Közlekedési nehézségek miatt kissé ziláltan érkeztem a beszélgetésre 2019 elején, alanyom úriember voltát azonban nemcsak kifogástalan zakója és nyakkendője, de viselkedése is jelezte. Szóvá sem tette késésemet, a régi Magyarország oly vonzó udvariasságával fogadott, és néhány pillanat múlva úgy beszélgettünk, mint két régi ismerős. Pedig nem voltunk azok. Kettőnk közül én lehettem hálásabb a találkozásért, hiszen sok interjút készítettem már életemben, de kevés igazi hőssel találkoztam. Két évvel ezelőtti beszélgetőpartnerem, a júliusban elhunyt Regéczy-Nagy László az volt. A kevesek egyike, akire ez a kissé elkoptatott jelző minden óvatoskodás nélkül illett.
Regéczy-Nagy László még nem volt húszéves, amikor 1944-ben páncélostisztté avatták, a második világháború végén Németországban esett brit hadifogságba. Hazatérése után szó sem lehetett a katonai szolgálat folytatásáról, hiszen az új rezsimben megbízhatatlannak számított. Fuvarosként, raktárosként dolgozott, majd 1949-től a brit követség sofőrje lett. A forradalom után letartóztatták és 1958-ban tizenöt év börtönre ítélték, amiért segített Bibó István és Nagy Imre iratainak külföldre csempészésében. Az 1963-as szabadulás után megint a leszorítottság évei következtek, Regéczy-Nagy László előbb segédmunkás, majd fordító volt. Az 1988-ban létrehozott Történelmi Igazságtétel Bizottság alapítójaként részt vehetett a rendszerváltás előkészítésében, majd 1990 és 1996 között egykori vádlott-társa, Göncz Árpád köztársasági elnök munkatársaként dolgozott.
Regéczy-Nagy László
Az életút szikár tényei is hullámvasutazáshoz hasonlóan szédítették a jóval szelídebb viszonyok közé született újságírót. Szerencsére azonban Regéczy-Nagy László nem tartozott a múltat felismerhetetlenségig fényező emlékezők közé. Megejtő szerénységgel és egyszerűséggel beszélt a számunkra szinte felfoghatatlan nehézségekről. Például arról, hogy áldott állapotban lévő felesége mellől vitték el 1958-ban, lánya egy hónappal letartóztatása után született. Szavaiból nem gyűlölet és keserűség, sokkal inkább végtelen nyugalom áradt. „Az Úristen tudta, hogy mivel kezeljen, mivel tegyen próbára és meddig – ez hallatlan megnyugtató. Tudom, hogy rám fért a próbatétel, túl fiatal voltam még a hitben” – vallott megejtő egyszerűséggel és sziklaszilárd hittel koncepciós peréről. Majd idézte Ézsaiás prófétát, akinek szavait nagyidős rabként a sajátjainak érezte, hiszen a sivár börtöncellában nem hetekben vagy hónapokban, hanem évszakokban mérte az időt.
„Nem úgy van-e, hogy ha elegyengette felszínét, kaprot hint vagy köményt szór, vagy vet sorban búzát vagy árpát a kijelölt földbe, a szélére pedig tönkölyt? Így szoktatta őt rendre, erre tanította Istene. (...) Talán szétzúzzák a kenyérgabonát? Nem csépelik azt vég nélkül; ha rá is hajt az ember cséplőhengerével és lovaival, mégsem zúzza szét. Ez is a Seregek Urától származik. Csodálatos a terve, hatalmasan hajtja végre.” (28,25–29)
Regéczy-Nagy László vallotta, hogy Isten Igéje tartotta meg őt. Bár mindig ott volt a kísértés az önsajnálatra, de a Biblia ezt nem engedte. Szabadulása után nyomasztó érzés volt, hogy a sokat szenvedett ország nem akart mást, csak nyugalmat, az 1956-ban az utcákon, majd később a fogságban megtapasztalt nemzeti szolidaritásnak már nyoma sem volt. Hite azonban a kádárizmus kilátástalan éveiben is megóvta a kétségbeeséstől. Neki lett igaza, és megérhette a „csodálatos terv” végrehajtását. Nemzete és egyháza megszabadult a babiloni fogságból, ő pedig újra és újra tanúságot tett nekünk.