Hasonlították már az 1956-os eseményeket Dávid és Góliát harcához. Azonban két alapvető dologban különbözik a kettő: Dávid az Úr nevében küzdött az ellen, aki gyalázta az Urat és népét, ’56-ban az elkeseredés és a szabadságszeretet robbant ki az elnyomó ellen. Dávid győz, de ’56- ban a behemót eltapossa a vitéz magyart. Azonban Dávid és Saul történetével vonhatunk néhány párhuzamot, amelyek mai kötelességeinkre is figyelmeztetnek
Saul ekkor már Isten akarata ellen hozta döntéseit. Üldözte Dávidot, aki pedig többször is igazolta vele szemben ártatlanságát. Legyilkoltatta a nóbi papságot, hiába mondták el mentségüket. Kétségbeesésében halottidézőhöz fordult, holott tudta, hogy az Úr népének ez tilos. Végül magával rántotta családját és népét a pusztulásba. Szomorú ez, mert kezdetben remek király volt, győzelmet győzelemre halmozott, népének nyugodt világot szerzett (1Sám 14,47k). Ekkor szállt fejébe a dicsőség, meg akart szabadulni a prófétai „gyámkodástól”, a saját feje után indult, így akart nagy király lenni.
Istentagadó és istenellenes diktatúrával harcoltunk ’56-ban. Ez azért elgondolkoztató, mert a nemzetközi politikában egyre inkább az ateizmus jut érvényre. Eszmék, irányzatok, pártok kerekednek felül, amelyek nemcsak közömbösek a hit dolgában, de sokszor tudatosan, „csak azért is” Isten kijelentett akaratával szembefordulva tanítanak és cselekszenek, és egyre inkább egyeduralomra törnek. Addig imádkozzunk a világ vezetőiért, amíg nem késő!
Amikor Saul Dávid miatti tehetetlen dühében a nóbi papok közt rendez vérfürdőt, az egyik fiú megmenekül, és Dávidhoz fut. Ő Ebjátár. Ezt olvassuk róla: „Ebjátár hírül vitte Dávidnak, hogy Saul megölette az Úr papjait. Dávid ezt mondta Ebjátárnak: Tudtam én már aznap, amikor ott volt az edómi Dóég, hogy el fog ez árulni Saulnak. Én okoztam apád egész háza népének a vesztét. Maradj nálam, ne félj, mert aki az én életemre tör, az tör a te életedre is. Ezért biztonságban leszel nálam.” (1Sám 22,21–23)
Íme, a második nagy tanulság. Ahhoz, hogy a diktatúra jól működjék, szüksége van az idegen szívű alattvalókra. Dóég siet árulkodni, amikor pedig még Saul hűséges emberei is vonakodnak Úr papjai ellen fegyverrel fordulni, akkor ő az, aki ráront a papokra, de nemcsak rájuk, hanem legyilkol férfit, nőt, gyermeket és csecsemőt (gondolhatunk itt a sortüzekre). Ijesztő. Ilyen idegen szívű zsoldosokat állít maga mellé a diktatúra. Ilyenek biztosították nálunk is a diktatúrát, és egyre több ilyen zsoldoslelkületű embert látunk a magas politikában. Aki pedig azt mondja, hogy a politika nem tartozik a hívő emberre, az olvassa újra Pál apostol szavait: „Arra kérlek mindenek-előtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet élhessünk teljes istenfélelemben és tisztességben. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt.” (1Tim 2,1–3) Ezek az utolsó szavak különös nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy a hívő embernek mekkora felelőssége van.
Isten nemcsak üdvözít, hanem jónak és kedvesnek találja a mi világért elmondott imádságainkat. ’56 előtt és után is az imádság szolgálata vitte előre az egyház és – hisszük, hogy – népünk sorsát is.
Dávid szavainak még egy kötelező érvényű értelme is van számunkra. „Maradj itt” – mintha azt mondaná: a sorsunk össze van kötve. Akiket üldöznek, azoknak össze kell tartaniuk. Márpedig a keresztyénséget üldözik, az áldozatok szaporodnak. Szabadságharcunk és a megtorlás áldozataira csak emlékezni tudunk hálával és együttérzéssel, de akik a mai üldözés áldozatai, azokkal egynek kell éreznünk magunkat. Ismét csak az imádságot köti ez a lelkünkre, de ennél többet is. Akikkel egynek érezzük magunkat, azokat tettekkel, áldozattal is segítenünk kell. Veszélyes volt ez a diktatúra alatt, mégis megtörtént. Adja az Úr, hogy tisztán lássunk, és tennivalóinkat felismerjük.
A szerző református lelkipásztor. Írása megjelent a Reformátusok Lapjában.