Éppen negyven éve történt, amikor teológus előfelvételis katona voltam Lenti helyőrség Zajda laktanyájában („Másfél év Lenti majd helyrebillenti!”), és bent kellett tölteni a karácsonyt. Mindig nyomasztó volt a légkör, mint általában egy szögesdrótos kerítéssel körülvett, zárt helyen. Akkoriban gyakran álmodtam azt, hogy nem vagyok katona, egy lánnyal randizgatok, családom körében eszem, kirándulok, szabad vagyok, oda megyek, ahova akarok, és azokkal élek, akikkel szeretek együtt lenni. Néha a fejemre húzott pokróc alatt, az álomvilágban tényleg úgy éreztem: ez a valóság. De utána jött az ébredés. Nehéz leírni, mit jelentett ebből üvöltésre felriadni: valaki belerúg az ágyba, gyorsan fel kell öltöznöd, reggeli tornára menned a hidegbe… Fásult szorongással tekintesz az amúgy is elég szürke, nem sok értelmes tevékenységgel kecsegtető napra. Sokszor gondoltam arra, talán jobb lenne nem is álmodni, akkor nem olyan nehéz az ébredés.
Szinte álomszerű volt, amikor bevonulásom harmadik hónapja után hívott az írnok, s közölte, hogy hat nap szabadságra megyek december elején. Annyira örültem, hogy fel sem fogtam: azért küldenek haza akkor, mert így a karácsonyt bent kell töltenem. Pedig a teológusok felét mindig elengedték, de én akkor még „kopasz”, első időszakos voltam, amúgy sem számíthattam erre. Emlékszem, milyen volt hazamenni, a városom sétálóutcáján a szép adventi fényekben fürdőzni, meglátogatni a barátaimat, együtt teázni azokkal, akikkel leveleztem... De a visszaúton már arra gondoltam, milyen lesz a laktanyában, lehet-e ott ünnepelni, hogyan fogunk úrvacsorázni, egyáltalán összejönni. Kevesen maradtunk teológusok a szinte kiürült körletben. Szenteste délutánján aztán igazán lelassult az élet, az ebédnél kaptunk talán egy szaloncukrot, s így vártuk Krisztus Urunknak áldott születését. Három ajándékot mégis átélhettem aznap délután.
Elsőként egy csomagot. A katonaságnál minden levél, üzenet, csomag nagy jelentőséggel bírt. Ezt szertartásosan, sorakozó keretében adták át, a levelek kiosztásának megvolt a „liturgiája”, hátráltatása büntetésnek számított. De aznap délután – már nem is gondoltuk, hogy még érkezhet posta – átadtak egy kis pakkot, szépen becsomagolt szaloncukros dobozt, amelyet a barátom barátnője küldött be nekünk közös ajándéknak. El sem tudom mondani, mit jelentett az a kis fenyőág, gyertyával, néhány szaloncukorral, fehér vattapamaccsal, színes szalagokkal, megőrzött fenyőillattal.
Másodikként kaptuk Isten közvetlen égi áldását: 24-én délután elkezdett havazni, úgy igazán, nagy pelyhekben, s néhány pillanat múlva már nem lehetett semmit látni a laktanya alakulóteréből, csak a végtelen, fehér, érintetlen hómezőt. Mindent elfedett, mindent betakart. Nemcsak a száraz füvet, a kis park festett padjait, az út melletti fenyőket és a laktanya névadójának, Vak Bottyánnak a szobrát, hanem a sok gonoszságot, hátratételt, megalázást is. Néztem a félig üres szobából a hatalmas pelyheket, kezemben a doboz, és tudtam, hogy eljött, eljön ma is.
Harmadik ajándékként azt a lelki közösséget kaptuk, amelyet a bent maradt, és kissé mélabús teológusokkal mégis átéltünk. Különösebb külsőségek, ajándékok nélkül, a családunk, a gyülekezet, a barátok, kedvesek híján: egymásnak voltunk ott. Az egyik katolikus teológus által felügyelt fegyverraktárban jöttünk össze, a nagy zöld, lőszeres faládák egymásra rakva, vörös festékes, cirill betűs szövegekkel. Az egyikre letettük az aznap kapott koszorút, gyertyát gyújtottunk (igen, a lőszeres ládán…), és kihelyeztük az úrvacsorai jegyeket. Mi, protestánsok hoztuk a kenyeret, a katolikusok a (becsempészett) bort. Olyan szép estét töltöttünk együtt, mesélve a magunk karácsonyairól, és felidézve a bibliai történetet, hogy azóta is bennem él annak az estének a légköre. Nem a külsőségek jellemezték, hanem az egyszerűség, a meghittség, a közösség. Nem számítottak a felekezetek, csak a Krisztus közösségére vágyó, az ő szolgálatára elköteleződött emberek. Közösen vettünk úrvacsorát felekezeti hovatartozás említése nélkül.
Krisztus születése hívott egybe bennünket, őt ünnepeltük. „A mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Jn 1,3)
Cikkeinket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!