– Kultúraváltásért dolgozunk a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán folyó lelkészképzésben – szögezi le Literáty Zoltán dékán, lelkipásztor, aki szerint elengedhetetlen az odafigyelő, támogató, a jövendő lelkipásztoraiért felelősséget vállaló anyagyülekezetek bevonása a folyamatba. A második ciklusát megkezdő dékán, habilitált egyetemi tanár jó véleménnyel van az utóbbi évek gyülekezetekbe kikerülő teológushallgatóinak igehirdetési készségéről.
Volt önben kétely, hogy kell-e folytatnia egy második ciklus erejéig a dékáni munkát?
Az elmúlt három évtizedben, amióta kapcsolódom a budapesti teológiához, illetve hittudományi karhoz, a legtöbb dékán két ciklusban látta el a tisztséget. Egyszer volt olyan is, hogy valaki nem akarta, nem tudta elkezdeni a második ciklusát, ugyanakkor nálam ilyen nem állt fönn, és mivel bizalmat kaptam, továbbra is vállaltam a feladatot.
„Tölti” is önt ez a feladat? Hiszen emellett Érdligeten vezető lelkipásztor, illetve természetesen oktat is a Károli Gáspár Református Egyetemen.
Mivel változatlanul kihívásnak érzem ezt is, igen a válaszom. A három évből, amire visszatekinthetek, az első kettő az átlag munkavégzés mellett még erősen „tanulóévek” volt számomra. Előzőleg vezető lelkészi tapasztalataim voltak csak, hivatali intézményvezetésbe még nem kóstoltam bele. Rengeteg ismeretet, készséget, amivel nem rendelkeztem, nagyon rövid idő alatt kellett megtanulnom, illetve tanulom most is.
Literáty Zoltán, a Károli-egyetem Hittudományi Karának dékánja, az Érdligeti Református Egyházközség lelkipásztora
Miben más egy dékáni hivatalt, mint egy gyülekezetet vezetni?
A gyülekezetvezetési kultúra alapvetően a presbitériummal való együtthaladást jelenti a gyülekezeti élet jó döntéseinek meghozásában. Dékánként sokkal inkább az intézményi kultúra határozza meg a vezetői feladatok ellátását, igaz, az egyetem szerkezete miatt a humánerőt és a pénzügyeket illető döntések nem tartoznak a feladatkörömbe.
Nagyobb a függőségi helyzet is, nem?
A karon belül inkább hat az egyenlőségi helyzet. A tanári kar egyenlő partnerek közössége, bizonyos értelemben tehát nem vagyok fölöttük, én is egy tanár vagyok, aki néhány évre meg van bízva a vezetői munkák ellátásával. Ami a felsőbb szintektől való függőségi helyzetet illeti, az intézményben, ahol középvezetőnek számítok, leginkább a rektori hivatal felől érkező feladatok ellátása, illetve a karról érkező kívánalmak továbbítása a dolgom. Kétségtelen, hogy már a dékánnál is sok döntés formálódik, és hogy egy ilyen gépezetben, aminek állandó mozgásban kell lennie, természetes, hogy érdekellentétek léphetnek föl, eltérő víziók feszülhetnek egymásnak. Ez a vezetés sajátossága. Annál inkább fontosnak tartom a konszenzus keresését.
Külön-külön fiók az életében a dékáni-tanári, illetve a lelkipásztori munkája? Ha az egyiket kinyitja, a másikat becsukja?
Az alapidentitásom református lelkipásztor, ez Isten elsődleges kegyelme felém, ebben kaptam elhívást. De hozzám is bőven jönnek be hallgatók a mintegy száz közül, vannak nekem is mentoráltjaim, és bizony előfordul, hogy odafordulok a hallgatókhoz érdeklődni róluk, vagy mert valami jót akarok visszajelezni, esetleg úgy érzem, látok olyat, amiről muszáj beszélni. Ilyenkor leülök velük, őszintén beszélgetünk, és ezt ők díjazzák. Szóval, ha kilépek az érdligeti parókia ajtaján, nem hagyom otthon a lelkészi énemet… De ez részben fordítva is igaz, mert amikor föllépek a szószékre, nem rejtem el a teológusi énemet, ajándékaimat.
Amióta ön a hittudományi kar dékánja, miért bíznak a lelkészképzésben „rendszerszerű” szerepet a hallgatók anyagyülekezetére is?
Amire rákérdezett, az a szívügyem. Ezen a téren kultúraváltást szeretnénk, ami szorosan összefügg az előbb taglalt körülménnyel, hogy személyemben gyülekezeti lelkipásztor viseli a dékáni tisztséget. De hogy válaszoljak: azért alakítottuk így a szisztémát, mert a lelkipásztori képzés résztvevői nemcsak a tanárok és a diákok, hanem maga az egyház közössége is. Beleértve egyébként nemcsak az egyházközség, hanem az egyházmegye és az egyházkerület szintjét is. A legközvetlenebb módon persze a saját gyülekezetében „képződhet” a leendő lelkipásztor, hiszen ott van otthon. A gyülekezetünkből is vesszük a mintákat lelkipásztori énünk építéséhez. A hallgató ideális helyzetben akár már gyerekként jelen volt az anyagyülekezetében. Vasárnapi iskola, ifjúsági közösség és még mennyi minden részese volt, aztán jó eséllyel ott kapta az elhívását, mielőtt felvételét nyert hozzánk, hogy aztán hat éven keresztül teológushallgató legyen. De a gyülekezetbeli forgolódáson túl az anyagegyházközség törődése is kell ahhoz, hogy egyszer majd helytállhasson egy másik gyülekezet élén.
Miért nem elég jó módszer, hogy a hatodéven túl – ami egy gyülekezetben töltendő terepi gyakorlat –, az előző öt évben minél több gyülekezetet látogat meg a teológushallgató az egyházkerületen belül?
Ez a kettő nem zárja ki egymást. Mi is szervezzük az úgynevezett teológusnapokat, hogy minél több – anyaországi, külhoni és külföldi magyar – gyülekezetbe nyerhessenek bepillantást a teológusaink. De egy évben nem lehet ötvenkét különböző helyen istentiszteletre menni, az sem egészséges. Kell egy lelki otthon, ahol részese a közösségi életnek, egyszersmind tudatosabban, egy majdani lelkész szemével figyeli meg a teológus az ott folyó hitéletet, beleértve a vezető lelkipásztor munkáját is. Nem várjuk el, de ha van testreszabott, egyetemi kötelezettségei mellett időnként elvégezhető szolgálati feladat, akkor természetesen részt vállalhat belőle, például helyettesít egy bibliaórán, megtart egy-egy ifialkalmat, segít az úrvacsoraosztásban. Úgy gondolom, ez az ötéves minőségi gyülekezeti jelenlét vezetői tudáshoz, szocializációhoz segíti hozzá a hallgatóinkat. E legkézenfekvőbb pallérozódás kihagyhatatlan lehetőség, ezért intézményesítettük. Nem az istentisztelet-látogatás kipipálása a lényeg, hanem a kölcsönös egymásra figyelés. Az a gyülekezet, amely kibocsátja, elküldi őt a teológiára, odafigyelő közegként törődjön a teológusával, lelki útjával, támogassa, amiben tudja, adott esetben tegyen a pályára való felkészülése mögé könyvpénzt vagy kollégiumi hozzájárulást, valósuljon meg egy érdemi, imádságos lelki kísérés. A kérésünk az, hogy a lelkipásztor fél évente lehetőség szerint kétszer-háromszor üljön le vele beszélgetni, tudakolja, hogy van, miként képzeli el a jövőjét, mi van tanulásfronton, tehát lépjen vele mentori kapcsolatba. De ezen a téren lehet vállalása, gesztusa a presbitereknek, gyülekezeti tagoknak is. Legyenek büszkék arra, hogy a gyülekezetnek van teológusa, és kísérjék őt legjobb tudásuk szerint!
Mégis, ők hogyan tegyék ezt?
Szabályt semmiképp nem adnék, csak egy kis inspirációt. Nálunk is van most egy teológushallgató. Beiratkozása előtt, a szeptember 6-i istentisztelet végén az Úr asztalánál bemutatkozott. A gyülekezet nagy része nyilván ismerte már, de arról nem hallott még, hogy hogyan kapta az elhívását a lelkipásztori szolgálatra. Kértük a gyülekezetet, imádkozzanak Ádámért, sőt a presbitérium egy gesztusértékű könyvpénztámogatásról is döntött. Ezzel is próbáljuk kifejezni, hogy fontos nekünk, nem egyedül küzd a kihívásaival, amelyekről később is kérünk majd egy kis beszámolást.
Az ön ifjúkorában nem volt mindez rendszerszerű, koncepcionális, illetve stratégiai kérdés?
A mi teológuskorunkban ez a fajta odafigyelés, tudatos törődés nem volt jellemző a teológiánkra. Az egy másfajta kultúra volt: valaki bejön, mindenből levizsgázik, megszerzi, kimegy. Mi azt szeretnénk, hogy a gyülekezetből érkezzen, a gyülekezet kísérje tovább abban az öt évben, és majd gyülekezetbe érkezzen meg, oda lépjen ki a teológáról. Ezt én már önmagában is kultúraváltásnak tartom! Hiszen a leendő lelkipásztorokat a tanárok egyrészt megtanítják az elméleti tananyagra: nyelvekre, teológiai gondolkodásra, egyháztörténetre, másrészt a gyakorlati tantárgycsoporton belül megtanítják arra, hogyan kell prédikálni, lelkigondozni, hittanórát tartani, hovatovább hallgatóink tanulnak önismeretet, vezetéselméletet, gazdálkodási ismereteket, konfliktuskezelést, gyülekezetépítést is, és még számos más, gyakorlatiasabb tudást közvetítő tárgyat. De szükség van még valamire: ahogy a sámlinak, úgy a lelkészképzésnek is lennie kell egy harmadik lábának, ez a gyülekezeti modul.
„Mindennél előbbre való, hogy arra épüljön fel a rendszerünk a felvételitől kezdve, hogy eltökélt, elkötelezett, meggyőződéses emberek tanuljanak a hittudományi karon, olyanok, akik tudják, hogy lelkipásztorként kívánnak és fognak is szolgálni.”
A lelkészhiányon is enyhíthet ez?
Ezt még nem tudjuk felmérni, de a szándékunk az, hogy a pályaelhagyók között csökkenjen azoknak az aránya, akik szolgálatba lépésük után néhány éven belül elhagyják a pályát, és növekedjen azoknak az aránya, akik teológiai éveik alatt ismerik fel, ha esetleg ők „nem ilyen lovat akartak”. Az egyház jövője és a jövő hívő nemzedékei érdekében mindennél előbbre való, hogy arra épüljön fel a rendszerünk a felvételitől kezdve, hogy eltökélt, elkötelezett, meggyőződéses emberek tanuljanak a hittudományi karon, olyanok, akik tudják, lelkipásztorként kívánnak és fognak is szolgálni. Ebbe beletartozik most már az is, hogy formálisan is bevonjuk a képzési munkába a szóban forgó lelkipásztorokat. A református felsőoktatási törvény eleve előírja: hitéleti szakos hallgatóinkat minden tanév végén minősítenünk kell abból a szempontból, hogy látjuk-e a lelkipásztori alkalmasságukat. Ebben most már nemcsak a tanárok és az egyházkerület képviselői vesznek részt, hanem a teológusok lelkipásztorait is visszajelzésre kérjük, hogy hogyan látják az illető teológushallgatót a gyülekezetben. Sőt, a minősítő eljárás része, hogy a diákok maguk is eljuttatnak hozzánk egy önreflexiós írást, hogy érzésük szerint hova jutottak el az adott évfolyamban. Az egész a bátorítást és a hivatástudat erősítését tűzi ki célul.
Az érdligeti templom úrasztalánál
A hivatástudat most már egyenletesen növekedik minden hallgatónál? Gondolom, nem így van…
Természetesen nem. De az, hogy valaki vívódik a tanulmányai közepén, hogy jó lelkész lesz-e vagy sem, teljesen normális. Van olyan hallgató, aki negyedévben elmondta, hogy bizonytalan abban, szeretne-e gyülekezeti lelkipásztor lenni. Most pedig, mielőtt kiment a hatodik évre, már arról számolt be, hogy igen, voltak vívódásai, de mostanra eljutott oda, hogy Isten megerősítette ebben. Hogyan történt ez? Úgy, hogy konkrét gyülekezetekben jelen lehettek, láthattak működő, szemük előtt szolgáló és velük kommunikáló lelkipásztorokat, elképzelték maguk előtt, hogy ezt ők is szívesen vállalnák. Ez is azt mutatja, milyen fontos a lelkészképzés gyülekezettudatos vonásának erősítése, az egyház odafigyelő, támogató, a lelkipásztori képzésért felelősséget vállaló szerepe, amire több éve céltudatosan törekszünk.
Hol lehet ennek az egyházmegyei szintje?
Még a „mi időnkben”, vagyis az én teológushallgató koromban a Bács-Kiskunsági Református Egyházmegye korabeli esperese folyamatosan összegyűjtötte az odatartozó teológushallgatókat. Mi, akik máshová tartoztunk, hogy úgy mondjam, „szent irigységgel” tekintettünk rájuk, hogy milyen jó nekik, mert részesülnek ilyen odafigyelésben, bár kárpátaljai teológusként azért mi sem panaszkodhattunk. Gulácsy és Horkay püspök uraknak szívügye volt a leendő lelkésznemzedék. De vissza a jelenhez: a mi egyházmegyénkben a „kebelbeli” teológushallgatók egy napot eltöltenek az egyházmegyei tanulmányi hetünkön a lelkészekkel, továbbá az is egy új kezdeményezés, hogy a lelkészbeiktatási perselypénzeket a teológusok támogatására fordítjuk. Modellértékűnek tartom ezt a „jó gyakorlatot”, és ajánlom más egyházmegyék figyelmébe is. De a most leköszönő dunamelléki püspök is mindent megtett a gyülekezettudatos lelkészképzés gyakorlatáért. Emellett elvitathatatlan, hogy ő maga is példásan odafigyelt a teológushallgatókra évfolyamonként is és egyenként is, például rendszeresen meghívta őket egy vacsorára és beszélgetésre.
Önben mint az említett kultúraváltás egyik aktív szereplőjében mi ihlette ezt a szemléletet?
Külföldi ösztöndíjas diákként Észak-Írországban, Belfastban jött velem szembe az a valóság, hogy ott az egyház mennyire figyel a saját leendő lelkipásztoraira. Lelki és anyagi felelősséget egyaránt vállalnak értük. Már vagy huszonöt éve, hogy ott tanultam, de ez az emlék nem fakult, és Isten megadta, hogy érdemes erre odafigyelni. Remélem, hogy azok a hallgatók, akik most megízlelhetik itthon ezt az új helyzetet, kikerülve a gyülekezetekbe már természetes módon fognak lelkipásztorként így gondolkodni és cselekedni.
Közben van egy másik kultúraváltás is: úgy általában a jelen fiatal nemzedék túlzottan összenő a digitalizációs vívmányokkal, általában nem olvas eleget, ami nehezítheti az elmélyülés készségét. Hogy látja ön – aki homiletikát is oktat – a közelmúltban kirajzott teológushallgatókat, illetve a Károlin tanuló leendő lelkészeket ebből a szempontból? Tudnak-e „sóval fűszerezetten” prédikálni, megvan-e a szókincsük, esztétikai érzékük is az Ige vonzó hirdetéséhez?
A jelen generációra Budapesten azt tudom mondani, hogy a prédikációik igényesek, a korszellem ellenére! Tapasztalataim szerint voltak periódusok, amikor ez sokkal nehezebben valósulhatott meg mind teológiai, mind kommunikáció, mind stílus, mind üzenet szempontjából… Határozottan állítom, hogy nem aszályos időszakot élünk ilyen téren. Nem kis részt ez is a gyülekezeteknek köszönhető, ebben biztos vagyok. Olyan gyülekezetekből érkeznek ezek a diákok, ahol fontos az igehirdetés minősége. Így ők is lelkiismeretesen beleadják az idejüket, erejüket, igényességüket a felkészülésbe, és a végeredmény az ígéretes és igényes prédikálási gyakorlat, fiatalkoruk ellenére is.
