Háborúban élni

Éppen nyolcvan évvel ezelőtt, a magyar határtól bő másfél ezer kilométerrel keletre, Voronyezs közelében lezárult az úgynevezett „második magyar hadsereg” hadjárata. A kétszázezernyi magyar katonának kevesebb mint a fele tért haza életben – testi-lelki egészségben pedig szinte senki. A tragédiát tovább súlyosbította, hogy a hazatért, életük derekán járó férfiaknak a következő évtizedekben át kellett élniük az ország kommunista átalakítását, az orosz megszállást, s mindezt úgy, hogy a gonosz ideológia szolgálatába állt magyar nyilvánosság személyükben is elítélte a doni katasztrófa túlélőit.

E sorok szerzőjének mindkét nagyapja megjárta az orosz frontot és hadifogságot, beszélni soha nem beszéltek az ott átéltekről, de a trauma korai halálozások, betegségek, öngyilkosságok formájában azóta is végigkíséri a család életét. Most, hogy minden borzalmával együtt újra megjelent a háború a közvetlen közelünkben, fel kell tennünk magunknak a kellemetlen kérdést: hogyan lehet, hogyan kell és érdemes élni háborús időkben? Bibliánk nagyobb terjedelmű fele, az Ószövetség ilyen történeti korszakban játszódik: az egyes emberi élet vagy akár a népek sorsa folyamatos kiszolgáltatottságban telik, a háború, akár primitív formájában (portyák, fosztogatások, vérbosszú), akár a nagy birodalmak összecsapásaiként igen jelentős mértékben határozta meg az ókori ember mindennapjait. Ezzel szemben – bár az Újszövetség világa is teli van fegyveresekkel – Krisztus a civilizált, bonyolult és szigorú közigazgatással szabályozott Jeruzsálemben tevékenykedik. Mai szemmel borzasztó és barbár kivégzését is kifinomult bürokratikus eljárás előzi meg, jelezvén: a Római Birodalom, korunk nyugati világának előképe, nagyra tartja az erőszak szigorú szabályozását – végeredményben a vérszomjas emberi hajlamok visszaszorítását. Most is: miközben Ukrajnában zajlanak a kétségbeesett és nemzetközi jog által szinte semennyire nem szabályozott harcok, a nyugati világ azt próbálja elérni, hogy az emberiség tanulja meg élvezni az emberi élet áldását, a közösség örömeit – vetélkedő hajlamait pedig harc helyett az üzlet világában, játékban és sportban teljesítse ki. A szellemi-lelki jóllét fogalma a gazdag és biztonságos nyugati országokban átveszi a siker, a pénz és a hatalom helyét az értékhierarchiában. A vérzivataros múlt értékeit pedig szónokok szóvirágai, mozifilmek, sorozatok és videójátékok szamurájai, cowboyai és örökké verekedő szuperhősei alakítják a jelenkor békeszerető embere számára elviselhető kulturális tartalmakká. A doni katasztrófa emléke sajnos arra tanít minket, hogy nem húzódik ilyen éles vonal az ókori, barbár, vérszomjas ember és a Pax Romana hedonista és békés polgára között.

A karácsonyfa fényei mellett megtapasztalt meghitt családi lét sajnos szinte akadálytalanul képes átfordulni a lövészárkok vagy fogolytáborok embertelen valóságává. Amikor az eredendő bűn elvont fogalmáról vagy akár saját magunk bűnös állapotáról elmélkedünk, nem haszontalan belegondolnunk, mennyire másként zajlik az emberi élet békés és háborús körülmények között. Nagyapáink megtört élete a bizonyíték, milyen szörnyű következményei lehetnek, ha egyik vagy másik irányban vakok maradunk. De az Ó- és Újtestamentumban ránk örökített üzenet arról is szól: Isten az ember mindegyik állapotát szeretettel, megbocsátásra és kegyelemre készen fogadja – annak ellenére, hogy erőszakos természetünk nemcsak egymás ellen fordít bennünket, hanem az egész teremtett világot is megkárosítjuk, és sokszor szinte maga alá temet bennünket a romlott természetünk iránt érzett undor és kétségbeesés.

A szerző irodalomtudós, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.