Mi lesz holnap? És aztán? Mi lesz 2021-ben? Meddig még? És leginkább: miért? – olyan kérdések, amelyek ebben a különös helyzetben nap mint nap felmerülnek.
A vírus első hullámán sem sikerült igazán átlendülnünk, mire bőrünkön éreztük a következőt, ezért év végére valahogy elfogyott a lendület és az erő. Ami tavasszal még az ismeretlennel járó motiváció volt, mostanra az elkeseredettség szimbólumává vált. Tapasztaltam ezt én is, amikor néhány napja hazafelé sétáltam: a fagyos december végi sötétben nehezedett rám először igazán a fáradtság, amely azóta sem ereszt.
Mondhattátok volna – gondoltam magamban és címeztem minden felnőttnek, akivel korai éveim során találkoztam. Mindenkinek, akit gyerekként annyira erősnek és magabiztosnak láttam, hogy elhittem, egy bizonyos kor után már nem gyötrik kételyek az embert. Pedig jó lett volna, ha valaki szól, hogy felnőni nem jelent egyet a nyugodt bölcsesség és a tudás megszerzésével – akkor sem, ha kívülről úgy tűnik. Sokáig azt hittem, hogy a felnőttek mindent értenek, mindig bátrak és folyamatosan látják maguk előtt a következő lépést. Nem sírnak és nem bizonytalanok.
Hiába teltek az évek, valahogy sohasem sikerült megérkeznem ebbe az állapotba – idén pedig még a korábbiaknál is távolabbinak tűnt. Talán ezért, múltba tekintő reménnyel szerettem volna annyira, hogy karácsonyfánk az egész lakást belengő módon legyen fenyőillatú. Amikor pedig díszítés közben végre beteljesült ez a vágyam, felrémlett egy régi karácsony emléke: az volt az első ünnepünk nagymamám nélkül, és mindannyian erősek akartunk lenni a másikért. Keserédes volt az emlékezés, furcsák a szokások és fájó az imádság. A nap végén nehéz szívvel feküdtem el a fa alatt, és bár a parketta hűvösét nem takarta be szőnyeg és az arcomat szúrta néhány tűlevél, múltidézőn vett körül a fenyő illata.
Azt hiszem, ez a furcsa, mindenestől felfordult 2020 épp olyan volt, mint annyi évvel ezelőtt a fa alatt fekve kapaszkodni szép emlékekbe és erősnek maradni egymásért. Ha máskor nem is, így év végén jó lenne kimondani, hogy nagyon nehezek voltak az elmúlt hónapok: nehéz volt megélni a bizonytalanságot, nehéz volt a folyamatos várakozás és nehéz volt, hogy minden megváltozott – de a legnehezebb az volt, hogy egyre többször kellett gyászhíreket szerkesztenünk. Minden alkalommal fájó a hiány, de még nehezebb búcsút venni azoktól, akik a vírussal szemben vesztettek csatát. Mire gondolatokká értek a kusza érzések, nem maradt más, mint gyászolni ismerősöket és ismeretleneket, majd leírni újra meg újra, hogy „ABFRA” – és sokszor az egyetlen lehetőség valóban az, hogy a boldog feltámadás reménye alatt mondunk búcsút. Az ilyen pillanatokban jó tudni, hogy felnőttként sem kell mindent értenem és érezhetem magam kilátástalanul szomorúnak.
Jó tudni, hogy nyugodtan lehet sírni és lehet haragudni. Lehet, hiszen van egy viszony ebben az olykor érthetetlen földi életben, amelyben mindig gyermekek maradunk: mennyei Atyánk szemében.
Az ő gyermekének lenni azt is jelenti, hogy feltehetjük a kérdéseinket, bátran könnyezhetünk és engedhetjük fájni a sebeket. Ő lassan begyógyítja mindet és közben érti, hogy mi nem tudjuk megérteni; hogy néha igazságtalannak érezzük az életet; és azt is, ha olykor hálátlanok vagyunk. Hozzá mindig fordulhatunk – összetörve, erőtlenül, őszintén, gyermeki szívvel.
Ezért ennek a sokszor fullasztó, de még többször áldott évnek a végén a legjobb döntés előtte megállni és hálát adni mindenért, amim van: számot vetni arról, amit elvett a vírushelyzet, de arról is, amit adott. Már tudom, hogy minden nehézség ellenére emlékezni fogok erre az évre, ahogy minden olyan apró gesztusra is, amely átlendített a mindennapokon. Hálát adok, hogy voltak bőven olyan pillanatok, amelyekbe majd kapaszkodhatok, ha újabb nehézséggel kell megküzdenem. És hálát adok, hogy amikor egy kilátástalannak tűnő helyzetben leborulok Atyám elé, akkor vagyok hozzá a legközelebb.