Farsang és böjt harca – régi és fontos motívuma a keresztyén világkultúrának. Az idősebb Pieter Bruegel festményén ábrázolt, a rengeteg elemzés dacára mindvégig rejtélyesnek mutatkozó tömegjelenet immár negyedfélszáz éve mozgatja meg nézőinek képzeletét. Ahogyan a művész valamennyi munkája, ez a táblakép is ironikus látásmódja és virtuóz festőisége révén igazi közönségkedvenc, a huszadik-huszonegyedik század embere őszinte csodálattal, lelkesedéssel ismeri fel rajta saját világa ismerős körülményeit.
Idősebb Pieter Bruegel: Farsang és böjt harca
A rengeteg finoman kidolgozott apró részlet, az emberi gyengeségek, furcsaságok szellemes ábrázolása könnyen kelti azt a benyomást: az emberi világ végül is mindig ugyanolyan marad. Mivel hitünk írott alapjait több ezer éves írások biztosítják, a keresztyén gondolkodás régóta foglalkozik ezzel a kérdéssel: milyen nézőpontból lehetünk képesek megérteni az emberöltők tucatjaival előttünk élt embertársaink világát, életét? Nem fenyeget-e a veszély, hogy minduntalan saját korunk problémáit, feladatait véljük – tévesen – felismerni a régi korok történéseiben? A Krisztus életét és cselekedeteit elmesélő négy evangélium azért is különösen értékes, mert a négy, többé-kevésbé eltérő nézőpont valamelyest segít elválasztani az értelmezést a megtörtént eseményektől. Láthatjuk, a kétezer évvel ezelőtti Izráel milyen tekintetben volt hasonló a modern európai ember környezetéhez, és melyek a ma már szinte érthetetlenül idegenszerű vonásai.
Az emberi élet útja, az alapvető lelki és gondolati működések – úgy tűnik – nem sokat változtak. Annál inkább eltérő viszont az a civilizációs közeg, amelyben ma élünk. Mind Bruegel képe, mind a Biblia igen gazdag a háborúval kapcsolatos szimbólumok terén. Az evangéliumok történéseinek helyszíne egy katonai megszállás alatt álló, a háborúk árnyékában tengődő ország. A festmény a bővelkedő farsangot és a túlságosan is önmegtartóztató böjtöt harcoló felekként ábrázolja, és egyként űz csúfot belőlük. Ezzel együtt maga az ábrázolt alaphelyzet is, miszerint a két allegorikus figura sajátos hátasaikon ülve, hosszú fegyverszerűségekkel, népes követőseregtől övezve bonyolódik harcba, egyszerre teszi nevetségessé a háborút és azt, ahogyan magasztos és dicső eseményként ábrázolták azt hosszú évszázadokon keresztül.
Január 12-e a doni katasztrófa emléknapja: a magyar hadsereg 1942 fagyos januárjában történelmünk egyik legszomorúbb veszteségét szenvedte el. Az azóta eltelt nyolc évtized Európa és így hazánk számára is a béke korát hozta el, és lassan mintha az egész emberiség kezdené megérteni, a fegyveres összetűzések valójában elkerülhetők.
A professzionális hadviselés a jelenkorban legalább annyira szól az emberéletek megóvásáról, mint a hagyományos hadicélok sikeres megvalósításáról. Mint ahogyan az egyéni lélek tanulmányozása során is bizonyságot nyert: a kötődés, a szeretet iránti szükségletünk kielégítése nélkülözhetetlen, ám az erőszak nem, teljes és boldog életet lehet élni mások bántalmazása nélkül, úgy lassan talán eljuthatunk ahhoz a történelemszemlélethez is, mely a háborúkat nem szükségszerűségként látja, hanem a megromlott emberi természet végeredményében céltalan, haszontalan és nélkülözhető elhajlásaiként.
Farsang és böjt: az emberi természet két szélső állapotának szimbóluma. A globális kor könnyen ismeri fel saját túlfogyasztó, habzsoló, mértéktelen, „farsangi” természetét. A klímaszorongás, az irracionalitásba hajló egészségkultusz, a „spirituális svédasztal” pedig a böjti oldal elhajlásainak feleltethető meg. Ahogyan az esztendő kereke is húsvét, a feltámadás felé fordul, úgy halad félre nem érthető módon egész emberi világunk a Teremtőnk által eltervezett, végső idő irányába, ahol minden harc lezárásaként a Bárány arat végső győzelmet – aki úgy győzött, hogy életét adta barátaiért.