„Fénylő világosság”

Természetesen megjelennek itt az egykori Rudnay Gyula- és Bernáth Aurél-tanítvány gazdag badacsonytomaji műteremhagyatékának gyönyörű bajai és balatoni képei is. Mielőtt bemutatnám e gyógyító erejű, nyugalmat sugárzó tárlat néhány alkotását, feltétlenül ki kell térnem egy, a mostani nehéz időkben különösen is szívet melengető, el nem évülő karácsonyi ajándéknak számító tényre. Arra, hogy a Ráday utca 28. egyik épületszárnyának tragikus tűzhalála, majd az ezt követő, egyre szebben, örvendetesebben kibontakozó, de az oktatási, tudományos, művészeti és egyházigazgatási szolgálatokat természetesen szüneteltető újjáépítés hozott sok, tiszta örömet is. Többek között azt, hogy a fáradhatatlan Gönczi Ambrus vezetése alatt működő Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény örömmel és szeretettel, komoly együttműködési készséggel adott méltó otthont a mostani kiállításnak.

Éppen nyolc esztendővel a Bibliamúzeum legutóbbi Udvardi-tárlata után, életünknek gyakran kínzóan fényhiányos és nemegyszer nagyon fájdalmas időszakában! Mindez azt jelenti, hogy a Ferencváros, a „kálvinista Budapest” szíve minden időben kész az együttműködésre, intézményeit nem őrzi zárványként, hanem örömmel és szeretettel osztja meg hol technikai lehetőségeit, hol közösségi tereit az egész Budapestnek és az egész országnak híven szolgáló, a szeptemberi újranyitást reménykedő szívvel és töretlen hittel váró Ráday Gyűjteménnyel. Érdemes itt idéznünk Timár Gabriella múzeumvezető tömör, pontos, ugyanakkor költői hangvételű szavait: „Már tavaly, a járvány első hullámai után az volt az érzésünk, hogy jó lenne az életünket beárnyékoló sötét tónusok mellett a világosságról is beszélni. Ezért esett a választásunk Udvardi Erzsébet utolsó korszakának alkotásaira, amelyek meghatározója a fény. A művésznő idős korában egyre inkább a hitében megélt isteni fényt akarta kifejezni, anyaghasználatában is erre törekszik.

Valaki, aki életében először látta kiállítását, mesélte, hogy ámultan nézte, hogy ragyogtak a képei. Egyszer csak a teremőr megszólalt: bocsánat, zárunk, és leoltotta a villanyt, és minden sötétbe borult. Ez a látogató meglepetten vette észre, hogy Udvardi Erzsébet képei a kapott fénnyel élnek igazán. Adventben is az az üzenetük, hogy csak akkor tudunk világítani, ha egy rajtunk kívül álló fény ránk vetül, és mi tovább tükrözzük azt.” Mielőtt közelebb lépnénk a kiállítás négy karácsonyi és egy különleges szépségű téli darabjához, feltétlenül meg kell emlékeznem egy olyan nagyon-karácsonyi és rendkívül jellemző Udvardi-alkotásról, amelynek felekezettől függetlenül hatalmas rajongói-látogatói tábora van, de amelyről csak pontos leírást, jellemzést tudok adni, mert a róla elérhető internetes fényképek nem adják vissza a látvány szépségét és teljes üzenetét. Ellenben, aki Tapolcán jár, feltétlenül keresse fel a Balatonhoz közeli, gyönyörű városka központjában a Szentkút fő ékességét, Udvardi Erzsébet Szűz Mária a kis Jézussal című, 1984-ben készült, a védő vasrács mögül is kiragyogó festményét, amely köré évtizedek óta nagyon sokan tesznek le virágcsokrokat. Legalábbis 2019 nyarán, ottani családi kirándulásunk idején ezt tapasztaltam. Meggyőződésem, hogy ezt a képet nem egyszerűen kegyeleti, esetleg „zarándoklati” célpontnak tekintik sokan. Szeretetük, kötődésük, elismerésük annak szól, hogy a képen az anyja karján ülő gyermek Jézus nem ünnepi fehér, vagy éppen arany köntöskében jelenik meg, hanem egy egyszerű kis pöttyös rugdalódzóban, vagyis ugyanolyan hétköznapi babaöltözékben, mint bármelyikünk kisgyermeke, vagy éppen unokája. Ez a nem harsány, de annál játékosabb és kedvesebb művészi gesztus ugyanazt üzeni, mint a következőkben, az itt látható fotókon már nem csupán szavakkal, de képekkel is illusztrált karácsonyi-téli témájú Udvardi-alkotások.

Ezek mindegyikében közös a szakrális és a hétköznapi elemek finom és mindig arányos vegyítése, s annak ábrázolása, hogy Jézus nem csupán a keresztfán, de már születése, e világi léte első pillanatától Isten gyermekeként is vállalta a mi emberi sorsunkat, körülményeinket, volt része örömben, ünneplésben, de bántásokban, megaláztatásokban épp úgy, mint bármelyikünknek. A mostani tárlaton látható festmények sorában az első karácsonyi témájú nem is a két kiállítási teremben, hanem már rögtön a hangulatos, hívogató előtérben fogadja a látogatókat. Ez a kép az 1966-ban készült Badacsonyi háromkirályok, amelyen elsősorban a földi, az e világi, ha úgy teszik, a „néprajzi” elemek dominálnak. Három kedves badacsonyi kamaszfiú alakítja itt Gáspár, Menyhért és Boldizsár, a Jézus látogatására induló királyok szerepét. A kép szakrális eleme ezúttal nem a betlehemi csillag, hanem a Szentlélek aranyfényt árasztó, hófehér galambja. Azt nem tudom, hogy Udvardi Erzsébet ismerte-e Kormos István hasonló felfogású karácsonyi verseit, különösen is a népi szürrealizmus nagy költőjének Téli metszet három csavargóval című, még 1944-ben, suhanckorában írott remekét, amelyben ő a saját falusi, közelebbről mecséri „háromkirályainak” a Balázs, Boldizsár és Bálint neveket adta. Azt azonban tudom, hogy a szenvedélyes képzőművészbarát Kormos ismerte és szerette Udvardi Erzsébet képeit, köztük – akár az imént említett saját, korai versére gondolva – többek között ezt a badacsonyi jelenetet, s magát az általa oly sokszor lírába emelt betlehemi történetet is. Nagymama háza című versében például ez a három sor olvasható rajongásig szeretett, őt anyja helyett felnevelő nagyanyja szavait idézve: „Mekkába mennek a szerecsenek, / ha eljössz velem, Pistika, / én Betlehembe megyek.” A második karácsonyi kép, a széles körben ismert Betlehem 1984-es remeklés, amely az aranyszínben sugárzó Udvardi-festmények egyike, középpontjában Máriával és karjában ringatott kisdedével; szinte halljuk, amint az anya álomba dúdolja fiát. A képről természetesen nem hiányzik a két állat-kulcsszereplő sem, a betlehemi „rongyos istállócskát” leheletével bemelegítő szamár és ökör. Az ő szürke és barnás színük képviseli a jelenet való világbeli józanságát, ugyanakkor a szamárról (senki nem tudott olyan, szinte „megszólalóan” kedves szamárkákat festeni, mint Udvardi!) eszünkbe juthat a virágvasárnapi bevonulás is, amikor Jézus egy ilyen ifjú szamárcsikón („szamárnak vemhén”, Károli Gáspár fordításának szövege szerint) lovagolt be Jeruzsálembe. Ünnepélyes és mennyei magasságokba mutató látványa ennek a remekműnek a falon pislákoló kis mécses, amelynek aranyló fénye mintegy felerősíti Mária aranyszínű kendőjének és a kis Jézus ugyanebből az anyagból készült pólyájának ragyogását. Az eddigi kettőnél jóval nagyobb méretű és összetettebb alkotás a Karácsony a műteremben, amely 1985–1990 között keletkezett, tehát nagyon sok és nem mindennapian aprólékos munkát sejtet. Nem véletlenül, hiszen olyan ez a karácsonyi műterem-ábrázolás, mint a művész személyes hitvallása az ünnepek ünnepéről, az ő sajátos, de végtelenül szerethető és könnyen elfogadható, a szentséget a hétköznapisággal vegyítő, de éppen ezért evangelizáló erejű felfogásában. Ennek éppen az a már említett szemlélet a lényege, hogy a karácsonyi ünnepkört nem magas polcra, nem elkülönítve, hanem egész életünkbe, hétköznapjainkba, életünk minden percébe beépítve lehet és kell szeretnünk és nagyra becsülnünk!

Épp ezért korántsem „szentségtörés” a hétköznapi tárgyak és a magasztos relikviák együttes megjelenítése, belekomponálása egy hatalmas fináléba, amely mögött ott zeng még Bach hatalmas Karácsonyi oratóriumának fénylő hangú fúvós hangszereken megszólaló, nyitó ujjongása is, az igazi örömmondás. De mit is láthatunk a képen? Szándékosan ellenpontozott, de bennünket az égi és földi karácsony nevében egyaránt beszédesen megszólító tárgyakat és személyeket. Érdekes, ugyanakkor logikus, hogy hozzánk legközelebb köznapi látványsor bukkan fel: szaloncukor, déligyümölcsök, asztali gyertyatartó és csipkés szalvéták. Mögöttük viszont már egy kalauzoló angyal vezetget bennünket a fehér lépcsőkön az ünnep lényege, Mária és Gyermeke felé. Tőlük nem túl messzire felsejlik azért egy kis stilizált karácsonyfa is, de nem a történések lényegeként, csupán kedves emberi ráadásként és a régi karácsonyi levelezőlapok tudatos ellentéteként, amelyeken jóformán mindig egy hatalmas karácsonyfa és az ajándékok álltak a középpontban. A világosság a sötétségben fénylik – olvashatjuk a kiállítás János evangéliumából vett (Jn 1,5), találó és felemelő címében. Ez a világosság azonban nem csupán a karácsonyi alkotások aranyából árad felénk, hanem ugyanígy a számtalan téli festmény ezüstjéből is. E képek sorából ezúttal az 1969-ben készült Jégvirágos ablakra szeretném felhívni a figyelmet, amelyen a jégvirágok leginkább a növényi, eleven állapotukban sötétkék íriszek finom formáit idézik. Ez a festmény nem csupán idei őszünk és telünk korán hideg nappalai és éjszakái miatt időszerű most, hanem azért, mert a bezárkózó félelmek idején az ablaküveg egyhangú síkján jólesik valami egyebet látnunk, mint az egyre kihaltabb utcákat és egyre kopárabb kerteket, udvarokat. Erről a remeklésről számtalan dolog az eszünkbe juthat. Akár még a félegyházi szűcsházikóban kuporgó kis Móra Ferenc is, akit édesanyja, tábla híján, gyöngécske gyermekét féltve a tél hidegétől, éppen egy jégvirágos ablakon tanítgatott írni… Talán éppen karácsony havában…