Frissítő a prédikálás maratonján

Mire jók ezek a továbbképzések?
Most már kezd hagyománnyá válni, hogy Mátraházán november elején együtt tölthetünk négy napot, amelynek középpontjában a prédikálás tudománya, a homiletika áll. Egyedülálló, hogy ebben a pár napban, kiszakadva a mindennapos mókuskerékből, számos szemszögből megközelítve foglalkozhatunk ezzel a területtel.

Mitől jó egy prédikáció? Vannak szabályai?
Legalább két nagy tudományág találkozik a prédikáció oktatása során: az egyik a teológia, a másik pedig a kommunikáció. A homiletika belső szabályrendszere a Szentírásból és a teológiából származik, ugyanakkor a prédikátornak tisztában kell lennie a kommunikáció alapvető szabályaival is. Fontos az is, hogy az igehirdető abban a biztonságban prédikáljon, hogy közben tudja, beszéde által maga Isten beszél a hallgatókhoz és cselekszik is az életükben. Higgye továbbá, hogy Isten számára nincs lehetetlen.

Mi történik, ha a lelkipásztor, bár hallja ezt a hangot, nem tud vele azonosulni, egyetérteni?
A prédikátori létforma alapidentitása, hogy azonosul Isten beszédével, amit hirdet is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének valóban nehéz Igék, amelyek jelentésével lelkileg is megharcolunk. Ez küzdelem, ami része a prédikátor életének. De azt is tudnunk kell, hogy ebben a küzdésben Isten velünk van és segít bennünket. Pont az ő Szentlelke által. A küzdelmes út végén is Isten munkája lesz egyértelművé és egyetértéssé a prédikátor életében is.

Végül mindig Istennek lesz igaza? Mit kezdjünk azokkal a bibliai tanácsokkal, amelyek a mai ember értékrendjébe már nem igazán férnek bele?
Van erre is példa. Isten újszövetségi népe nem követi az ószövetségi rituális előírásokat, csupán az etikait emelte át a normarendszerébe. Ugyanakkor az, hogy hogyan viszonyulunk Isten szavához, az nagyban függ a saját személyiségünktől is. Van, aki többet perel, van, aki kevesebbet. Ha magamra gondolok azzal kapcsolatban, hogy Istennek végső soron mindig igaza van-e, azt kell, hogy mondjam, én megadó vagyok, nekem ez kevesebb harcot jelent, azaz könnyű elfogadnom Isten Igéjének igazságát.

Van joga egy prédikátornak politikailag befolyásolni a hívő közösséget, ha tényleg úgy gondolja, hogy az Isten szerint helyes?
Tavaly Mátraházán arról szóltak az előadások, hogy hogyan prédikáljunk olyan kérdésekről, mint a pénz, a szexualitás, a tragédiák és a politika. Ez utóbbival kapcsolatban tudjuk, hogy valakinek vezetnie, szerveznie kell a társadalmat, amiben élünk, ezt hívjuk politikának. A Biblia elismeri, hogy még a politikai hatalmak is Istentől vannak, és azt mondja, hogy engedelmességgel tartozunk nekik, sőt imádkoznunk kell értük, függetlenül attól, hogy szimpatikusak-e nekünk ezek a hatalmak, vagy sem. A politika témájával egyébként sokat foglalkozik a Szentírás. Ugyanakkor a politikáról szóló prédikáció nem egyenlő az aktuális pártpolitikai üzenetek szószéki hangoztatásával. Gyülekezeti lelkipásztorokként pedig abban is nagy felelősségünk van, hogy közösségünket hogyan tudjuk erősíteni és építeni. Ezen a téren is bölcs döntésekre van szükség, hogy ne szakadásokat idézzünk elő, hanem a Krisztusban való egység építésén dolgozzunk. Egyszer egy, a gyülekezetünkbe látogató ember leült beszélgetni velem és felvetette, hogy ha ebben a gyülekezetben nem mindenki egy bizonyos politikai oldallal szimpatizál, akkor nem fog idejárni. Én pedig mondtam, hogy akkor tényleg kell keresnie egy másik gyülekezetet, mert a tagok politikai szimpátiáját tekintve is egy sokkal színesebb közösség a miénk. Megtapasztalt gyülekezeti valóság, hogy a Krisztushoz tartozásunk felül tud minket emelni akár a politikai szimpátiánkon is. A szeretetnek a politikai különbségeket is el kell tudni hordozni.

Az egyházi lelki alkalmak meghívójában – legyenek azok zarándoklatok vagy továbbképzések – nemcsak a dátum szokott szerepelni, hanem hogy mely étkezéstől mely étkezésig tart az esemény. Azt üzenjük ezzel, hogy nem jó mindig mindenhova késve beesni?
Ez így van. Éppen a napokban került elém az a kérdés, hogy miért az asztalközösség és a menyegzői vacsora az, ami az Isten országának a jelképe. Isten, amikor meghívja az embereket a saját országába, arra hívja meg, hogy az ő örömében részesüljenek, ahogy azt teszik például egy közös vacsorán. Az asztal a keleti világban több ezer év óta az öröm helye, ahol szívek-lelkek találkoznak. Mátraházán, ahol egyébként nagyon jól és sok szeretettel főznek, természetesen megvárjuk egymást, megteremtjük az étkezéshez a csendet és megköszönjük Istennek a sok finomságot.

Kinek ajánlja a továbbképzést?
Gyakorló református, prédikáló lelkipásztoroknak, akik a Szentlélek személyének, munkájának és jelenlétének a témájában szeretnének előadásokat hallgatni, beszélgetni és megosztani a magukkal hozott gondolataikat és tapasztalataikat mások javára. Gyülekezeti lelkipásztorként nekem is felfrissülés, amikor együtt lehetek a hétről hétre szószékre lépő prédikátorokkal, és foglalkozhatunk legfőbb küldetésünkkel, azzal, hogy Isten Igéjének a közvetítői vagyunk.

A huszonnégy éves Friderikusz Márton és a huszonhat éves Friderikusz-Szabó Liza tavaly még hatodéves teológushallgatóként vettek részt a mátraházi lelkésztovábbképzésen. Ma már Komlón szolgálnak, ahol igazi missziós feladat vár rájuk, hogy élő közösséget építsenek az egykori baranyai bányászvárosban.

Mint mondják, a világ folyamatosan változik, és ezeknek a változásoknak a prédikációban is helyet kell adni. Éppen ezért volt hasznos számukra, hogy az elmúlt évben gyakorlati tanácsokat kaptak arról, hogy a pénzről, a politikáról vagy például a szexualitásról hogyan lehet átadni a bibliai útmutatást. – Most már elő merem venni ezeket a Bibliában is fontos témákat, és tudok róluk beszélni – állítja Friderikusz Márton. A politikával kapcsolatban azt tartja a legfontosabbnak, hogy az embereket nem oszthatják meg a szószékről, és az sem jó, ha egy gyülekezetben ez előtérbe kerül. A lelkésztovábbképzésen számukra az éjszakába nyúló beszélgetések jelentették a legnagyobb élményt, ahol egymást bátorítva, akár elmesélve személyes történeteiket, vívódásaikat, küzdelmeiket tudtak együtt lenni. Jelenleg olyan emberek előtt hirdetik az Igét, akiknek náluk sokkal nagyobb élettapasztalatuk van, de örömmel élik meg azt, hogy a Biblia üzenete nem elválasztja, hanem összeköti őket.

Friderikusz-Szabó Liza szerint is fontos, hogy a prédikációban akár saját csalódottságukról, nehézségeikről is beszéljenek, ez közelebb viszi az igehirdetőt az igehallgatókhoz. Arra a kérdésre, hogy miért választja ma egy fiatal a prédikátori életet, azt válaszolták, hogy sokat segítenek a körülöttük látható jó lelkészpéldák. – Előttem is volt ilyen – vallja meg Friderikusz-Szabó Liza. A másik ok lehet a hála, mert ha valaki mélyen megtapasztalja a kegyelmet, akkor nem túlzás azt éreznie, hogy az egész életével akarja ezt valahogy visszaadni.

Friderikusz Márton a segítségnyújtás vágyát fogalmazza meg. – Manapság leélheti úgy egy ember az életét, hogy sose került kapcsolatba gyülekezetekkel, hívő emberekkel. Küldetésemnek is érzem, hogy kapcsolódjak olyan emberekhez, akik távol vannak Istentől, akikben ott vannak a kérdések, de elnyomják, és máshol keresnek megoldást – teszi hozzá. Komló, ahol egy évszázadon át a szénbányászatból éltek az emberek, a mai napig hordozza a megszűnt kohászat nyomait. A fiatal házaspárt a budapesti agglomerációból hívta ide Isten. Tele vannak tervekkel, ugyanakkor igyekeznek figyelni és megérteni a helyi közösséget, hogy ezek közös tervekké válhassanak. – A gyülekezet nagy vágya volt, hogy újra saját lelkipásztora legyen. Most, hogy itt vagyunk, az a feladatunk, hogy elvégezzük a ránk bízott munkát – hangsúlyozza Friderikusz Márton.