Kőrösi Csoma Sándor szellemi és rokoni öröksége, az Erdélyből hozott elszakíthatatlan gyökerek, valamint a generációkon átívelő pedagógus- és lelkészi hivatás mind meghatározzák Csoma Áron életét. A Tinnye-Piliscsabai Református Társegyházközség lelkipásztorával családi emlékezetről, az elhívás útjáról, a gyülekezetépítés kihívásairól és a közösség megtartó erejéről beszélgettünk.
Kevesen tudják, hogy a Csoma névnek köze van Kőrösi Csoma Sándorhoz. Pontosan milyen rokoni kapcsolat fűzi a családot a híres székely-magyar nyelvtudóshoz?
Kőrösi Csoma Sándornak nem volt gyermeke. A családi vonalat az oldalági rokonai viszik tovább, mi a testvére ágán vezetjük vissza hozzá a családfánkat. Kőrösi Csoma Sándor első unokatestvére Csoma Sándor (1824–1904), aki részt vett a szabadságharcban. Az ő fia Csoma Károly, aki idősebb Csoma Gyula (1902–1985) édesapja. Az ő fia, Csoma Gyula volt az én édesapám (1932–2024). A nagyapám és az édesapám generációja számára ő szép- vagy ükapai szintre eső rokonként élt a családi tudatban. A nagyapám és az édesapám – akik mindketten pedagógusok voltak – rendkívül komolyan vették és ápolták ezt az örökséget. A magyarság eredetének keresése a XIX. században ugyanolyan fontos nemzeti vágy volt, mint a nyelvújítás: hozzátartozott ahhoz a kérdéshez, hogy kik vagyunk mi valójában. Nem véletlen, hogy később például az erdélyi Jakabos Ödön is újra járta ezt a keleti utat. A mi családunk Székelyudvarhelyről származik, majd a történelem viharai során arra kényszerült, hogy elhagyja Erdélyt. Nagyapám az elcsatolt területekről Gyulán és Békéscsabán át került végül Hódmezővásárhelyre, ahol iskolaigazgató lett. Mélyen megrázott, amikor édesapám a halála előtt nem sokkal elmesélte: nagyapámnak annyira fájt a szülőhaza elvesztése, hogy utána többet nem lépte át a határt, és itthon mindvégig egyfajta belső „migránsként” élt, noha imádta a hivatását.
„A gyerekeink büszkék a Csoma névre és erre az örökségre”
Édesapja, a nemrég elhunyt Csoma Gyula nemcsak a családi örökséget ápolta, de a hazai pedagógia és felnőttoktatás meghatározó, széles körben tisztelt alakja volt. Milyen nevelési és életfilozófiát hagyott önre?
Édesapám titka a másik ember iránti határtalan tiszteletben és elfogadásban rejlett. Rendkívüli módon tudott figyelni, hallgatni, és meglátta mindenkiben a rejtett értéket – a „kincset”. Úgy tudott ráhangolódni a fiatalokra és a felnőttekre egyaránt, hogy képes volt lelket, életkedvet adni még azoknak is, akikről a rendszer már lemondott. Kritikusan nézte az iskolarendszert, belelátott, és pontosan ismerte az erősségét meg a gyengeségeit, és azt is tudta, hogy a gyermek abban az éppen aktuális rendszerben hol tud sérülni, hol fog lemorzsolódni. Én magam sem voltam mintagyerek, majdnem kiestem az iskolarendszerből, de édesapám személyes jelenléte, empátiája képes volt megtartani és felépíteni engem is. Számtalan fiatalnak segített abban, hogy fölismerjék a saját értékeiket, megerősödjenek a tenni akarásban, és hogy elinduljanak azon az úton, amelyen szeretnének. Tehát nemcsak arról volt szó, hogy higgyenek önmagukban, vagy fogadják el saját magukat azokkal az adottságokkal, amelyeket kaptak, hanem legyen bennük akarat, szándék ahhoz, hogy meg is csinálják azt, amit meg kell csinálniuk. Nemrég azt kértem a lányomtól, mondja el, hogyan látja a nagyapját, és olyan szavakat írt le róla, mint csendes, iránymutató bölcsesség, türelem, biztonság, feltétel nélküli szeretet és játszótárs. Értékrendjében sziklaszilárd volt, a szeretetét és a bizalmát soha nem vonta meg tőlünk. Ugyanezt a mély kötődést és a nemzet sorsa iránti felelősséget igyekeztem átadni a saját gyermekeimnek is. A mi kapcsolatunk igen szoros és elmélyült volt.
Csoma Gyula és felesége, Molnár Mária
Ahogy beszél róla, látni, hogy mennyire hiányzik önnek az édesapja közelsége. Egy régi fényképen az édesapja baráti köre, ismerősei láthatók. A képet nézve feltűnő, hogy a nehéz vagy bonyolult helyzeteken is túl tudtak lépni az emberek a kapcsolatok megőrzése érdekében. Mit hozott ebből magával?
Édesapámat a nyitottság és a befogadás öröme jellemezte: mindegy volt, hogy egyetlen emberrel találkozott vagy egész vendégsereget fogadott, sugárzott róla a nyitottság és az a természetes öröm, hogy „de jó, hogy együtt vagyunk, hogy beszélgethetünk”. Ezt a mintát láttuk tőle.
„A mi generációnknak, amelynek a tagjai a rendszerváltás környékén váltak lelkipásztorrá, szó szerint az életük részévé vált az építkezés”
Az ön útja a lelkészi hivatás felé nem a megszokott módon kezdődött: nem tizennyolc, hanem huszonhét évesen jelentkezett a teológiára. Miért hozta meg ezt a döntést?
Hosszú keresőutat jártam be. Mindig szerettem volna megérteni a világot és azt, ami a dolgok mögött van – erről édesapámmal is sokat beszélgettem. A hitemnek megvoltak a családi alapjai, az apai nagypapám például presbiter volt, de a személyes elhívás huszonhét éves koromban érkezett meg. Tisztán emlékszem egy napsütéses tavaszi délelőttre: bementem édesapám szobájába, és csak annyit mondtam neki, hogy elmegyek a teológiára. Ő ennek tiszta szívből örült. Nappali tagozaton végeztem el a képzést; a teológus évek életem meghatározó időszakát jelentették. Ott ismerkedtem meg a feleségemmel is, aki felettem járt. 1995-ben házasodtunk össze, majd a diploma megszerzése után, 1997-ben kerültünk a gyülekezeti szolgálatba.
Így érkeztek meg feleségével, Mónikával Piliscsabára és Tinnyére, ahol immár közel harminc esztendeje szolgálnak. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
A korábbi lelkipásztor, Tóth Tamás hirtelen halála után maradt lelkész nélkül a közösség. Két „tejfelesszájú” fiatalként kerültünk ide, de a gyülekezet végtelenül befogadó volt. A mi generációnknak, amelynek a tagjai a rendszerváltás környékén váltak lelkipásztorrá, szó szerint az életük részévé vált az építkezés: a korábbi rendszerben lecsupaszított, infrastruktúra nélküli közösségeket kellett életre kelteni. Tinnyén és Piliscsabán összesen öt épületet kellett használható állapotba hoznunk, parókiát építeni, bővíteni. Az életünk első fele az építkezésről és a gyülekezetplántálásról szólt. Piliscsabán ma már egy erős és szolgáló gyülekezet van, ami Isten áldását jelenti a számunkra. Tinnyei gyülekezetünk pedig lassan anyaegyházközség lehet ismét.
„...a szívekben ott van az elemi vágy az élő, személyes kapcsolódásra”
A családjuk élete szinte teljesen egybeforrt a gyülekezetek életével. Milyen szemléletformáló ereje van ennek a nyitottságnak a mai, sokszor elmagányosodó világban?
A keresztyén hit eleve közösségre van formálva: Istenhez való viszonyunkat nem lehet elszigetelten megélni. Nálunk a gyülekezet mindig is egy „nagy család” volt a kis családunk mellett. A gyermekeink ebben nőttek fel, számukra ez volt a legtermészetesebb közege a védettségnek és a szeretetnek. A mai virtuális világban óriási kihívás kimozdítani az embereket a képernyő elől, de tapasztalatunk szerint a szívekben ott van az elemi vágy az élő, személyes kapcsolódásra. A mi feladatunk az, hogy olyan igazi közösséget adjunk, amiért érdemes kilépni a digitális térből.
Közel három évtizedes szolgálat áll ön mögött egyetlen helyen. Nem merült fel önökben az évek során a váltás gondolata?
Hívtak bennünket más gyülekezetekbe is, de a feleségemmel mindig azt éreztük: nem fejeztük be azokat a feladatokat, amelyekkel az Úristen itt bízott meg minket. A nehézségek idején is azért maradtunk, mert Isten egyértelmű irányt mutatott. Hatalmas csoda harminc éven át elkísérni családokat: látni a múltjukat, a jelenüket és a jövőjüket. Azok a gyermekek, akiket annak idején megkereszteltünk vagy hittanra tanítottunk, ma már presbiterek a gyülekezetben, vagy a saját gyermekeiket hozzák a templomba.
