Feladatok

Nem véletlenül találták ki a nyári szabadságot, amely a diákoknak hosszú, a dolgozóknak rövid – legalábbis annak tűnik, mert jobban is el lehetne osztani –, ám ahol esik az eső vagy tombol a kánikula, ott sokszor semmilyen. Pedig az életmód-tanácsadók (de orvosok és mentálhigiénés szakemberek is) szokták javallani, hogy majdnem mindegy, mivel töltjük, csak ne gondoljunk a feladatokra. Pihenni kell a testnek, az agynak és a léleknek is, utóbbi pihenésének egyik formája a belső csönd (s ez az ember és az emberfeletti találkozásának alkalma is). Offline állapotba kell helyezni magunkat, hogy online kapcsolatot létesítsünk az emberi szükségletpiramis fölső szintjével, a transzcendenssel.

Ha valaki elutazik egy hétre (bárhová, de akár otthon is maradhat), nagy eséllyel csak akkorra szokja meg a termékeny semmittevést, amikor megint munkába kell állni. Rossz szokásom, hogy mindenhová viszek magammal könyveket, tollat és papírt, mert ezek a munkaeszközeim: esélyt adok magamnak, hogy ne legyek „fölösleges”.

Meglehet, Tolsztoj húszévesen, 1847 elején vezetni kezdett első naplókísérletének bejegyzését értem félre az akarat fejlesztésének szabályairól, miszerint „egyetlen gondolatot sem szabad elhagyni anélkül, hogy le ne jegyezzem, és tovább ne gondoljam a megfelelő időben”. Nem biztos, hogy a pihenés a „megfelelő idő”, s amúgy a prédikátor Salamon könyve is ezzel a mondattal kezdődik: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Most még dolgozom: nyári verseket olvasok.

Weöres Sándor Kánikulájában „Olvadtan / a tarló / hullámzik, remeg, / domb fölött / utaznak / izzó gyöngyszemek”, s a ragyogóan kék „óriás magányban” elszáll egy pacsirta. A hegyi beszéd jut eszembe, az ég madarainak s a mezők liliomainak példája – és a fölösleges aggodalom.

Szabó Lőrinc következik: „Nyár. Kert. Csönd. Dél. / Ég. Föld. Fák. Szél. / Méh döng. Gyík vár. / Pók ring. Légy száll. / Jó itt. Nincs más / csak a kis ház. / Kint csönd és fény. / Bent te meg én.” Fordulópont a „jó itt” állapotának rögzítése, s a hirtelen kibővülő mondatokban a kertből csak a „kis ház” marad, hogy a „te meg én” végszóval forduljon át a természeti hangulatkép szerelmes verssé.

Radnóti Miklós Júliusában „Düh csikarja fenn a felhőt, / fintorog”, s míg elfáradnak estére a záporok, megtisztul minden kint is, bent is. József Attilánál „vörös, de karcsú még a nyár”, ez köszönt rám Babits Mihály Szerelmes versében is – s a szerelem Tóth Árpád Augusztusi ég alatt szonettjében: „a cirpelő mezőn” fölénk csillanó „csillag-testvér fény” és az angyali nosztalgia. József Attilánál már „vihar gubbaszt a lombokon”, hogy csattanjon a menny, és megvillanjon „kék, tünde fénnyel fönn a tél”, ám A nyár című Kosztolányi-szonettben is magába forrja e szerelmes évszak a telet. Ellenpontként és reménységként – az örök-idő változatlan körforgásában izzik föl a csönd.

Reményik Sándor Háromság című verse a „szenvedelmes” és „őrült” nyárban, a szobában nyíló három rózsabimbóról szól – látszólag arról, mert inkább a megállított időről, a szent időről. „Hogyha szívem tisztább / Illatuk lehatol, / Lehatol a szívig”; és egyik sem változik az idővel, nem bomlik, nem hervad, testük olyan, „mint a most-hullt harmat”, olyan, „mint a hajnal, melyre / Álmodó-gyöngéden / Ráhajlik az este”.

Csupán e versek emlékét viszem magammal, feladatot nem tervezek, csak az Újszövetség és a zsoltárok kerülnek az utazótáskába. Lapozom addig Tolsztojt, hogy mennyi szabályt állított maga elé: a testi, érzelmi és értelmi akarat, a tevékenység és emlékezőtehetség, a szellemi képességek s a megfontolás fejlesztésének módjairól. Ez az óriás kitűzte maga elé a feladatot, a szabályokat, eltervezte a következő hetet – majd három év múlva vette elő újra a naplót, új célokkal, amelyek ismét nem teljesültek. Úgy sejtette, azért lustult el, mert túl sok dologhoz fogott hozzá. Naplója nem folyamatos, és néha novellaszerű, s prózája is naplóféle olykor. Közben azért megtörtént valláserkölcsi „újjászületése”, és elkészültek a nagyregényei.

A szerző újságíró, főiskolai docens a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, a magyar nyelvi és irodalmi tanszék vezetője.