„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” – ez az ige állt a Reformátusok Lapja március 22-i számának címlapján. A veszélyhelyzet legelső hetén így szerettük volna elmondani, miben bízhatunk, amikor széthullik a megszokás. Ennek ellenére csak a következő hetekben talált rám igazán ez az üzenet: a sok kérdés után, melyekre nem volt válasz, végül a nagyhéten értettem meg, mennyire alattomos is a félelem.
Ha megtelepszik a gondolatok között, hiába tűnik úgy, hogy tovaszállt, nyomasztó árnyat hagy maga mögött, ami szép lassan szürkévé teszi a világot. Minden igyekezet ellenére is túl könnyű átengedni a gyeplőt a szorongásnak, hogy aztán a félelem elbizonytalanítson és minden apróságot felnagyítson – miközben észre sem vesszük, mennyi csodát rejt körülöttünk az élet.
Amikor újra így éreztem magam, megpróbáltam felidézni, milyen volt először megérezni Isten szeretetét, és elhinni, hogy vele biztonságban vagyok. Felidéztem azt is, hogy a kételyek még ezek után is képesek visszatérni időről időre. Erről eszembe jutott egy régi nyári nap, amikor hosszú táborozás után eljött a búcsú ideje. Úgy alakult, hogy egy számomra nagyon fontos emberrel indulhattam hazafelé – és ahogy beszélgettünk, egyre inkább azt kívántam, bár sohase érne véget az az utazás. De mire a nap nyugodni tért, mi is megérkeztünk, én pedig nehéz szívvel nyújtottam kezet. Ott, az augusztusi alkonyat hűvösében, egy óvatos öleléstől hittem először, hogy ha véget érne az életem, az is rendben lenne: éreztem azt, aminél többet már nem lehet érezni egy másik ember iránt. És mint ilyen esetekben mindig, hirtelen lett sok a kérdés: mi lesz, ha a boldogság mindig csak pár pillanat? Mi lesz, ha ezzel a búcsúval örökre el kell engednem a kezét? Mi lesz, ha úgy telik el a következő sok-sok évtized, hogy sohasem érkezem igazán haza?
Ezek a kérdések térnek vissza hozzám újra és újra, csak más köntösben, miközben már rég megkaptam rájuk a választ. A legnagyobb csoda, amit átélhettem, hogy ma is együtt utazunk, és azóta is az ő kezét foghatom. A kegyelem megnyilvánulása pedig az, hogy ezen az úton nemcsak ketten vagyunk, hanem szüntelenül kísér bennünket Atyánk is. Ő mutatta meg, hogy, bár hajlamos vagyok természetesnek venni, nem a megválaszolhatatlan kérdéseket feltevő félelem lelkét adja mellénk, hanem az erőét és a szeretetét. Megmutatta, hogy valóban megkeres minden elveszett bárányt, és ha ő ölel át, eltűnnek a kérdések is.
Szomorú, milyen könnyű mégis elfelejteni ezt, és hagyni, hogy a kételkedés a gondolataink közé ólálkodjon. Még szomorúbb, amikor egyedül szeretnék kivergődni a megválaszolatlan kérdések labirintusából, és nincs előttem, mit ígért Jézus: „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat, én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké.” (Jn 14,15–16) Pedig ez az ígéret már az első pünkösdkor beteljesült, és azóta is mellettünk van a Lélek, aki megerősít. Ezekben a napokban, pünkösd ünnepére készülve nem egyszerűen emlékezhetünk az ígéret beteljesedésére, hanem hálát adhatunk, hogy kétezer éve folyamatosan történik.
Mennyei Atyánk tudta, hogy nekünk egyedül, pártfogó nélkül nem fog menni, mindig több lesz a kérdésünk, mint a válaszunk. Azt is tudta, hogy a félelem az életünk része, pótlékokhoz csalogat, és magunktól nem bírunk el vele, ezért is küldte el hozzánk bátorító, erőt adó Lelkét, aki képes elűzni a szorongást.
Az utóbbi hetekben megtanultam, hogy ha a nehéz, jövőtől tartó időkben hozzá tudok fordulni, úgy ölel át újra és újra, ahogy tette legelőször: elsöprő szeretettel. Igaz, hogy sokszor nem válaszokat ad, de emlékeztet ajándékaira és arra, hogy nem is kell tudnom mindent. Egy választ azonban nem szabad elfelejtenem: Isten minden földi értelmet meghaladó szeretetével találkozni a legvalóságosabb ölelés a világon, ez az, aminél valóban nem lehet többet vagy mélyebbet érezni. És ezt kínálja nekünk Lelke által minden napon, a világ végezetéig.