunk egymás iránt, hogy már nem lehetett megállítani. A vőlegényem nagyon rendes ember volt, de nem voltam belé szerelmes, így hát visszaadtam neki a gyűrűt. Lacival pedig ötvenhat szeptemberében összeházasodtunk Budapesten, a pasaréti református templomban. Egy hónappal később kitört a forradalom. A házaspár rokonoknál lakott a Városmajor utcában. Az ifjú feleség egyre kevesebbet látta a férjét, aki gyakran munkahelyén, az angol követségen aludt vagy éppen valamerre „rohangált” az országban a követségi Land Rover terepjáróval.

– Nem tudtam pontosan, hogy mi történik, de egyre többet aggódtam Laciért. Sokszor járt át hozzánk két jó barátja, Göncz Árpád és Szesztay András. Azt éreztem, hogy nagyon fontos dolgokról beszélgetnek, így inkább nem zavartam őket. Naiv vidéki lány voltam akkoriban. 1957 áprilisában letartóztatták Gönczöt és Bibót, így számítani lehetett arra, hogy egyszer majd megjelennek Regéczy-Nagy Lászlónál is a rettegett fekete autóval. – Éjjel két óra lehetett, felzörgették a házmestert, aki felkísérte a pribékeket hozzánk – emlékezik vissza Márta. – Négyen voltak, elhurcolták Lacit, és ketten házkutatást is tartottak. Kétségbe voltam esve, nagyon féltem, hogy kivégzik. Mielőtt elvitték, amikor csak tehettük, együtt olvastuk a Bibliát és imádkoztunk. Aznap éjjel már nem volt erre lehetőségünk, minden olyan gyorsan zajlott.

Márta, aki akkor is még alig több mint nyolc hónapos várandós volt elsőszülött lányával, a nyomozás kezdetén pár percre lehetőséget kapott, hogy bemenjen a Gyorskocsi utcai fogdába a férjéhez. – Annyira rohantam a beszélőre, hogy a Széll Kálmán (akkori Moszkva) téren elbotlottam a villamossínekben, és nagyon megütöttem a hasam, úgyhogy aznap éjjel elfolyt a magzatvíz, és megszületett a lányunk, Márti. Keserves volt az egész, szinte mindenkivel ott volt a párja, velem meg a húgom jött be a kórházba. Irigykedve néztem a boldog apákat, én meg azt sem tudtam, hogy életben marad-e Laci vagy fölakasztják. Márti már lábon járó kisgyerek volt, amikor az édesapja először láthatta. Évente kétszer kaptunk lehetőséget beszélőre, ha jó magaviseletű volt a rab. Összesen tíz percet. Ezalatt kellett elmondani mindent.

Mártában a pasaréti reformátusok tartották a lelket. Rendszeresen járt bibliaórára, és együtt imádkoztak a családért. Akkoriban Joó Sándor volt a gyülekezet lelkésze. – A kis közösségem sokat jelentett, sosem hagytam ki az este nyolc órakor kezdődő bibliaórákat, amelyeket egy kedves, teológiát is végzett hölgy, id. Csanády Andrásné vezetett. Szükségem volt az imádságra. Mindig arra kértem Istent, hogy adjon erőt, és legyen minden az akarata szerint. A bibliakörünkből a mai napig is élnek még néhányan, és egész életünkben összejártunk – mondta Gál Márta.

Regéczy-Nagy László többször interjúban is beszélt arról, hálás, hogy a felesége hűségesen megvárta, hiszen a börtönbe gyakran már két-három év múltán érkeztek a válókeresetek. „Az asszonyoknak kellett eltartani a gyerekeket, őket pedig addig taposták, amíg el nem váltak.” – Laci mindig mondogatta, a börtönben is biztos volt abban, hogy soha nem csalom meg. De az igaz, hogy rengeteg kísértés ért, hiszen csinos fiatalasszony voltam. Nehéz volt, mert épp csak elkezdtük a közös életünket, és fizikailag is nagyon hiányzott Laci. Az évek meg csak teltek egyedül, és közben sokan duruzsoltak a fülembe, milyen jó dolgom lehetne, ha elhagynám. Nekem azonban soha meg sem fordult a fejemben a válás, annyira szerettem őt. Tudtam, hogy hűséges maradok, bármi történjék is.

Márta az angol követségen kapott takarítói, később könyvtárosi állást, de ahhoz, hogy dolgozni tudjon, a kislányát Putnokra kellett vinnie a szüleihez, a hétvégén pedig vonatra ült, hogy együtt lehessen a gyerekkel. Így teltek az évek, amelyek komoly nehézsége volt az is, hogy nem lehetett tudni, ki a besúgó, ki az igaz barát. Férjét tizenöt évre ítélték, de hivatalosan semmit nem közöltek. – Hat év elteltével, 1963-ban Gönczné megtudta, hogy változás várható, és valóban kiszabadultak a politikai foglyok az ENSZ, valamint egyéb külföldi politikai erők nyomására. El sem hittem, hogy Lacit is elengedhetik, éppen dolgoztam, amikor a húgom szaladt értem a munkahelyre, hogy Laci otthon vár. Az egyik kolléganőm beültetett az autóba, és gyorsan hazavitt. Fel sem tudtam fogni, hogy láthatom. Először olyan idegennek éreztem, hiszen hat hosszú év telt el nélküle. Az első dolgom az volt, hogy beültettem a kádba és jól lesikáltam, lefertőtlenítettem. Mindent gépiesen tettem, a letisztogatást, a felöltöztetést. Csak szép lassan kezdtem oldódni és felfogni, hogy tényleg itt van velem!

Márta sokat beszél a hazaszeretetről, de arról is, hogy többen elítélték a férjét azért, mert fiatal házasként aktívan részt vett a forradalomban, pedig tudta, hogy ebből baj származhat. – Csak a szüleim és én nem voltunk mérgesek rá, mert számunkra a haza szeretete elsődleges volt, és pontosan értettük cselekedeteinek mozgatórugóját. Az életünket végigkísérte valami nehézkedés, voltak barátaink, akik féltek érintkezni velünk, ezért velük nem is találkoztunk, de persze voltak olyanok is, akik végig mellettünk maradtak. 1988-ban Nagy Imre újratemetésének szervezésében Laci is szerepet vállalt, és bevallom, volt bennem félsz, nehogy újra elveszítsem őt. Azonban tudni kell, hogy több az élet, mint a sajátunk: az újratemetés történelmi pillanat volt, valódi csoda, hogy megtörténhetett, elismerés és elégtétel egyben. Azt éreztük, hogy a reménytelennek tűnő évek után végre győzött az igazság!

Regéczy-Nagy László és családja sok áldozatot hozott a szabad magyar hazáért. Márta azt mondja, hogy mindezt egyáltalán nem bánja, hiszen a haza mindig is az életük középpontja volt. – Laci az életét kockáztatta a hazáért, és sosem bánta meg ezt. Olyan hazáért harcolt, ahol nem kell félnünk, ahol megélhetjük a magyarságunkat, és nem idegenként kell élni a saját országunkban. A lányainkba, Mártiba és Enikőbe is sikerült beoltani ezt a gondolkodást. Úgy neveltük őket, hogy ne kozmopolitaként éljenek a világban, hanem tudják, mit jelent, hogy ők magyarnak születtek, és azért, hogy azok is maradhattak, az édesapjuk is komoly áldozatot hozott.