Félúton a mennyei összhangzattan felé

Miért kell énekelnünk Istennek?

Az Atyának az a parancsa, hogy az ember művelje és őrizze a földet, egyben kulturális mandátumot is jelent. A zene és annak minden törvényszerűsége a teremtett világ része, olyan ajándék, amely a bűneset után is megmaradt, és amelyből a mennyországban is bőségesen részesülhetünk. Isten bölcsessége elzárta előlünk, pontosan hogyan történik majd ez, de a Szentírás ezt ígéri: olyan vár ránk, amit „szem nem látott, fül nem hallott, emberi szív meg sem sejtett”. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az Úristentől összhangzattant tanulni, aki tökéletes pedagógus. Bennem érzelmi hóolvadást idézett elő annak a felismerése, hogy ha majd odafenn is együtt dicsérjük az Urat a sófáros testvérekkel, akkor miért ne próbálnánk meg ugyanígy már itt, a földi életünkben. A zsoltárok arra sarkallnak minket, hogy „énekeljetek az Úrnak”, hiszen „jó dolog Istenünkről énekelni”. Amellett, hogy az egyházi dicséretek segítenek Krisztushoz emelkedni – ahogyan a huszonötödik zsoltár is mondja: „Hozzád emelem, Uram, lelkemet”, ami Szenczi Molnár Albert szavaival így hangzik: „Szívemet hozzád emelem” –, énekelni jó, különösen közösségben. Az Isten tisztelete a biblikus felfogás szerint nemcsak a vasárnapi templomi alkalmat jelenti, hanem bárhol és bármikor, még a földi létünk végén is megvalósulhat. Időnként meglátogatok idős embereket, akik annak ellenére, hogy esetleg már nehezebben kommunikálnak, bekapcsolódnak a közös zsoltáréneklésbe. Ilyenkor felelevenednek bennük azok az énekek, amelyeket akár hatvan-hetven évvel korábban tanultak meg.

Milyennek látja a jelenlegi református gyülekezeti éneklés helyzetét?

A mai hagyományos egyházi szokások szerint a gyülekezetnek nincs sok alkalma aktívan bekapcsolódni a liturgiába. Elmondjuk az úri imádságot, jó esetben az apostoli hitvallást, ezenkívül pedig csak az éneklés közös. Ez utóbbit gyakran lecsupaszítják a lelkész és a gyülekezet szembenállására: az előbbi elmondja a tőle telhető legjobb prédikációt, amire a közösség zsoltárokkal, dicséretekkel válaszol. A gyülekezeti éneklésnek azonban nem két-, hanem hárompólusúnak kellene lennie, kiegészülve a liturgikus kórussal. Ezen talán csodálkozhatunk, de ha a kórus jól végzi a munkáját, akkor szakmai kontrollként is jelen lehet a közös éneklésben. Fontos, hogy a liturgiában a tőlünk telhető legtökéletesebb módon szolgáljunk Istennek, lényeges megtalálni az arányokat. Ha az istentiszteleten csupán néhány rövidke versszakot éneklünk, akkor célt tévesztettünk, hiszen képtelenség ilyen módon ráhangolódni a lelki mondanivalókra. Ehhez képest az úgynevezett dicsőítő alkalmakon sokkal jobb az éneklés aránya, ahol legalább tízperces zenés áhítattal kezdődik az alkalom. Így van idő bemelegedni, megérkezni lélekben. Ez összetett liturgikus probléma, amellyel többek között Karasszon Dezső is részletesen foglalkozik a Bevezetés a magyar református egyházzene világába című könyvében. A másik meglátásom szerint a református egyházban néha túlzásokba esünk, amikor elutasítunk mindent (akár az egyházzenén belül is), ami nem elsősorban az értelemhez, ésszel való felfogáshoz kapcsolódik. Mintha nem tudnánk jól megénekelni az érzelmeinket. Pedig gondoljunk csak a református úrvacsora különleges atmoszférájára, ahol újra átélhetjük a megváltás ígéretét, ezzel a tapasztalással pedig összekapcsolódnak az énekeink is. A józanság lelke mellett szorosan ott van az erő és a szeretet lelke is, mindháromnak van jelentősége.

Mennyivel több a kántor egy orgonás kísérőnél?

Kedélyesen a kilencvenkilencedik zsoltár szavaival szoktak utalni a hangszernél ülőre: „a nép megrémül, hogy ő ott fenn ül...” Persze tudjuk, hogy ennél sokkal többről van szó. A kántor jó esetben a lelkipásztor egyik legközelebbi munkatársa, akár együtt is készülhetnek az istentiszteletre, különféle szolgálatokra. Egymást is meg tudjuk ihletni, néha a prédikációban hallok valami olyat, amihez csatlakozni tudok a zenélésben. Az intonáció, vagyis az éneklés előtti felvezetés feladata, hogy földobjuk a labdát a gyülekezetnek, így jóízűen tudnak belépni az éneklésbe. A röplabdahasonlatot folytatva: túl magasra sem szabad dobni a labdát, figyelembe kell venni az adott liturgikus szituációt és az ének jellemzőit is. Nem mindegy, milyen kulturális beágyazottságú gyülekezetről, bibliakörről vagy ifiről van szó. Az általam vezetett kórusban és az egyházközségben is azt tapasztaltam, hogy a gyülekezet nagy része meg tudja tanulni a cantus firmust vagy a Goudimel-zsoltárokat. A mai fül számára léteznek persze szokatlan akkordkapcsolatok, dallamfordulatok, ezek megtanítására több időt kell szánni. Több ezer temetésen, úrvacsorán, esküvőn szolgáltam kántori pályafutásom során, mind annyiféle, ahány alkalom. Sokszor élem meg azt, hogy nem véletlenül vagyok ott, és kegyelem, ha sikerül fölemelkedni lélekben. Van, amikor viszont nehezebb ráhangolódni a szolgálatra, például olyan esküvőkön, ahol a násznép semmilyen módon nem kötődik a keresztyénséghez. Az Ige azonban azt mondja, hogy akár alkalmas, akár alkalmatlan, mindig elő kell állni, tehát késznek kell lennem arra, hogy az Úr dicsőségére szolgáljak a gyülekezetben.

Válhat öncélúvá a zenei szolgálat a kántor életében?

Természetesen fennáll ennek a veszélye. Talán Kálvin mondta, hogy az ember mindenből bálványt tud csinálni, így saját magából is. Bár a lelkészekhez hasonlóan mi, kántorok is hosszú évekig tanuljuk a szakmánkat, a tanulmányok önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy jól is végezzük a feladatunkat. Tapasztalatom szerint azonban nem azért végzi el valaki a kántorképzőt, a konzervatóriumot vagy akár az egyházzene szakot, hogy a saját hiúságát legyezgesse, hanem valóban szolgálni akar. Nagyon keskeny viszont az a határmezsgye, amely alapján megmondhatnánk, mikor válik öncélúvá a kántori zenélés. Nem jelenthető ki például, hogy három trillánál többel már nem szabad díszíteni egy dallamot. Emellett ízlés és kegyesség kérdése is, kinek hol a határ. Utólag néha én is érzékelem, ha valamit másképp kellett volna játszanom. Mindemellett bennem van az is, hogy ahogyan a fafaragó is díszt vés a fába, én miért ne tehetném ugyanezt a zenélésben Isten dicsőségére. Egyik nagy szakmai élményem volt, amikor egy esküvőn egy jazztrombitással együtt játszottuk a „Fel, barátim, drága Jézus…” kezdetű dicséretet. Olyan gyönyörű harmóniákkal, díszítésekkel fűszerezte az éneket, amelyek egyáltalán nem érződtek öncélúnak, teljesen az alkalomhoz illettek.

A református énekeskönyv régies nyelvezete gyakori érv a fiatalabb korosztály részéről arra, hogy emiatt elidegenítőnek érzik a gyülekezeti éneklést. Az idősebbek ezzel szemben az újhullámos daloktól ódzkodnak, mondván, nem hordoznak olyan mély üzenetet, csupán az érzelmekre hatnak. Lehet-e hidat építeni a generációs szakadék fölött?

Nemcsak lehet, hanem kell is. Én is puhultam érzelmileg ebben a kérdésben, árnyaltabban látom már, mint harminc évvel ezelőtt. A pártoskodás, a sommás megjegyzések és az előítéletek semmiképpen sem Isten lelkétől valók. Egy gyülekezetben minden korosztály jelen van, rész szerint van bennünk az ismeret, ami ebben az esetben is igaz. Meg kell találnunk a közös nevezőt és azt, amivel szolgálhatunk egymásnak, amivel építhetjük a gyülekezet zenei életét. Rengeteget lehet tanulni a fiataloktól és az öregektől is. A gyülekezeti éneklésben az a lényeg, hogy a közösség együtt vegyen részt benne. Akármilyen felemelő a muzsikálásuk, nem elegendő, ha csak a kórus, egy szólista vagy a zenekar szolgál. Ebben a kérdéskörben is a megfelelő arány megtalálása a kulcs, például fel lehet építeni úgy is egy istentiszteletet, hogy ugyanannak a zsoltárnak a különböző változatait énekeljük el. Például a 103. zsoltárnak a genfi változat mellett létezik óprotestáns és korálos megfogalmazása, feldolgozta Pálhegyi Dávid és Gryllus Dánielék is, egy-egy gondolata pedig megtalálható az „Áldjad, én lelkem, a dicsőség erős királyát…” kezdetű dicséretben. Nekünk, idősebbeknek az a felelősségünk, hogy ne fogjuk vissza a feltörekvő fiatalokat, hiszen az idő kerekét nem állíthatjuk meg. Ehelyett mutassuk meg nekik az egyházzenénk hagyományait és értékeit, nem azt elvárva, hogy ők is úgy csinálják, ahogyan mi, hanem hogy ismerjék! Mert – Bartók szavaival élve – „ami új és nagy jelentőségű, azt mindig a régi gyökerekbe oltják”.

Mitől lesz valami alkalmas arra, hogy gyülekezeti ének legyen?

Nem könnyű megfogalmazni, milyen műfajok érhetik el, hogy az emberek figyelmét fölfelé, Krisztushoz emeljék. Azt gondolom, az Úrhoz méltó gyülekezeti éneklésnek vannak bizonyos lelki és szakmai ismérvei. A genfi zsoltárok a vokális zene utolsó nagy virágkorában keletkeztek. Ez azt jelenti, hogy könnyű énekelni őket, minden elemükben az énekes gondolkodásmódot tükrözik. Ugyanez áll a XVI. századi régi magyar dicséretekre. A kortárs dicsőítő énekek ritmusképletei magyar szöveggel a magyar fül számára azonban idegenek lehetnek, és nehezíthetik a közös éneklést. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem tudom elképzelni egyiket-másikat a templomban, de nem mindet gyülekezeti énekként. Ezek egy kis csoport vagy szólisták előadásában megfelelők. Csakúgy, mint a bonyolultabb kórusművek, vagy egy-egy gregorián műfaj, amelyek a XVI–XVII. században csendültek fel a protestáns templomokban.

Milyen jelentősége van a hangszereknek a gyülekezeti éneklésben?

Nem véletlen, hogy az orgona lett az elsődleges templomi hangszer. Mindegyik hangszer más-más technikai adottsággal rendelkezik, nem ugyanarra alkalmasak. Az elmúlt évszázadokban a templomokban született meg az a rendkívül gazdag orgonairodalom, amely arra kötelez minket, hogy annak egyes részleteit megosszuk a gyülekezettel is. Persze fent, a hangszernél ülve olykor elszaladhat velünk a ló, de ebben is bölcsességet kell kérnünk Istentől. A nagy titok abban áll, hogy jót, jól és jókor játsszunk. Ebben pedig benne lehet a hallgatás is, amikor nem szól az orgona. Néhányszor (a lelkésszel való megbeszélés után) kipróbáltuk, milyen, amikor az istentiszteleten egy tízstrófás ének bizonyos versszakánál elhallgat a hangszer, csak a gyülekezet énekhangja hallatszik. Felemelő hatása volt.

Honnan inspirálódik az orgonajátékában?

A zenetörténet nagy mesterműveiben lévő lelkesítő erő megmozgat, valamint a Magyarországi Református Egyház zenei fellegváraiból szoktam hallgatni nagyszerű internetes felvételeket, ezeket rövid, két-három perces „szimfóniáknak” tartom. Ezek az istentisztelet elején játszott prelűdök jelzik a gyülekezetnek is, hogy most már figyeljenek, csendesedjenek el az alkalom előtt. Emellett szívesen „kölcsönzök” stílusképző akkordkapcsolatokat, fordulatokat nagy klasszikus zeneszerzőktől, amelyek által asszociálhatunk egy-egy református énekünk kezdetére. Például Chopin g-moll balladájának bevezetője az „Eltévedtem, mint juh” dallamára hajaz, ezt pedig bele lehet építeni az ének felvezetésébe. Ezek a kísérletezések lelkesítenek engem, úgy érzem, ezáltal jobban tudom kísérni a gyülekezetet, hiszen „égni kell annak, aki gyújtani akar”.