A mennybemenetel története a földön folytatódik. Ahogyan a tanítványok csodálkoztak azon, miként tűnt el Jézus a szemük elől, majd örömmel indultak útnak, úgy feladatom továbbadni a Jézusra való rácsodálkozásomból származó örömömet, amelyet a mennybemenetel ünnepén érzek – véli Kovács Gergő, a Hold utcai református gyülekezet beosztott lelkipásztora, a Baár–Madas Református Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium némettanára.
Hogyan mutatja be a Biblia a mennyországot?
A tanítványok háromosztatú világképben gondolkodhattak, amelyben a földi valóság középen, a mennyország e fölött, az alvilág, a pokol ez alatt kapott helyett. Jézus mindezt bejárta: lejött a mennyből karácsonykor, alászállt az alvilágba nagypénteken, a pokolból visszatért Húsvéthétfőn, és felment a mennybe áldozócsütörtökön. Mi, 21. századi emberek is szívesen gondolkodunk ebben a világképben. Hitem szerint ő nem felettünk, hanem egy másik dimenzióban, a menny valóságában él közöttünk. Nem Fiú Isten mivoltában teszi ezt, ahogy ki is jelenti János evangéliumában: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez”, hanem Lelke által. „Isten országa közöttetek van!” – olvassuk Lukács evangéliumában, ezért azt sem mondhatnánk, hogy Jézus fiú létében, Atyjával, Atyánkkal együtt távol lenne. A Lélek által ez az ország egészen kézzelfogható a földön.
Jézus azt mondta mennybemenetele előtt, hogy jelek követik azokat, akik hisznek benne. Minket, reformátusokat is követnek?
Úgy hiszem, igen. Az Istennel járás azt is jelenti, hogy jelek követnek bennünket, életeket változtatunk meg, mert mi is részesek vagyunk abban a húsvéti örömben, amely áldozócsütörtök után felelősség is: élhetjük Isten országának jeleit. Tesszük mindezt azzal az üzenettel, jelenléttel, amellyel maga az Úr Jézus járt közöttünk. Isten nem itt hagyott, hanem ott van, ahová tartozik, és elküldte azt, aki egészen szorosan tartozhat hozzánk, a Szentlelket.
Kovács Gergő lelkipásztor
Hogyan éljük meg, hogy nem vagyunk egyedül, mert az Úr Jézus velük van?
Földi életünkben talán akkor tapasztaljuk leginkább Isten közelségét, amikor emberileg szenvedünk. Gyászolókkal, súlyos betegségben élőkkel beszélgetve értettem meg, hogy a Lélek működése több a templomba járásnál, egy imádság elmorzsolásánál. Sokszor, amikor elfogy már a keresztyén ember saját ereje, képessége határán túl mégis tartja valaki. Ezt a megtartó erőt ígérte meg Jézus: „Nem hagylak titeket árván…”
A mennyei látomásokban a felhő többször is megjelenik, így volt ez a mennybemenetelnél is.
Az Ószövetségben is felhőoszlopként vezette az Úristen pusztában vándorló népét. Egyfajta megfoghatatlan titokzatosság ez. A mennybemenetelnél Jézust felhők takarják el, ezt csodálják a tanítványok, mire két fehér ruhában megjelenő alak megszólal: „Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe” – olvassuk Az apostolok cselekedeteiben. Azaz nekik ezzel a titokkal kell visszamenni Jeruzsálembe, hogy hirdessék és tovább vigyék mindazt, amit láttak. A hit titokzatos és egyben tudatos dolog.
Jézus azt parancsolta, mielőtt felemeltetett, hogy tegyünk tanítvánnyá minden népet – de hogyan?
Tanítani nem lehet a húsvéti csoda, Jézus megjelenésének megtapasztalása és a Szentlélekkel betöltekezés nélkül. Éljünk jó illatként a szomszéd, a nélkülöző munkatárs közelében, nem erőltetve rájuk saját hitünket. Fontos beszélni az evangéliumról, hiszen a hit hallásból van, de ennek előzménye, hogy hitelesek vagyunk, ami miatt felteszik a kérdést: „Honnan van benned ennyi korrektség, szeretet?” Sokszor a kapcsolat az előzménye annak, hogy hirdethessük az evangéliumot.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!