Ez a hit dolog nem lutri

Zötyög a vonat, az ablakból az ősz színei között házak folynak el. A fővárosi zsúfoltságból kifelé haladva elkezd letisztulni a táj, megnő a láthatár, s mintha több levegőhöz jutna a lélek. Lehet, hogy valami hasonlót élt meg a Gödör házaspár is, amikor nyolc évvel ezelőtt budapesti lakásukat felcserélték egy vidéki otthonra?

A kétszobás panellakásról a negyedik gyermek érkezésekor úgy érezték, ezt végképp kinőtték, ezért arra kérték Istent, mutasson utat a megoldásban. Kritériumként elsőként a református gyülekezetet és a református óvodát hangsúlyozzák. – Pest környékén kezdtük a házkeresést, de minden próbálkozásunk kútba esett, amiket kinéztünk, azt vagy megvették előttünk, vagy túl drága volt – magyarázza István. A gárdonyi házra az Úr jóváhagyását is elkérték. – Szerettük volna tudni, Isten is itt akar-e látni bennünket, vagy csak mi. Amikor lejöttem a városba az eladóval beszélgetni, sugallatot kaptam, hogy mennyit ajánljak a házért. Majd az esti csendességben arról olvastunk a feleségemmel, hogy Isten megkéri Jeremiást, vásároljon földet. A másik igerész arról szólt: „Készítsetek magatoknak útravalót, mert három nap múlva átkeltek itt a Jordánon, hogy bemenjetek arra a földre, és birtokba vegyétek azt…” Mondtam is Zitának, meglátod, a tulajtól csak harmadik napra kapunk választ. Így történt, és a meghirdetettnél jóval olcsóbban, az általunk ajánlott áron vettük meg – idézi fel az édesapa.

A feleség hosszú utat tett meg a bizalomig és a házasságig. Tinédzserkori szerelme és csalódása meghatározta későbbi viszonyát a fiúkhoz. – Amikor a fiú, akit szerettem, otthagyott egy másikért, valami megtört bennem tizennyolc évesen – árulja el. Szomorról egy fővárosi bőripari szakközépiskolába kezdett el járni. – Belevetettem magam a hétvégi éjszakákba, a barátnőkkel buliztunk, ittunk, cigarettáztunk. Nem akartam szerelmes lenni, komoly kapcsolatot sem, féltem a csalódástól, ezért addig voltam a fiúkkal, amíg jól éreztem magam, kihasználtam és váltogattam őket – meséli. Zita szülei féltették őt, próbálták szigorúan fogni, ezért megromlott velük a kapcsolata. – Az egyik barátnőm egy gyerekkel vált el, a másik terhes lett valakitől, a szomszédok ötvenévesen bontották fel a házasságukat, a szüleim együtt maradtak, de sokat veszekedtek. Úgy tűnt, az élet a vakszerencsén múlik: ha lesz férjem, vagy megcsal, vagy nem, vagy otthagy egy-két gyerekkel, vagy nem, az is előfordulhat, hogy boldogan leéljük egymás mellett az életünket, és lesz három gyerekünk, de erre nincs biztosíték – vélekedett. – Zita egy edzőteremben helyezkedett el, ahol megismerkedett egy tornázni járó keresztyén hölggyel. – Többször voltunk egyedül, ilyenkor jókat diskuráltunk, beszélt Jézusról, én is megosztottam a gondolataimat, az érzéseimet. Egyszer megkérdezte, hogy imádkoznánk-e, jólesett, hogy értem fohászkodik valaki – avat be megtérése történetébe. Zita néhányszor templomba is elment vele, majd egy csendeshétre is. – Amikor fölszálltam a buszra, az egy-két évvel fiatalabb lányok elkezdtek énekelni, belőlem kitört a sírás – boldogok voltak. A zsoltárok könyvének Igéje a hét során egyre inkább magával ragadott: „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja.” Isten tükröt tartott elém, hogy milyen voltam, hogyan éltem, miként viselkedtem a fiúkkal, a szüleimmel – eleveníti fel az édesanya. Rákérdezek, milyennek látta Istent. – Fontos vagyok neki, mivel segített eljutni a csendeshétre, gondoskodik rólam, szeret. Megértettem, hogy két út áll előttem: amit Isten kínál, és ő nem fog elhagyni, hűséges lesz, vagy a lutri, ami vagy bejön, vagy nem. Vonzott a szeretete, egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, arra kértem Jézust, költözzön a szívembe – eleveníti fel Zita, aki huszonöt éves volt ekkor. Látva, hogy a szakmáját nem végezheti nyugdíjas koráig, levelező tagozaton elvégezte az óvodapedagógus szakot.

István a hetvenes években született a vidéki élet örömeibe. – Az egész település ismerte egymást, a háztetőkről szalmakazlakba ugráltunk, sokat játszottunk az állatokkal, lent a réten, a kanálisparton éltünk. Verejtékezésünk a kukoricaföldeken, szőlőkben az életre nevelt. Egyszer megkérdezték, miért ilyen erős a kézfogásom. Annyit válaszoltam, sokat fogtam a kapát gyerekkoromban – magyarázza. Hittanos volt, konfirmált, nagyobb ünnepeken templomba is eljárt, ám ez nem hozott változást az életébe. – Nyomasztott a középiskolai tanítás: a majomtól származunk, értelmetlen az életünk. Nem tudtam elfogadni, hogy egy modern majom vagyok. Zakatoltak bennem a kérdések: honnan van az élet? Van-e Isten? Ha igen, milyen? Jósnőnél, az ezotériában kerestem rájuk a válaszokat, de nem találtam. A főiskola után kicsúszott a talaj a lábam alól, odalett a biztonságérzetem, bár a saját lábamra kellett volna állnom, összedőlt a karrierképem, félévenként munkahelyet váltottam – emlékezik vissza. István huszonhét éves volt, amikor testvére és édesanyja átadta az életét Istennek. – Érezhető volt a változás, édesanyám már nem veszekedett velünk, mint előtte, megszűnt a feszültség, békés lett a ház. A testvérem elhívott egy evangelizációra, amelynek az volt a fő kérdése: benne vagy Nóé bárkájában, vagy nem? Nem voltam. Ott kaptam először igés kártyát: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Elkezdtem templomokba járni, a Bibliát olvasni, három évvel később egy evangelizáción értettem meg, hogy a bárkába lépés Jézus Krisztuson múlik, nekem csak át kell adnom az életemet neki, és bent vagyok – eleveníti fel a múltat István.

Megtérése után Zita úgy vélte, akkori kapcsolatában felemás igában van, ezért hiába táplált gyengéd érzelmeket, szakított a férfival. Istvánnal egy ifjúsági körbe kezdtek el járni. Az édesapa hangsúlyozza, bár Istentől kért társat, neki is voltak mellényúlásai. – Zita kedves, szép, elérhető volt, megragadott a megtérése, hogy képes volt a vágyait elengedni az Úr kedvéért. A házassághoz a hitünk volt a közös alap – mondja. A feleség így emlékszik vissza az akkor ifjúsági szolgálatban segítő Istvánra: – Szerettem, ahogy Istenről beszélt, ahogyan tartotta az alkalmakat. És a keze… Fontos, hogy egy férfinek szép kézfeje legyen! – jelenti ki határozottan a feleség. István gyorsan felénk is nyújtja. – Ugye milyen szép? – nevet fel Zita, majd úgy folytatja: – Bizonytalan voltam, nem tudtam, igent mondjak-e, ha megkér. Isten János evangéliumának egyik Igéjével erősített meg: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” Akkor vált egyértelművé, hogy ahogy Jézus odaadta az életét értünk, én is odaadhatom az enyémet Istvánnak, mert a házasság önfeláldozás: senki más nincs rajta kívül az életemben, jóban-rosszban együtt vagyunk. Ez a bizonyosság azóta is elkísér – hangsúlyozza.

Közben nyílik az ajtó, megjön a nyolcéves Tekla az iskolából: táska, cipő le. Az édesapja puszit kér tőle. Tekla elmegy a kétéves testvére miatt használt gyerekvédőrácsig, nem mászik át rajta, inkább megáll, széttárja a karját, jelezve, hogy vegye fel. István odalép és felemelve megöleli, végül ő adja az első cuppanóst. A legidősebb gyermek, Gréta is lejön, ő náthás, ezért otthon maradt, a gyógyulását filmnézéssel serkenti.

Illés is betoppan, tőle megtudjuk, hogy jól fogadta a szeptemberi tanévkezdést, ám arra a kérdésre, hogy „Szeretnek-e a Gödör gyerekek iskolába járni?”, kórusban énekelik, hogy nem. Az intézményi tanulmányokat az otthon maradásra váltanák fel. – Apával dolgoznék – ötletel Illés, aki amúgy is besegít a vállalkozás apró-cseprő teendőibe. – Ifjúsági regényeket olvasnék – gondolkodik el Gréta. Tekla elemi iskolásként óvónői vagy lovas pályát lát maga előtt, szerinte az unokatestvére taníthatná meg a szakmát. Gréta gyermekpszichológus szeretne lenni. – Mélyen átérzem a testvéreim problémáit, szoktunk beszélgetni róluk, ami olykor segít rajtuk, máskor nem – magyarázza a tizenhárom éves.

A házaspárnak hat gyermeke van, sorban: Gréta, Kende, Illés, Tekla, Noel, Letti. – Felszabadító érzés a hétköznapokban megélni, hogy Isten teremtett bennünket, ő formálja a gyermekeinket, mindegyik más-más személyiség, és nem a majomtól származunk – szögezi le mosolyogva az édesapa, majd ismét felidézzük a múltat.

Gödörék fél év jegyesség után házasodtak össze, életükbe hamar megérkeztek a megpróbáltatások. – Kullancs által okozott betegségben, Lyme-kórban szenvedek, kivizsgálás miatt feküdtem kórházban, amikor elveszítettük az első meg nem született gyermekünket. Zita a mellettem lévő kórházban feküdt spontán vetéléssel – eleveníti fel a férj. A felesége így emlékezik vissza: – Nagyon vágytam arra a babára. Kis pötyinek hívtuk, mivel pici volt az ultrahangképen. István azzal vigasztalt, hogy lesz még Pötyi kettő, Pötyi három meg Pötyi négy is, Isten fog nekünk adni. Elhittem.

A házaspár költözésük előtt a pasaréti református ifjúsági élet szervezésében segédkezett. – Sokan fogyasztószemlélettel járnak templomba, de mi adni is szeretnénk, ezt az első perctől éreztettük a gárdonyi közösséggel, a vezetőkkel, szinte minden programba bekapcsolódtunk – fogalmaz István, aki Gárdonyban ifjúsági és férfikör indításában gondolkozott. Zita titkon inkább közös szolgálati lehetőségben reménykedett. – Amikor kisebbek voltak a gyermekeink, otthon vigyáztam rájuk. Miközben István alkalmat tartott, imádkoztam, hogy ez ne így történjen ezután – emlékezik vissza. Ekkoriban indult a gyülekezet házasköre, amelynek vezetésével a párt bízták meg, sőt a Bibliai Házassággondozó Szolgálatba is meghívást kaptak.

Az édesapa kedvenc helyén ülünk, István a panorámaablakkal szemben, mi körülötte. Szereti nézni a kertet, miközben zajlik az élet a gyerekek között. – Hatgyermekes apaként mégis a feleségem a legfontosabb személy a családomban. Tudatosan szánunk időt az együttlétre, hogy a házasságunk is épüljön, ne csak a gyermekeinket szolgáljuk ki, különben felőrlődnénk – vélekedik a férj. Az édesanya ennek megvalósításához két bevált gyakorlatot oszt meg. – A gyermekeket minél előbb önállóságra nevelni, a másik a segítségkérés barátoktól, nagyszülőktől, bébiszittertől. Nehezen tesszük, azonban szükségünk van rá, hogy kikapcsolódjunk, akár csak valami hobbival foglalkozzunk. Nem mindig oldható meg, de a miénknél nagyobb családok házaspárjai is tudnak egymásra időt szánni – magyarázza Zita. A pár úgy véli, a házasságokban sokszor a közös krisztusi alap hiánya okozza a bajt, továbbá az, hogy a szülők mellőzik a szeretetbe csomagolt fegyelmezést. Hangsúlyozzák, hogy a párok sokszor csak a hétköznapi teendőkről, eseményekről váltanak szót, szándékosan kerülik a problémák felszínre hozását.

Gödörék nem szokták szőnyeg alá seperni a sérelmeiket, egyrészt mivel nem tartanak szőnyeget a házban, másrészt mert egymás arcjátékából, gesztusaiból és hallgatásaiból is érezhető, hogy megbántották egymást. A békülést általában a feleség kezdeményezi. – Ebben Zita a nagymester, én pedig ügyesen fogadom a közeledését – neveti el magát a férj. A feleség ezzel magyarázza: – Annyira rossz az az állapot, hogy nem is érdekel, jogos-e a sértődöttségem. Odamegyek hozzá, bocsánatot kérek, csak hogy ne legyen feszültség a levegőben, ne távolodjunk el egymástól – vallja be az édesanya. – Házasságkötésünket nem az érzelmi, inkább az értelmi többlet jellemezte. Szerettük egymást, tetszettünk egymásnak, de nem volt lángoló szerelem. Fiatalon úgy véltem, a házassághoz szenvedély kell, később azonban megértettem, hogy az önmagában nem lehet az alapja. Talán most vagyunk ott érzelmileg, ahol más házasságok indulnak – jegyzi meg a férj. – Egyre többször éljük meg a szerelem érzését. Házasságunk eddigi legjobb időszakát éljük – erősíti meg Zita az elhangzottakat.

Megkérdezem, mit tanultak a gyermeknevelésről Istentől. – Nem a saját tulajdonaink, hanem az Úréi. Sáfárkodásra kaptuk, és nem tudjuk őket megvédeni… – válaszolja Zita. Az édesapa egy korábbi történettel bontja ki a gondolatot: – A kaput bezártuk, a kulcsot felakasztottuk magasra, ahol a kicsik nem érik el. A gyerekek a kertben és a házban játszottak, úgy véltük, biztonságos környezetben vannak, amíg Zitával az emeleten a válófélben lévő barátunkat próbáltuk telefonon lelkigondozni. Ekkor jött Kende fiunk, hogy eltűnt Illés és Tekla, a két óvodás. Nem hittük el, „biztosan elbújtak” – mondtuk, kérve, hogy keressék meg őket, és beszélgettünk tovább. De nem sikerült megtalálniuk a kistestvéreket. Gondoltuk, ha mi keressük, meglesznek: körbenéztünk, de nem voltak sehol. A kicsik korábban az utcára se nagyon mentek ki, a szomszéd házig alig mertek egyedül elmenni, valahogyan mégis nyitva volt a kapu. Megkérdeztük a szomszédokat, senki sem látta őket, elkezdtük járni a környező utcákat. Eltelt fél óra, egy óra, jöttek a rossz gondolatok: elrabolták őket – meséli István. Az édesanya hozzáteszi: – Köröztem az autóval, és ordítottam a volán mögött: „Uram, ugye nem igaz, hogy eltűntek, nem igaz, hogy elrabolták őket?! Mi lett velük? Kérlek, add, hogy ne következzen be, ne történjen meg!” – érzékenyül el. A férj folytatja: – Bejelentettük a rendőrségen az eltűnésüket. A szomszédasszonyunk is velünk volt az utcán, az egész család összeborult és hangosan imádkozott. Majd megszólalt a telefon, az óvónő azt kérdezte: „Nem hiányoznak a gyerekek?” – eleveníti fel az édesapa. A két óvodást egy fesztiválon, a családi háztól félórányi sétatávolságra egy hölgy ragadta kézen és kísérte a biztonsági autóhoz. A kicsik a tóra akartak lemenni békát fogni. – Ha az a hölgy nem állítja meg, nem látjuk többet őket. Amikor odaértünk, mosolyogva majszolták a kapott vattacukrot, nagy vagányan mondták: „Szia, apa! Mi újság?” A testvéreik meg elálmélkodtak, zsörtölődtek: „Elszöknek, és még vattacukrot is kapnak!” Emberileg mindent megtettünk, nem voltunk hanyagok, Isten mintha meg akarta volna mutatni: a gyermekeinknek nem mi teremtjük meg a biztonságot, hanem ő – foglalja össze tapasztalatát Gödör István.