Feltáruló népirtásokról, gyűlöletmentesen

Nem csak a kitelepítésekről szólt a felvidéki magyarok és németek mérhetetlen szenvedése a második világháború végén és az azt követő években; nem túlzás genocídiumról sem beszélni. A pozsonyligetfalui lágerrendszerben 500–1500 civil, ezekhez az etnikumokhoz tartozó embert lőtt agyon a csehszlovák hadsereg egyik ezrede. Előzőleg ugyanazon ezred katonái, félúton a gyűjtő- és megsemmisítő tábor felé, a morvaországi Přerovnál 267 németet és magyart végeztek ki hasonló módszerekkel. Aki elolvassa Udvardy Zoltán – történelmi forrásokban és utalásokban gazdag, az irodalmi műhelynapló és a riport műfajelemeit vegyítő – könyvét, arra a meggyőződésre jut, hogy jelképerejű történetfüzérről van szó. E sorok írója például itt értette meg katartikusan, hogy miért olyan erős mindmáig a felvidéki magyarság körében a beolvadási hajlandóság. A még mindig itt kísértő félelem miatt. De mi a film és a könyv tartalmi újdonsága? – A népirtásokról nem volt szabad sem Csehszlovákiában, sem a Magyar Népköztársaságban beszélni – kezd a válaszba Udvardy Zoltán. – Ennek ellenére, bár mind a přerovi, mind a Pozsonyligetfalun elkövetett mészárlásokról megjelent elszórtan egy-két híradás – például újságcikkek 1945–1947 között, a korabeli magyar sajtóban, még a csehszlovákiai és magyarországi kommunista diktatúrák teljes hatalomátvétele előtt, vagy később Nyugaton, illetve 1989 után ismét a magyar sajtóban –, az egészet összefüggéseiben láttatni, a szerteágazó, bonyolult epizódok folyamatszerűségét bemutatni, szintézisbe állítani, nos, ezt a dokumentumfilmünk tette meg először, illetve a könyvem. Hiányzott eddig az oknyomozó újságírás alkalmazása is; mi azonban a helyszínre mentünk, a tragédia minden állomását bejárva. Többek között túlélőkkel és az áldozatok hozzátartozóival is beszéltünk, megszólítottuk az utca emberét, lakosokat és persze a téma szenvedélyes kutatóit is.

Most fűzzük fel mi is egy közös fonalra a felvidéki magyarok számára (is) pokoli mozzanatokat Udvardy Zoltán könyve és az általa mondottak figyelembevételével! Mindezt Edvard Beneš neve nélkül lehetetlen felidézni. A cseh Beneš külügyminiszterként közreműködött az első világháborút követő igazságtalan béke kiharcolásában, amelynek során a Felvidék déli részén élő tömbmagyarság is Csehszlovákiához került hazánktól. A 30-as évek közepén Beneš a fiatal utódállam második köztársasági elnöke lett. Ezt a hitleri Németország és a nyugati hatalmak közötti müncheni egyezmény ugyan rövid időre szétzúzta, de a második világháború után az új Csehszlovákia elnöke a kommunista puccsig ismét ez a hírhedt cseh politikus lett. Előtte azonban fordulat történt: Csehszlovákia szétdarabolása láttán 1943-ban Moszkvában járt, hogy Sztálintól kapjon segítséget.

Udvardy Zoltán a következőkben látja a Szovjetunióhoz és a kommunistákhoz való közeledés indítékát: – A két világháború között Beneš azzal szembesül, hogy csak kétharmadnyian vannak ők, a szláv nyelvűek; a lakosság bő egyharmadát azonban németek és magyarok alkotják, akiknek kénytelenek kisebbségi jogokat biztosítani. Terve szerint úgy kell létrehozni az új csehszlovák államot, hogy abban kizárólag szláv anyanyelvűek éljenek. Rácsatlakozott tehát arra a sztálini tervre, hogy a szovjetek tisztítsák meg teljes befolyási övezetüket a német lakosságtól (kivéve persze a később Kelet-Németországként megalakult, Sztálinék által ellenőrzött német területeket). Beneš annyival akart még ennél is többet, hogy a magyarokat is tüntessék el. Előre megfontoltan és pontosan eltervezi tehát a világháborús években a német, illetve magyar lakosság fegyveres elüldözését, részben pedig kiirtását a háború után. Sztálinnál ezért előre kijárta az engedélyt s hozzá a szükséges hadfelszereléseket is. Beépült Moszkvában a tömeggyilkosságokról is hírhedt NKVD-be (szovjet belügyi népbiztosság). Moszkovita honfitársaival, például a ’68-as prágai tavasz leverése után elnökké választott Ludvík Svobodával hírszerzési hálózatot működtetett, amely a rendszerváltozásig és talán tovább is háttértényező maradt a cseh és szlovák közéletben. Udvardy arra hívja fel a figyelmet: az újjászerveződő Csehszlovákia hadserege 4. gyalogoshadosztályának 17. ezrede mielőtt Pozsonyba vonatozott volna, hogy ott átvegye a ligetfalui koncentrációs tábor őrizetét, Prágában meghallgatta Edvard Beneš uszító beszédét, amely alig burkoltan a Csehszlovákiában élő, nem szláv ajkú német és magyar lakosság kiirtására szólított fel. Akkoriban – 1945 májusában – Beneš már elkezdte kibocsátani jogfosztó, a két etnikai kisebbséget kollektívan megbélyegző dekrétumait.

A Pozsonyligetfalura tartó ezred Prága és Pozsony között félúton, a morvaországi Přerovban elidőzött egy kicsit. Különítményük az 1945. június 19-re virradó éjjelen 267 embert gyilkolt halomra. A német és magyar ajkú családokat előzőleg, még a hitleri Szlovákia idején Nyugat-Csehországba deportálták, innen tartottak szervezetten, karszalagos biztosok felügyeletével hazafelé, a Felvidékre, (a mozaikos etnikai összetételű) Dobsinára, Késmárkra, Jánostelekre, de „valamiért” nekik is meg kellett állniuk, bevárva a végzetesnek bizonyuló katonavonatot. A kivégzőosztag a város közelében fekvő, Svéd sáncokként ismert magaslathoz terelte a szerelvény utasait, ahol egytől egyig lelőtték őket. Két évvel később, 1947 őszén a csehszlovák hadsereg nekilátott a nyomok eltüntetésének: kihantolták a tömegsírt, majd a kivégzett férfiakat a přerovi temetőben földelték el jeltelen tömegsírban, a nők és gyermekek holttestét pedig a közeli Olmütz krematóriumában elégették. – A különválasztás oka az volt, hogy a nők és gyermekek holtteste teljesen megsemmisüljön, elleplezve a népirtás tényét – magyarázza a Sóval hintették be című könyv szerzője.

– Ugyan a kommunista érában tabusított eset újra ismertté vált a rendszerváltozás után katonai levéltárakban is kutató František Hýbl přerovi muzeológus, helytörténész jóvoltából, a téma mégsem került be a világtörténet-írás sodrába – teszi hozzá keserűen. De azt is hangsúlyozza a dokumentumfilm egyik rendezője és a könyv írója, hogy a film hatására végre megtört a jég: Budapest Magyar Arany Érdemrenddel ismerte el a kutatásaival hazájában valaha életét is kockáztató Hýbl munkásságát; Áder János akkori köztársasági elnök nyújtotta át 2021 őszén a cseh tudósnak. Udvardy Zoltán Szabó József külügyi szakértő megfogalmazását idézve jelenti ki: a morvaországi vérengzés egyfajta „ujjgyakorlat” volt a ligetfalui népirtások előtt. A Duna jobb partján fekvő Pozsonyligetfalut 1946-ban Petržalka néven közigazgatásilag is Pozsonyhoz csatolták. Jellemzően németek, kisebb részt magyarok és szlovákok lakta település volt. A hitleri érában még zsidó munkaszolgálatosoknak hoztak létre itt lágert, nagy részüket a visszavonuló német katonák legyilkolták, másokat áthajtottak az osztrák határon. A háború végjátékában a csehszlovák hatóságok Ausztriába deportálták a ligetfalui német lakosságot. Így vált lehetségessé, hogy a megüresedett házak egy részébe főleg magyar ajkú pozsonyiakat deportáljanak.

Udvardy Zoltán rámutat: még be sem fejeződött a második világháború, a visszatért csehszlovák hatóságok máris megkezdték a nagyarányú etnikai tisztogatást Pozsonyban. Miután 1945. április 4-én az oroszok elfoglalják a várost, április 8-án a szlovákok elkezdik tömegével kitelepíteni Pozsony német lakosait a ligetfalui táborrendszerbe. Május 3-án pedig a magyarok tömeges kitelepítését is megkezdik. A németek az egykori zsidó lágerben kaptak helyet. Arról is szó esik a szerzővel beszélgetve, hogy a pozsonyligetfalui tömeggyilkosságok fő helyszíne nem a település volt, hanem annak távolabbi határa. A Duna mostani kanyarulata mellett korábban egy másik folyóág is körülvette az eredetileg szigetet képező Ligetfalut, német nevén Engeraut. A történelem során kiemelt hadászati jelentőséggel bírt ez a kis sziget, majd folyókanyar, hiszen annak alsó Duna-ága később kiszáradt. E kis terület birtokosa ugyanis meghódíthatta Pozsonyt. A Trianon utáni, két világháború közötti Csehszlovákia, amely csak 1919 augusztusában rohanta le és kebelezte be Pozsonyligetfalut, a hitleri hatalomátvétel után számolt azzal, hogy a német birodalom bekebelezi majd Ausztriát, és azzal nyomban Pozsony is veszélybe kerül, ezért erődíteni kezdtek Pozsonyligetfalu körül: titkos árokrendszert építettek. Azért szóltunk erről, mert a bozótokkal jól álcázott, bunkerek közötti árokrendszer kiválóan alkalmas volt a népirtások végrehajtására. S ehhez csak annyi kellett, hogy – 1945. június 27-én – megérkezzen Prágából a 17. csehszlovák gyalogezred! Vérengzések kezdődtek, amelyek közül két eset körülményeit sikerült feltárni. Az egyik: egy pozsonyszentgyörgyi, a kitelepített németek számára létesített tábor Ligetfaluba szállított asszonyait, gyermekeit és időseit – nyolcvan főt – végeztek ki itt, a már přerovi vérengzésnél tapasztalt kegyetlenséggel. – Szabó József külügyi szakértő jól dokumentált információi alapján még érkezésük napján belelőtték őket a legelső tankcsapdába – szögezi le beszélgetőtársunk.

A másik: az elfoglalt Németország amerikai fogolytáboraiból hazaeresztett kilencven magyar levente, akiket az amerikaiak az Ausztriát ellenőrző szovjet csapatoknak adtak át. Ligetfalunál a szovjetek által a határállomásig kísérve a táborrendszert őrző 17. számú gyalogezred katonáinak kezébe kerültek. A szlovák katonák az addig gyors hazatérésben bízó, 12–16 éves magyar leventéket megkínozták, majd az egykori erődrendszer egyik erődítményéhez kísérték őket, ahol mindüket kivégezték. A ligetfalui házakban lakók legfeljebb távoli géppuskalövés-sorozatokat hallottak. Éppen, mint a pozsonyiak. Pont, ahogy arról utolsó könyvében Grendel Lajos híres pozsonyi író is vall, fölvetvén a város alatti településen történt, azóta is kibeszéletlen tömeggyilkosságokat. (A Bukott angyalok 2017-ben jelent meg; az író egy év múlva meghalt.) Udvardy szót ejt a főfelelősökről. Hely híján csak egyet említünk közülük: Eduard Kosmel osztogatta Ligetfalun a tömeges kivégzésekre a parancsot; 1947-ben ugyan perbe fogták, de másodfokon föl is mentették; 1969-re a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői vezérkari főnökének helyettesévé nevezték ki. A legtöbb levéltári kutatást Ligetfalu botrányos ügyében magyar részről a már említett, anyaországi Szabó József diplomata végezte el, Udvardy sokat felhasznált a dokumentumfilmben is megszólaló szakértő adataiból és az általa rekonstruált összefüggésekből. Korábban egy felvidéki orvos, Janics Kálmán írt bátor – Svájcban megjelent – könyvet a felvidéki magyar sorsról: itt említik először a Ligetfalun lemészárolt kilencven magyar levente tragédiáját. A hontalanság évei című könyvet Illyés Gyula előszavával 1978-ban adták ki Svájcban. Janicsot emiatt üldözni kezdte a kommunista hatalom, de a téma feszegetése miatt évekkel 1989 után is, már parlamenti képviselőként, halálosan megfenyegették.

A téma még mindig roppant kényes. Az elkészült film középiskolai bemutatását Szlovákiában, Oroszországban és Franciaországban megakadályozta egy szlovák értelmiségi csoport, holott ezt lehetővé tette volna az a tény, hogy az Eperjesen, illetve Trencsénben havonta megrendezett EduFilm Fesztiválon a 2020-as decemberi fordulóban a film a Legjobb dokumentumfilm díjat nyerte el. Ugyanez a csoport szintén megakadályozta, hogy egy prágai filmfesztiválon versenybe szálljon a magyar dokumentumfilm. Más tiltakozók pedig rosszallásukat fejezték ki, nyomást gyakorolva a 2021-es Magyar Mozgóképfesztivál zsűrijére; a vád akkor is az volt, hogy az alkotók valótlanságokat állítanak és gyűlöletet keltenek filmjükkel – amely végül mégis elnyerte a fesztivál fődíját a rövid dokumentumfilm kategóriában. Kérdésünkre, hogyan dolgozzuk fel mi, keresztyén magyar nézők, olvasók a nyomasztó tényfeltáró műveket, a szerző a megbocsátás jézusi szeretetparancsára hivatkozás mellett megfontolásra ajánlotta: amikor a kivégzési helyeken épült pozsonyi lakótelepen forgattak, az egyszerű szlovák lakosok barátságosan reagáltak arra, hogy egy magyar tévétársaságtól vannak. S akik tudtak arról, hogy ott, ahol élnek, tömeges kivégzések voltak, egytől egyig elítélően nyilatkoztak ezekről a történelmi eseményekről.