Azt mondja, alázatra tanította meg leginkább Isten az elmúlt időszakban. Kárpátaljáról menekült, de otthonában most más menekültek élnek. A határon átlépve azonnal munkába állt: tolmácsol, szállít, és közben igyekszik Isten eszköze lenni. Szabó Zoltán, szernyei presbiter, az Evangéliumot Minden Otthonba (EMO) nemzetközi szervezet kárpátaljai munkatársa: élményeiről, Isten vezetéséről, szeretetről és a háborús időben megélhető böjtről beszélt nekünk.
Mit csinált három-négy hete egy átlagos hétköznap, amikor még nem volt háború?
A kárpátaljai Szernyén élek családom egy részével. Amikor nincs háború, az Evangéliumot Minden Otthonba nevű szervezet munkatársaként Istenre igyekszem felhívni az emberek figyelmét. Keresztyén könyveket, füzeteket, Bibliákat terjesztek, és események szervezésében veszek részt.
Most egy budapesti református parókián beszélgetünk. Hogyan került ide?
Hosszú története van annak, ahogyan Isten kivezetett Kárpátaljáról. Február 25-én, pénteken reggel, a háború kitörésének másnapján, egész éjszakai küszködés, töprengés és imádkozás után döntöttünk úgy, elindulunk.
Miért volt nehéz meghozni ezt a döntést?
Hiszem, hogy bennünket Isten nem hiába teremtett oda. Ott van feladatunk, nem csak az enyém: feleségem a helyi cigánymissziós iskola szakácsa. Kislányunk is helyi iskolába jár. Hátrahagyni a hivatásunkat, az otthonunkat, a kertet és aprójószágot, nem egyszerű döntés, de ami a kézzel épített dolgoknál is fontosabb: otthagyni a lelkeket még nehezebb. Mi lesz azokkal, akik ott maradnak? – ez volt a legnagyobb kérdésünk. Kislányunk 13 éves, 1-es típusú cukorbeteg, őt is szerettük volna biztonságban tudni. Isten vezetését kértük hát, hogy jó döntést hozzunk. Hála a szomszédunknak –ő szintén szernyei presbiter –, hogy átvállalta a ház és az állatok gondozását, az ott maradtakkal pedig tartjuk a kapcsolatot. Azóta menedék is lett az otthonunk: egy Kijevből menekült missziónkhoz tartozó lelkész és családja száll meg nálunk.
A fizikai út is megterhelő lehetett. De milyen lelki úton mentek végig azóta, hogy elindultak?
Imádsággal indultunk az útnak. „Uram, rád bízzuk az életünket, ha úgy gondolod, hogy nekünk át kell kelni a határon, akkor mi átmegyünk. Ha nem, ha te valamiben is akadályt gördítesz elénk, akkor mi úgy vesszük, hogy ez isteni jel, és mi ebbe belenyugszunk, hazamegyünk és folytatjuk a munkánkat.”
Isten vezetését kértük és láttuk is. Konkrét eseményekkel mutatta meg az utunkat. Hasonlót éltünk át, mint ami a zsidó néppel történt, akik előtt Isten kettéválasztotta a Vörös-tengert. Amikor elindultunk 27-én, már rengetegen menekültek, de az általunk választott határátkelőhely ukrán oldalán egy autó sem állt előttünk, szabadon, pár perc alatt átjutottunk. Máskor – nem háborús időben – van, hogy három-négy órát is kell várni. Mi ez, ha nem csoda?!
Mi történt, miután átlépték az országhatárt?
Először hálát adtunk Istennek, hogy ilyen akadálytalanul átjutottunk. Ekkor megfogadtam, hogy bármit képes vagyok tenni azért, hogy tovább szolgáljam az Urat. Lehet, hogy nem közvetlenül az evangélium hirdetése lesz a feladatom, hanem hogy valakinek segítek abban, amire épp szüksége van, de bármit vállalok.
Hogyan sikerült medret találni a tenni akarásnak?
Isten országának vannak itt is munkatársai, akikkel régóta kapcsolatban vagyok. Legelőször fölhívtam a szernyeiek testvérgyülekezetének lelkészét, a budapesti Nagyvárad téri egyházközség lelkészét. Tanácsot kértem, hogy hogyan tovább. Ő segített megkeresni a Mátészalka Kertvárosi Gyülekezetet, amelyik mások mellett felvállalta, hogy segít a Kárpátaljáról és Ukrajna belsejéből érkező menekülteknek. Miután a családomat biztonságba helyeztem, Magyarországon élő fiúnknál, elindultam Mátészalkára.
Hogyan tudott beszállni a munkába?
Aznap délután, amikor megérkeztem, kis csapattal el is indultunk a tiszabecsi határra. Az ottani iskolában befogadóközpont üzemel, ahol rögtön feladatot is kaptunk. Volt, aki fogadta a menekülteket, volt, aki a csomagokkal törődött. Rám leginkább tolmácsként volt szükség. A befogadóközpont regisztrációjában igyekeztem segíteni a rászorulóknak. Feltérképeztük, van-e hova menniük, van-e élelmük, ruházatuk. Ezután a koordinátorok felvették őket a rendszerbe, és igyekeztek szükség szerint segíteni. Később a határátkelőhelyhez irányítottak, mert ott nem volt más tolmács, még a határőröknek sem mindegyike érti az oroszt vagy az ukránt. Különleges esetek, kérések és félreértések is voltak. Ezeket sikerült orvosolni. Fagyos volt az este, de Isten erőt adott, és örömet is, hogy hasznos lehessek.
Még itt is látta azt az egyértelmű vezetést, amiről korábban beszélt?
Igen, bár azóta a lelkes csapattal együtt azt is beláttuk, hogy az embereknek nem csupán kenyérre van szükségük, hanem lelki táplálékra is. Ezért felvettük a kapcsolatot Sztanó Péterrel, a magyarországi Evangéliumot Minden Otthonba Alapítvány vezetőjével. Tőle tudtuk meg, hogy a kijevi testvérszervezet munkatársai már úton vannak a határ felé, olyan nyomdai anyagokkal, amelyek segítségével imádságokat és bibliai idézeteket tartalmazó szórólapokat, füzeteket tudnak előállítani a magyarországi munkatársak. Hamarosan több ezer ilyen füzet jut el a határra, hogy az étel- és ruhacsomagok mellett lelki megerősítést is kapjanak a menekülők.
Ukrán nyelvű képeslapok a Szeretethimnusz szövegével
Zoltán többek között Daria és Bortnik Grigorjevának is segített tolmácsolni. A kijevi Evangéliumot Minden Otthonba szervezet munkatársai szintén megszálltak Mátészalkán, és ukrán nyelvű, keresztyén nyomdai anyagokat is hoztak magukkal menekülés közben. A testvérpár gyermekeivel, férjeiket hátrahagyva indult útnak. Utazásuk körülményeiről kérdeztük őket.
Mikor és milyen körülmények között érkeztek Magyarországra?
Amikor gondolkoztunk arról, hogy elhagyjuk a várost, nem tudtuk, hogy vonattal vagy autóval tudunk elindulni. Ez utóbbi nagyon veszélyes menekülési forma. Volt olyan, általunk ismert család, amelyiknek találatot kapott az autója. Úgy döntöttünk, hogy vonaton indulunk el.
De ez sem volt olyan egyszerű, se Ungvárra, sem Lemberg felé nem tudunk eljutni, mert felrobbantottak valamilyen hidat. És autóval eljutottunk egy másik vasúti csomóponthoz, ahonnan végül is indultak vonatok. Három vonat is elhaladt mellettünk, de egy sem állt meg. A negyedikre sikerült felkapaszkodnunk: már zsúfolásig volt.
Fapados ülések sorakoztak a járművön, a lakosság evakuálására küldték. Egyáltalán nem volt ülőhely. A saját kisgyerekeimet, az ötéves kislányomat és hétéves kisfiamat idegen emberek ölébe ültettem. Én pedig a bőröndömre telepedtem a bejáratnál, ahol az ajtók nyílnak. A testvérem, aki az alig kétéves kisgyerekével jött, szintén a bőröndjére tudott csak leülni.
Mennyi ideig tartott maga az út, amíg Magyarországra érkeztek?
Egy lett nemzetiségű önkéntes elhozott minket Lembergből Kárpátaljára. Ez a fiatalember önkéntesen segít az embereken, hogy ki tudjanak jutni a veszélyes helyekről. Az utunk több napig tartott. Közeli ismerősünk van Olaszországban, rá számítunk, és hozzá próbálunk eljutni. Ebben segítenek a magyar testvéreink.
A férjem önkéntesként elment harcolni, mert már a délszláv háborúban korábban harcolt. A testvérem férje pedig szintén önkéntes, ő igyekszik életeket és értékeket menteni. Kijev környékén, amikor kigyullad egy ház, vagy bombatalálat éri, ők azok, akik bemennek, kihozzák, aki bennmaradt, és eljuttatják a kórházba, vagy ahova lehet.