Fölfelé a vezetőhangot! – a református kántorképzés jegyében telik a nyár

Nyáron sem csendes sok református egyetemista otthona, a Ráday Ház. Habár a kollégisták kiköltöztek a szünidőre, helyükre ifjú muzsikusok érkeztek, akik három héten át reggeltől estig tanulják az egyházzene tudományát. A termekből hol zongora-, hol orgona-, hol énekszó szűrődik ki a folyosóra, egyszerre vagy tíz helyszínen tartanak párhuzamosan órákat. Egy klimatizált, hangszigetelt, világos bútorokkal berendezett, letisztult tanterembe lépünk, ahol elsőre úgy tűnik, mintha testnevelésórán lennénk, mert a diákok egy táblára írt hang után szaladnak a terem végébe: ahogy sorversenyeken szokás, úgy követik egymást, amikor megfejtették a zenei feladványt.

– Legyen c-moll a hangnemünk – jelzi az öt vonalra felrajzolt három bé előjegyzést szóban is László Lóránd, a Debreceni Református Kollégium Kántusának karnagya, aki sajátos módszert választott a szolfézsóráján. – Mindenki rajzoljon egy-egy hangot, majd adja át a helyét a következő diáknak, ha körbeérünk, kezdjük elölről! – ismerteti a feladatot, miközben minden egyes ütembe zenei fokokat irányoz elő, ami gondolkodásra sarkallja a fiatalokat. Miközben a diákok egymás után helyezik el a megfelelő hangokat, kellemes zene szól a háttérben – talán kis nehezítésként is. – A szólamvezetésre nagyon vigyázzunk! Kettő szext után az ötödik fok lefelé megy! – figyelmeztet jó edzőként László Lóránd, míg el nem érkezünk a záróhanghoz, amit éppen elvét egy diák egy alsó c-t rajzolva. – Hová megy a vezető hang? Fölfelé. Így van – helyesli a soron következő diák immáron jó megoldását a tanár. Amikor elkészül a rögtönzött dallam, a karnagy hangot ad, és mindnyájan eléneklik a négyszólamú művecskét. Gyönyörű zene született a semmiből tíz perc alatt – matematikai pontossággal.

Makrai-Kis Balázs, a szolfézsóra egyik növendéke Budapestről, a csillaghegyi református gyülekezetből érkezett a kurzusra, idén – a sokadik részvétel után – kántorvizsgát is tesz a képzés végén. – Az a célom, hogy szépen, az Úrhoz méltón sikerüljön – mondja a fiatalember. – A zene révén mélyen, jól meg tudjuk ismerni Istent – vallja a már most is kántori feladatokat végző muzsikus. Számára az isteni erőt semmi sem jeleníti meg jobban, mint az orgona a maga monumentális hangjával. – Ha visszagondolunk, hogy előttünk hány ember tette le annak az alapjait, amit mi ma tanulunk, úgy, hogy nekik is voltak gondjaik, dilemmáik az életükben, amin az Úr keresztülsegítette őket, rengeteg erőt ad nekünk – magyarázza motivációja okát.

A termek között Monostori Ferenc orgonaművésszel, a Dunamelléki Egyházkerület egyházzenei referensével, a kerületi kántorképző tanfolyam vezetőjével sétálunk, aki megerősíti, hogy nemigen van a hazai zenei életben hasonlóan intenzív nyári kurzus – leszámítva más felekezetek hasonló tanfolyamait –, ahol három hét alatt egy egyetemi évnyi zeneelméletet és gyakorlatot adnak át a legkiválóbb tanárok és művészek a diákoknak. A tudomány mellett pezsgő lelki élet jellemzi a képzést, hiszen az imaalkalmak, istentiszteletek mellett szabadidejükben ismerkedhetnek, beszélgethetnek, tapasztalatot cserélhetnek a résztvevők. Háromgyermekes édesapa, tizenhárom éves gyerek és nyugdíjas lelkipásztor együtt ül az iskolapadban, vagyis ez a fajta sokszínűség is egyedülállóvá teszi ezt a kurzust. – Órarendünk az egyéni hangszeres órákra, a csoportos foglalkozásokra és a nagykórusra épül. Mind a diákok, mind a tanárok kimerülnek a végére, de az célunk, hogy olyan tudást adjunk át nekik, amit valóban hasznosítani tudnak majd otthon, a gyülekezetükben. Hétfőtől szombatig tart az oktatás, vasárnaponként pedig budapesti gyülekezetekben szolgálnak a leendő kántorok. A kezdő áhítatban a 45. zsoltár szavai jól leírják a munkánk lényegét: „...művem a királynak szól. [...] Hadd hirdessem a te nevedet nemzedékről nemzedékre.” Az, hogy minden megszólalásunk Istent dicséri, még a fáradtságot is feledteti – összegzi Monostori Ferenc.

Újabb terembe kopogunk be, ahol gyülekezeti éneket tanít Vura Emese. A kántornak ugyanis nemcsak harmóniumon és orgonán illik tudnia játszani, hanem az énekek megtanítása is az ő feladata a gyülekezetnek és a kórusnak, ezért jó, ha a muzsikusi és énekesi képességei mellett karvezetői fortélyokat is elsajátít. – Ehhez stabil énekhangra és énektudásra van szükség. A tanfolyam során eljutunk addig, hogy a teljes énekeskönyvet megismerjük, ami több mint félezer éneket jelent – ismerteti a tanárnő az elvárásokat.

A diákok között ül a kurzus egyik legfiatalabb résztvevője, a tizenhárom éves Schwancer Csenge Éva, aki Szentmártonkátáról érkezett, és már most tudja, hogy kántornak készül. Ismeri szinte egytől egyig az összes énekeskönyvi éneket, zsoltárt, ezért nem is tud kiemelni egyetlent, ami közel állna hozzá. – Énekelni jó, mert Istent dicsérni jó! Új dolgokat megismerni nagyon érdekes és szórakoztató dolog, ahogy az is, amikor látjuk az emberek szemében azt a ragyogást, hogy szeretnének tudni, megismerni valami újat. Meghallani, ki hogy énekel, és az adott pillanatban fejleszteni is ezt a tudást, ezt megtapasztalni nagyon jó érzés – fejti ki az elszánt énekes növendék.

– A református zenei életben szinte az egész nyár a kántorképzés jegyében telik, hiszen egymást követik négy helyszínen a kurzusok, Budapest mellett Debrecenben, Pápán és Sárospatakon – hívja fel a figyelmet Monostori Ferenc, akivel már egy következő órára igyekszünk bekukkantani.

A Ráday Ház kis dísztermében már igazi orgonán tanulhatnak a diákok, de mi most a harmónium előtt találkozunk Tasi Csaba orgonaművésszel, a svábhegyi gyülekezet kántorával és tanítványával, aki szintén a kántorvizsgájára készül. – Ahogy hozzányúlsz, ugye, felütésként értelmezendő ez az első rész – adja a zenei tanácsot, miközben átveszi a hangszeren a játékot és folytatja az instrukciókat: – Na, most, mikor elkezdődik – egy ütemet eljátszik –, erre kell gondolni, itt – emeli ki játékával az adott ütemet, – az íveket rögtön megtartani – zárja le a Fischer Annie-ösztöndíjas művész, aki szerint a magas szintű zene mindig Istentől ihletett, legyen bármilyen korszakból, stílusból való. Az orgonaművésznek a mindennapi munkájában is rendkívül fontos az inspiráció és az, hogy az adott gyülekezetben jól érezze magát. – Fontos, hogy a mindennapok gyakorlásában és Isten szolgálatában is megtalálja a kántor az örömöt – hangsúlyozza Tasi Csaba.

A református kántorképzés hatvan éve kezdődött el. Elsőként 1965 nyarán, a Debreceni Református Kollégiumban, az akkoriban egyetlen református egyházi tulajdonban és fenntartásban maradt közoktatási intézményben hívták össze a tanítványokat. Ennek előzményeként 1957-től Tahiban, majd Fóton rendeztek nyári zenei heteket, de néhány év után ezek megszűntek. Kalocsay Ferenc, a legendás fóti kántor a legnehezebb években vállalkozott erre a munkára, Gárdonyi Zoltán zeneszerzővel együtt tevékeny szerepet töltött be a kántorképzés megalapozásában. A budapesti képzést a szintén az egész életét az egyházzenének áldozó Máté János kezdte el 1990-ben, a rendszerváltás első pillanatát megragadva. Az alapítók egyetlen ma is élő képviselője Berkesi Sándor, aki friss diplomásként már a hetvenes években részt vett a képzésben, ma is aktív a református zenei életben. A nyolcvanas években a debreceni tanfolyam résztvevőinek a létszáma már meghaladta a százat, de csak 1990 után nyílt lehetőség a tanfolyamok ketté-, majd négyfelé osztására. A négy egyházkerület fokozatosan megteremtette a maga kántorképzési tanfolyamát. Manapság Debrecen és Budapest mellett Pápa és Sárospatak ad otthont ennek a nyári tanfolyami képzésnek, összesen mintegy százötven fő részvételével.

Az idei budapesti tanfolyam végén hét növendék tesz kántorvizsgát, ahol számot adnak billentyűs, énekes és elméleti felkészültségükről. Ezt követően hangversenyen mutatják be tudásukat.