Ezért csinálod!

Bemutatjuk egyházunk szolgálatvezetőit (1. rész)

Azt mondja, bírja a nyomást, mert csapatban dolgozik, de van, amit ma már másképp csinálna, mint évekkel ezelőtt. Volt idő, hogy hátrahagyta az egyházi szolgálat lehetőségét, Isten mégis visszahívta, és most az egyik legfelelősségteljesebb tisztséget tölti be a református egyházszervezetben. Gér András zsinati tanácsossal munka és hit kapcsolatáról, a hovatartozás vállalásáról és arról beszélgettünk, mi foglalkoztatja leginkább mostanában.

Úgy képzeld el, mint egy homokórát – mondta valaki, amikor a református egyház zsinatának munkáját igyekezett magyarázni. A homokóra tetején az elnökség, a tanács és a többi döntéshozó szervezet helyezkedik el, az alsó részen pedig a Zsinati Hivatal és egyéb végrehajtó szolgálatok. A zsinati tanácsos középen áll: rajta folynak át a döntések, teendők, amelyet a gyakorlati munkába kell átültetni. Mennyire tartja találónak a hasonlatot?

Pontos kép. Amit a zsinati testületek eldöntenek, azt végre is kell hajtani, le kell fordítani a hétköznapok nyelvére. A konkrét feladatok koordinálását a zsinati tanácsos vezeti. Munkám nem csak a gyakorlatba ültetésről szól, feladataim közé tartozik a zsinati ülések előkészítése is. Egyedül nem lehetne mindezt elvégezni, minden területen munkatársak hada segít, legyen szó technikai, tartalmi vagy formai részletekről. Azonban végső soron a zsinati tanácsos, a zsinat háznagya a felelős a feladatok végrehajtásáért.

A környezetében élők és dolgozók azt mondják, alapjában véve lelki ember. A lelki beállítódás nem okoz nehézséget a praktikus munka végzése közben?

A zsinati munkánkhoz sokfelől lehet közelíteni: le lehet írni szervezeti ábrákkal, jogszabályokkal, szerződésekkel és számokkal is; viszont lehet róla úgy is gondolkodni, hogy ügyeket és embereket látunk benne. Az én megközelítésem talán ez utóbbi. Minden feladatban, amellyel foglalkozunk, és minden ügyben, amelyet képviselünk, igyekszem megtalálni az embereket. Egyszerűen felteszem a kérdést: kik azok, akiken segítünk; kik azok, akiknek közvetve vagy közvetlenül hirdethetjük az evangéliumot.

A munka, amelyet végzünk, sokszor fárasztó, időnként monoton és többször rendkívül stresszes, mégis az az értelme, hogy Isten munkatársaiként építhetjük Isten országát. Elhivatottság és elhivatott munkatársak nélkül ez nem működne. Elhivatottságon a szó hétköznapi jelentésén túl a belső hitet is értem: Isten hívására érkeztünk ebbe a munkaközösségbe. Úgy is mondhatnám, a szenvedélyünk a református egyház.

Ez kívülről mégis a nehezebb útnak tűnik. Hiszen a közvetlen feladat egy óriási szervezet fenntartása, üzemeltetése. Nehéz elképzelni, hogy van idő a lelki oldal mérlegelésére.

Ha a lelki részt kivesszük, akkor kivesszük belőle a lényeget. Az egyház azért él, mert saját látása van: Isten országának ügyét vállaljuk, azokért (is), akik még nem tagjai. Ezt tehetik az egyháztagok a saját munkahelyükön, életükben, de mi szervezeti szinten tesszük: ez a legfőbb tevékenységi kör, amelyet végzünk.

seb6019-c29b502d44.jpg

Gér András zsinati tanácsos

Fotó: Sebestyén László

Sosem vesztette el ezt a szempontot a mindennapi hajtásban?

Vannak és voltak nehéz pillanatok és nagy dilemmák, döntési kényszerek, de végső soron mindig arra jutok, hogy ez alapján lehet a legbölcsebben mérlegelni. Már a második zsinati ciklusban dolgozom. Ha visszatekintek, utólag látom, mikor lehetett volna helyesebben cselekedni. De tudom, hogy akár az elnökség, akár munkatársaim, de én magam is igyekeztük az egyház érdekeit, értékeit szem előtt tartani.

Mit csinál, amikor lecsukja a számítógépét és pihen?

Nagyon szeretek a családommal időt tölteni. Tulajdonképpen bármi, amit együtt csinálunk, jó. Sokat kertészkedünk, amit gyerekkorom óta szeretek, és a feleségem ebben is kiváló partner. A kis sziklakertet a gyerekeimmel építettem, az üvegházban is együtt foglalkozunk a palántákkal. Azon túl, hogy feltölt, ez is jó terep arra, hogy beszéljek nekik arról a csodálatos világról, amelyet Isten teremtett, és együtt tapasztaljuk meg: tőle jön a növekedés – biológiai és lelki értelemben is. De ha már kikapcsolódás, a feltöltődés fontos helyszíne a fasori gyülekezet is, ahova már sok éve járunk.

Kint tudja hagyni a hivatalt, amikor vasárnap belép a templomba?

Amikor vasárnaponként belépünk a templomba, kedvesen, egyszerű gyülekezeti tagként üdvözölnek a többiek, arcról nagyjából mindenki ismer mindenkit. Isten kegyelmi ajándéka, hogy például amikor presbitertársaimra nézek, noha az egyházi szolgálat más területein is kapcsolódunk, tudok úgy tekinteni rájuk, mint gyülekezeti testvérekre. Jó érzés ebben az élő lelki közösségben lenni. Az Úristen itt mindig finoman emlékeztet: látod, András, ezért csinálod!

Ha valaki megkeresi a Reformatus.hu oldalon a nevét, mottót is talál mellette. „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel, azt mondja a Seregeknek Ura” (Zak 4,6). Miért éppen ezt választotta?

A mottó választott engem, már jóval a zsinati hivatalba érkezésem előtt. Az Úristen arra hívta fel a figyelmemet, hogy lehetnék bármilyen okos, tehetséges, ügyes, alakíthatom jól a körülményeket, pusztán emberi erőből, saját törekvésből nem fogok célt érni. Bizonyos részgyőzelmeket ki tudok vívni, azonban aminek igazán értelme van, csak Isten segítségével ragadhatom meg. Ezt egyszerű, gyakorlati példákban is tapasztalom, például amikor egy elnökségi ülést imaközösséggel kezdünk, egészen más lelkülettel nézünk szembe a nehéz kérdésekkel.

Segíti a munkában, hogy teológus végzettsége is van?

Megvan a maga előnye és hátránya is. Annak idején lelkipásztori pályára készültem, erről később lemondtam, hátat fordítottam az egyházi szolgálatnak. Ha nem is teljesen úgy, mint Jónással történt, de végső soron én is ott kötöttem ki, ahol Isten látni szeretett volna: egyházamat szolgálhatom. A kisebb kerülőút során viszont felkészített, olyan tapasztalatokat adott, amelyeket tudok kamatoztatni.

Kerülőútról beszél, mégis ön lett az eddigi legfiatalabb zsinati tanácsos. Ezt előnynek vagy hátránynak látja?

Ezt majd az egyháztörténészek döntik el néhány évtized múlva. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem feltétlenül az életkortól függ, hogy valaki meggondolatlan vagy bölcs, heves vagy higgadt. A fiatalokról általában azt mondják, túl lelkesek és hevesek, míg egy felelős pozícióban a nyugodtság és bölcsesség elengedhetetlen. Ezeknek feszültsége végig ott volt a munkámban, de nem gondolom, hogy életkorom fordította egyik vagy másik irányba döntéseimet.

458a7609-312b60cdc0.jpg

„Isten igenis beavatkozik az életünkbe, jelen van térben és időben.”

Fotó: Hirling Bálint

Gér András nemcsak teológiát végzett, hanem orientalista történész is. Amikor nemrég elkísérte Balog Zoltánt, a Zsinat lelkészi elnökét szíriai és libanoni útjára, a teológus vagy inkább a történész szemével nézte a vidéket?

Az ókort ismerő történészként, teológusként és Isten csodáira rácsodálkozó hívőként is megéltem az utat. Damaszkusz óvárosában is megszálltunk, jártunk az Egyenes utcában, amelyet említ a Biblia, láttuk az épületet, ahol Pál apostol is járt. Látva, hogy a Bibliában leírt helyek és történetek vagy az első keresztyén nemzedékekről megőrződött ismereteink valóságos helyen zajlottak, valóságos emberekkel történtek, még nyilvánvalóbbá lett számomra, hogy Isten igenis beavatkozik az életünkbe, jelen van térben és időben. Ezért is volt megdöbbentő azokon az utcákon menni, ahol már kétezer éve keresztyén emberek járnak.

De persze sok más szempontból lehet értékelni az utat. Megragadott az a felismerés is, hogy mennyire más teológiai hagyományokból kiindulva, írásértelmezési iskolák szerint keressük mi, keresztyének Isten akaratát; és hányféleképpen dicsőítjük Istent. Ezzel a sokszínűséggel töményen szembesültünk, hiszen rengeteg felekezet egyházi vezetőjével beszélgettünk. Bizonyságtételeket hallottunk a háború sújtotta országból. Megdöbbentő és kijózanító, hogy a terroristák soha nem azt kérdezik, kálvinista vagy-e vagy ortodox. Egy kérdést tesznek fel: keresztyénnek vallod magad vagy sem. Ha igen, nem válogatnak, megalázzák és megölik az illetőt. Ez nem csupán a kegyetlenségre mutat rá, hanem érezteti: fontos, hogy például mi, Magyarországon a református hagyomány szerint igyekszünk minél közelebb jutni Isten akaratához, azonban keresztyénként a szélesebb közösséggel is összetartozunk.

Ezek szerint az út erősítette az összetartozás érzését, de rávezetett a református hagyomány fontosságának tudatosítására is?

Azt gondolom, hogy Isten mind a két területen tanítani akart nekem valamit. Ezután másként tekintek keresztyén identitásomra és az ökumenikus kapcsolatokra, ugyanakkor megerősödtem abban, hogy nem ok nélkül születtem Magyarországra és követem a református tradíciót. A református ember úgy él, hogy fürkészi, kutatja az írásokat, keresi, mi Isten akarata általában véve és konkrét élethelyzetekben, apaként, fiúként, gyülekezeti tagként, egyházi szolgálóként, barátként. A mi vallásunk: református. Ez egyet jelent a naponkénti bibliaolvasással, szertartásainkban az igemagyarázat központi helyével. Persze a Szentírás olvasása magában nem elég: mindig a Szentlélek inspirációjára szorulunk, de fontos, hogy gondolkodva, keresve nyissuk fel a Bibliát.

Egyszer azt nyilatkozta, Isten szereti, ha az ember gondolkodik. Úgy látom, ma sem kelne vitába egykori önmagával.

Ha pontokba szedett, kész receptet kaptunk volna, hogyan éljük az életünket, és mit tegyünk, hogy boldog, üdvözült emberek legyünk, Isten küldött volna nekünk ilyen üzenetet, viszont nem várta volna el, hogy gondolkodjunk. A Biblia tanulmányozása mindannyiunk számára feladat. Munkába telik, hogy megértsük, mit szeretne Isten. Gondolkodnunk kell! Például olvasunk benne nehéz parancsolatokat, történeteket, amelyekre ma azt mondjuk, talán nem sok közünk van hozzá, vagy nem értjük, Isten hogyan engedhette, hogy népével ez vagy az történjen, Jézus miért parancsolt olyan meghökkentő dolgokat.

Rengeteg kérdés fölvetődik, amelyen aztán gondolkodnunk kell, vagy ahogy reformátusul mondjuk: forgatnunk kell a szívünkben. Szerencsére van segítség, hiszen Isten nem hagyott minket egyedül ezzel az óriási feladattal: ha figyelünk rá, Isten Lelke megoldást és megnyugvást is ad. Mindenesetre a gondolkodást nem lehet megspórolni. Reformátusnak lenni nemcsak dogmatikai igazságok ismerete, hanem gondolkodásmód, világnézet és életforma.

Hogyan gondolkodik Gér András – hadd maradjak a szóhasználatnál – a református vallás közeljövőjéről?

Saját szememmel láttam, hogy a földön, ahol az első keresztyének hitükért meghaltak, ma is élnek keresztyének, sőt, ugyanúgy vállalják a vértanúhalált. Ez elgondolkodtat európai keresztyén kényelmünkről. Vajon hitéletünket és -gyakorlatunkat hogyan torzítja a jóléti társadalom, a biztonság? Ha a mindenféle elvek mentén kozmetikázott hétköznapjainkban megkérdezik, mi a vallásunk, bátran mondjuk ki: „Magyar református keresztyén vagyok.” Ha azt érezzük, egyszerűbb út beleolvadni a tömegbe, akkor baj van. Fő feladatunk megérteni, hogy mivel azt valljuk, hogy a Bibliát olvasva szeretnénk az életünk dolgait berendezni, ezért ennek értékeit vállalnunk kell, akár abban a társadalmi vitában is, amely jelenleg Európában zajlik.