Sajnos már elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek még a tele templomokra. Nem csak nagyünnepeken, hanem egy átlag vasárnapon. Ha jellemeznem kellene a történelmi korszakot, amelyben élnem adatott, akkor azt mondanám: a hagyományszakadás korszaka. Templomos magyar népünk igen jelentős része leszokott a templomba járásról. Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor mindig arról ábrándoztam a magyaralmási templom karzatán, hogy ha majd „nagy” leszek, én is átülhetek a szemközti karzatra, a legények közé. Aztán mire legény lettem, a legények szépen elmaradoztak. Ez a korai Kádár-korszak volt, amikor a régi Magyarország emlékeit még őrző faluban megjelent a vezetékes víz, fürdőszoba, járda, no és olyan csodadolgok, mint a hűtőszekrény, a televízió, a nylon harisnyáról és az orkánkabátról nem is beszélve. Az volt ám aztán a haladás a sártenger, a pottyantós vécé után! Nem csoda, ha a mi szegény magyar keresztyén népünk az erőteljes ateista propaganda és a gyengéd kommunista erőszak nyomására csakhamar rádöbbent, hogy a templomba járás csak amolyan régies szokás, s mennyivel modernebb kitörölni a vasárnapot a naptárból.
Ez a hagyományszakadás. Amikor egy bevett, begyakorolt, szokásszerűvé vált, áthagyományozott, időben kiterjedő közösségi életforma, gondolkodás, mentalitás hirtelen megszakad.
Ez a kérdés engem régóta, s egyre jobban foglalkoztat. Mintha a haladásnak nevezett utópisztikus látásmód azóta sem lankadna, s a nyugati világban mintha minden arra irányulna, hogy szétromboljon mindent, amit korábban magától értetődőnek gondoltunk. Mintha a múltunk egésze kérdőjeleződne meg.
S most a kérdés újólag azért szorongat, mert a karantén idején valami hasonlót élünk át. Más okokból ugyan, de a templomba járás még sokakban megmaradt szokása most is megszakadt, s bizony sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon visszatalál-e mindenki a templomba, aki a bezárás előtt járt, vagy kicsiben átéljük ugyanazt, amit a történelmi hagyományszakadás idején, hogy tudniillik lesznek, akik egyszerűen leszoknak a templomról?
Már hallom is az ellenérveket, hogy nagy baj, ha az emberek csak megszokásból járnak templomba. Persze, nem megszokásból kell járni templomba, hanem belső meggyőződésből. De teljesen nyilvánvaló, hogy a keresztyénségellenes nagy „forradalmárok” mindig is a keresztyénség történelmi folytonosságát akarták megszakítani, pont annak elhitetésével, hogy ami hagyományos, ami szokászszerű, az rossz, s ami szakít a múlttal, az automatikusan jó. Így lett a szokásból szitokszó. S most már ott tartunk, hogy a hagyományos család is csak egy rossz szokás volt, s minden, amit azelőtt állandónak gondoltunk, nem több beidegződött szokásnál.
Nem a templomba-járás szokásszerűségével van a baj, hanem azzal, ha nem tudatosul, hogy a keresztyénség igenis egy olyan áthagyományozott közösségi életforma, amely óvja, megerősíti a hívő embert belső meggyőződésében. Ma különösen is, egy olyan világban, amely nagyipari szinten forgácsolja szét az egyént, s elhiteti vele, hogy ha még mindig ragaszkodik ősei hitéhez, nem is lehet teljes értékű ember. S a szerencsétlen egyén, akit elkábítanak a „progressziónak” nevezett halandzsával, észre sem veszi, hogy valójában kifosztották: elvették tőle a múltját.
Újra kinyíló templomaink idején legyen tudatossá, hogy templomba járni ma: állásfoglalás, kiállás, hitvallás.