Hagyományszakadás

Sajnos már elég öreg vagyok ahhoz, hogy emlékezzek még a tele templomokra. Nem csak nagyünnepeken, hanem egy átlag vasárnapon. Ha jellemeznem kellene a történelmi korszakot, amelyben élnem adatott, akkor azt mondanám: a hagyományszakadás korszaka. Templomos magyar népünk igen jelentős része leszokott a templomba járásról. Emlékszem, általános iskolás voltam, amikor mindig arról ábrándoztam a magyaralmási templom karzatán, hogy ha majd „nagy” leszek, én is átülhetek a szemközti karzatra, a legények közé. Aztán mire legény lettem, a legények szépen elmaradoztak. Ez a korai Kádár-korszak volt, amikor a régi Magyarország emlékeit még őrző faluban megjelent a vezetékes víz, fürdőszoba, járda, no és olyan csodadolgok, mint a hűtőszekrény, a televízió, a nylon harisnyáról és az orkánkabátról nem is beszélve. Az volt ám aztán a haladás a sártenger, a pottyantós vécé után! Nem csoda, ha a mi szegény magyar keresztyén népünk az erőteljes ateista propaganda és a gyengéd kommunista erőszak nyomására csakhamar rádöbbent, hogy a templomba járás csak amolyan régies szokás, s mennyivel modernebb kitörölni a vasárnapot a naptárból.

Istentisztelet

Ez a hagyományszakadás. Amikor egy bevett, begyakorolt, szokásszerűvé vált, áthagyományozott, időben kiterjedő közösségi életforma, gondolkodás, mentalitás hirtelen megszakad.

Ez a kérdés engem régóta, s egyre jobban foglalkoztat. Mintha a haladásnak nevezett utópisztikus látásmód azóta sem lankadna, s a nyugati világban mintha minden arra irányulna, hogy szétromboljon mindent, amit korábban magától értetődőnek gondoltunk. Mintha a múltunk egésze kérdőjeleződne meg.

S most a kérdés újólag azért szorongat, mert a karantén idején valami hasonlót élünk át. Más okokból ugyan, de a templomba járás még sokakban megmaradt szokása most is megszakadt, s bizony sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon visszatalál-e mindenki a templomba, aki a bezárás előtt járt, vagy kicsiben átéljük ugyanazt, amit a történelmi hagyományszakadás idején, hogy tudniillik lesznek, akik egyszerűen leszoknak a templomról?

Beregszász autós istentisztelet

Már hallom is az ellenérveket, hogy nagy baj, ha az emberek csak megszokásból járnak templomba. Persze, nem megszokásból kell járni templomba, hanem belső meggyőződésből. De teljesen nyilvánvaló, hogy a keresztyénségellenes nagy „forradalmárok” mindig is a keresztyénség történelmi folytonosságát akarták megszakítani, pont annak elhitetésével, hogy ami hagyományos, ami szokászszerű, az rossz, s ami szakít a múlttal, az automatikusan jó. Így lett a szokásból szitokszó. S most már ott tartunk, hogy a hagyományos család is csak egy rossz szokás volt, s minden, amit azelőtt állandónak gondoltunk, nem több beidegződött szokásnál.

istentisztelet.jpg

Nem a templomba-járás szokásszerűségével van a baj, hanem azzal, ha nem tudatosul, hogy a keresztyénség igenis egy olyan áthagyományozott közösségi életforma, amely óvja, megerősíti a hívő embert belső meggyőződésében. Ma különösen is, egy olyan világban, amely nagyipari szinten forgácsolja szét az egyént, s elhiteti vele, hogy ha még mindig ragaszkodik ősei hitéhez, nem is lehet teljes értékű ember. S a szerencsétlen egyén, akit elkábítanak a „progressziónak” nevezett halandzsával, észre sem veszi, hogy valójában kifosztották: elvették tőle a múltját.

Újra kinyíló templomaink idején legyen tudatossá, hogy templomba járni ma: állásfoglalás, kiállás, hitvallás.