Gondviselés szűk esztendőkben

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint az éhezők száma 2021-ben 828 millióra emelkedett a világon. Ez 46 millióval több, mint egy évvel korábban. A Bibliában gyakran olvasunk éhezésről, de sokszor csupán átvitt értelemben magyarázzuk, mert bele sem gondolunk, hogy a kenyérkérdés sokaknak ma is mindennapos küzdelem.

Femine_1.jpg

Fotó: Getty Images

A világ gazdagabb felén élve mi talán még válogathatunk is a jobbnál jobb ételek közül és ki is dobhatjuk a felesleget, míg másoknak a legsilányabb táplálékból is alig jut. A Zsoltárokban ezt olvashatjuk: „Gyermek voltam, meg is öregedtem, de nem láttam, hogy elhagyatottá lett az igaz, sem azt, hogy gyermeke koldussá vált.” (Zsolt 37,25) Eszerint akik Istenben hisznek, azok mindig bőségben fognak élni?

Éhezés és gondviselés az Ószövetségben

Isten népe gyakran éhezett. Az élelmiszerhiány már az ősatyákat sem kerülte el. Abrám ezért vándorolt Szárajjal Egyiptomba (1Móz 12,10), Izsák és Rebeka így ment el Gerárba (1Móz 26,1–11), Jákób és fiai pedig szintén az éhínség miatt költöztek Egyiptom földjére a hét szűk esztendő idején, hiszen még a tejjel és mézzel folyó Kánaánt is éhínség sújtotta (1Móz 42,5). Mózes idején a nép a pusztában vándorolva az éhségtől gyötrődve visszavágyott az egyiptomi húsos fazekakhoz, elfeledve még a rabszolgaság kínjait is. Később a letelepedett nép is megtapasztalta a nélkülözést. Volt éhezés a bírák korában (Ruth 1,1), Dávid korában (2Sám 21,1), Akháb és Illés idejében (1Kir 18,2) Elizeus próféta korában (2Kir 4,38).

Mai európai viszonyokhoz képest gyakran nélkülözték az ételt, hiszen a termés mértéke rendkívül függött a természettől, így éhezés törhetett ki az áldást hozó esők elmaradása miatt, vagy éppen a jégeső (2Móz 9,24) vagy kártevők (Jóel 1,4) következtében. De okozhatta az éhezést háború is, mint Samária (2Kir 6,25) vagy épp Jeruzsálem ostrománál (2Kir 25,3). Háborúk idején pedig a körülzárt városokban sokszor még járványok is társultak a mérhetetlen éhínséghez.

De Isten gondviselését mindig megtapasztalhatták a benne bízók. A pusztában mannával és fürjekkel táplálta őket (2Móz 16, 11–15), a sareptai özvegyasszony lisztes fazeka és olajos korsója nem ürült ki (1Kir 17, 8–16). Elizeus idejében a Mindenható elegendővé tett húsz árpakenyeret száz embernek (2Kir 4, 42–44), később pedig Samária ostrománál harci zajokkal futamította meg az ellenséget úgy, hogy azok még az élelmet is hátrahagyták a kiéheztetett városnak (2Kir 7,1–20). Isten tehát sohasem hagyta cserben azokat, akik benne bíztak.

Famine_3.jpg

Fotó: Getty Images

A bűnök büntetése

Előfordult, hogy az éhezés büntetésként érte a népet, például Aháb idejében, mert elfordultak az egy, igaz, élő Istentől, és a Baált tisztelték (1Kir 17–18). De büntetésre utal a Jeremiás próféta könyvében olvasható rész is: „Ha égőáldozatot vagy ételáldozatot mutatnak be, azok sem lesznek kedvesek előttem. Sőt fegyverrel, éhínséggel és dögvésszel irtom ki őket.” (Jer 14,12b). Ezekben az esetekben az éhínség nem kerülte el a tiszta életű hívőket sem. Ők is az országban laktak, ők is szenvedtek. De míg mások a bálványoktól várták a segítséget, addig ők Istenhez fordultak. Az Úr megadta nekik a szükséges eledelt, de nem történt meg az, hogy míg a pogányok éhen haltak, addig a hívőknek bőségesen jutott minden földi jó. Azonban Isten azt mindig megadta az őt keresőknek, ami nélkülözhetetlen volt.

A hívő ember a nyomorúság idején

Talán nekünk ma több is van a nélkülözhetetlennél. Az Úr nem azért adott nekünk többet, hogy megvárjuk, míg a hollók visznek kenyeret és húst az éhezőknek (1Kir 17,6). Sokszor Isten éppen úgy gondoskodik a benne bízókról, hogy az ő gyermekeit indítja arra, hogy egymáson segítsenek. Ez történt a júdeai éhezés idején is, amikor Makedónia és Akhája gyülekezetei adományt küldtek a jeruzsálemi szentek szegényeinek (Róm 15, 26).

Ilyenkor az adományozó és a megajándékozott hite is növekszik. A megajándékozotté azért, mert Istentől várta a segítséget, és az Úr kipótolta szükségeit. Pedig bízhatott volna a saját ravaszságában, mások jóhiszeműségében, a szerencse forgandóságában, de ő az Úrra nézett, aki megáldotta hitét, és egy testvért indítva gondoskodott róla.

Az adakozó hite pedig azért épül, mert az Úrba veti bizodalmát, és nem a vagyonába. Pál írta: „a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen;” (2Kor 8,14) Ez nem befektetés, hanem hitből való cselekedet. Az adakozó nem a másiktól várja vissza azt, amit adott, hanem Istenre bízza saját jövőjét, hiszen tudja, hogy ahogyan őt is az Úr indította arra, hogy segítsen az éhezőn, úgy róla is gondot fog viselni a szükség idején, talán éppen egy testvére által.

Famine_2.jpg

Fotó: Getty Images

A testi és lelki éhezés

A bibliai időkben tehát jelen volt az éhezés, ahogyan ez ma is érint több mint 828 millió embert, nemcsak a világ távoli tájain, hanem akár a közvetlen környezetünkben is. A mózesi törvényekben ezt a felszólítást olvassuk: „Ne késlekedj adni abból, amiből bőséged és felesleged van!” (2Móz 22,28) De „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.” (Mt 4,4), és ha megdöbbenünk azon, hogy hány millióan szenvednek hiányt testi táplálékban, mennyivel inkább elszörnyülködhetnénk, ha számadatok érkeznének a lelki éhezőkről. Ámósz könyvében olvashatunk ilyenfajta éhezésről: „Jön majd olyan idő – így szól az én Uram, az Úr –, amikor éhínséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására. ” (Ám 8,11–12)

Ha nem ismerünk olyat, aki fizikailag éhezne, olyan biztos van a környezetünkben, aki lelki eledelből szenved hiányt. Táplálkoznunk kell a lelki eledellel, és ha mi már elteltünk vele, kövessük ebben is a mózesi parancsot: „Ne késlekedj adni abból, amiből bőséged és felesleged van!” (2Móz 22,28)