Felemelt fővel

Kétezer évvel ezelőtt két fehér ruhás férfi intézi ezt a kérdést a tanítványokhoz, akik – miután a felemeltetett Krisztus alakját eltakarja szemük elől egy felhő – feszülten néznek az ég felé. Ez nem költői, nem is valaminek az okát firtató vagy feddő értelmű, hanem jobb belátásra segítő kérdés. Hasonlóan a zsoltáros kérdéséhez: „Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” (Zsolt 42,12) Vagy a húsvéti történetben: „Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincsen itt, hanem feltámadt.” (Lk 24,5–6)

Az, amire a megszólaló fehér ruhás férfiak következő mondata tanít: „Ez a Krisztus úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (ApCsel 1,11) Ez a mondat arra a jobb belátásra tanít, hogy nem várható újabb esemény, és így újabb kijelentés a Krisztus-történetben, csak ez: ő eljön. Mennybemenetelének emléke és eljövetelének várása teljessé teszi a Krisztus-hitben nyert ismeretet: ő a megígért Messiás, az Úr szenvedő szolgája, aki halálra adatott bűneinkért, feltámasztatott megigazulásunkért, és végül Isten Úrrá és Krisztussá tette őt. A mennybemenetel és az eljövetel ígérete is része annak a kijelentésnek, amely után mássá lett ez a világ. A mennybemenetel alkalmával Isten végső bizonyságot ad az ember számára arról, hogy Jézus Krisztus által utoljára szólt hozzánk. Nincs más evangélium.

„Miért álltok itt az ég felé nézve?” – hangzik felénk a kérdés ma. Nem fehér ruhás férfiak, hanem a világ kérdez. A szomszédunk, a munkatársunk, a gyermekünk vagy az unokánk. Ez a kérdés ma sem költői, viszont gyakran magatartásunk okát firtató, de még gyakrabban feddő. Az ég felé néző keresztyén feltűnő jelenség. Kirí azok közül, akik lehorgasztott fejjel járnak, vagy csak az őket körülvevő világra néznek. A koronavírus-járvány mutatja: milyen nagy szükség van az ég felé néző keresztyénségre, keresztyénekre. Nagy szükség van azokra, akik abban hisznek, akinek minden névnél nagyobb név adatott, akié minden hatalom mennyen és földön. Nagy szükség van azokra, akik a „háborúságban és üldöztetésben” is felemelt fővel járnak, mint akik semmit nem kételkednek afelől, hogy sorsuk annak kezében van, aki uraknak Ura és királyoknak Királya.

Nagy szükség van azokra, akik az áldozócsütörtöki kérdésre válaszolva szavakkal, de még inkább életükkel tanúságot tesznek a teljes igazságról: ő nem csak ajándékozásra indító kisded Jézus, aki által megismerjük Isten szeretetét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…” (Jn 3,16) Ő nem csak az önfeláldozás mércéjét magasra tévő példakép, aki saját kereszthalálával pecsételi meg szavainak igazát: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért.” (Jn 15,13). Ő nem csak a halálba életet hozó Úr, akinek a szavait oly nagyon szomjazzuk szeretteink ravatala vagy sírja mellett: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is, él.” (Jn 11,25) Ő mindezeken túl dicsőséges Úr, akit Isten felmagasztalt, hogy „nevére minden térd meghajoljon (…), és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére” (Fil 2,10–11) Az áldozócsütörtökkel teljessé lett Krisztus-hit igazsága teszi nyilvánvalóvá: nem érdemes más urat követni, csak azt, akié minden hatalom mennyen és földön. Hinni Jézus Krisztusban azt jelenti: követni őt mint Urunkat.

Jézus Krisztus mennybemenetelének emlékezete és eljövetelének ígérete teheti ma is mássá a hétköznapjainkat és ünnepeinket, életünket, az egész világot. Áldozócsütörtök ég felé néző ünnepléséből fakad az a vigasztalás, amelyről hitvalló elődeink oly szépen tanítják: