Hála a kimentett halottakért is

Az igazgatót munka közben találjuk az irodában. Szívélyesen fogad, bár sok volt mostanában az újságíróból, mint mondja, mégis örömmel ad interjút a református sajtónak.

Diktafon bekapcsol, felvesszük a szemkontaktust. Semmi sem utal arra, min ment keresztül a kutató-mentő csoport operatív vezetője Törökországban a csapattagjaival. Egyedül a keze, amely szinte remegve szorítja a tollat, árulkodik arról, mi lehet a szavakon túl.

A szeretetszolgálattól elsőként heten indultak a földrengéstől leginkább sújtott területre, Hatayba: három keresőkutyás, nemzetközi vizsgával rendelkező csapattag, két hivatásos és két önkéntes tűzoltó. Pénteken tizenkét fős küldöttség és egy kutya érkezett hozzájuk erősítésként.

Az ügyvezető igazgató szerint ezerszer ennyi kutató-mentő csoport, felszerelés és kutya is kevés lett volna. – A nemzetközi csapatokhoz mérten a magyar küldöttség messze felülreprezentált volt. Az első napokban többnyire olyan helyekre mentünk, ahova a hatóság irányított bennünket. Ezektől is eltértünk olykor, hiszen folyamatosan jöttek oda hozzánk és kérleltek, hogy segítsünk: „itt van”, „ott hallotta”, „néhány órával ezelőtt még életjelet adott”. Nehéz volt megőrizni a hidegvérünket és célirányosan a meghatározott terület átvizsgálására fókuszálni. Előfordult, hogy nemet kellett mondanunk, viszont ha nagyon kérleltek, a kutyás keresők munkához láttak. Nehéz ez, mivel a kutyák orra egy-másfél óra alatt elfárad. Olyan intenzíven dolgoznak, hogy muszáj pihenniük, különben összezavarodnak, és nem tudják elvégezni a feladatot, amelyre kölyökkoruk óta képzik őket – hangsúlyozza Juhász Márton.

Ahogy az lenni szokott fontos helyzeteknél, a csapatban feszültség alakult ki. – Önkéntes tűzoltóként vitt a lendület, mondtam, hogy azonnal ki kell mennünk, és addig maradunk, amíg bírunk. A hivatásos tűzoltók ellenben hangsúlyozták: nincs értelme, hogy két nap alatt tönkretegyük magunkat, majd ne tudjunk segíteni, vagy olyan hibát ejtsünk, amely miatt mi is segítségre szorulunk. Pillanatokon belül felismertem, hogy igazuk van. Láttuk a felvételeket, amelyeken egy mexikói csoportot maga alá temet az épületről lezúduló törmelék – mondja el az ügyvezető igazgató. A kockázat abból is adódik, hogy egy nagyobb ház összeomlásánál a kutató-mentő csoporttal párhuzamosan munkagépek is elkezdenek dolgozni.

Mindennap új területeket vizsgáltak át, a török hatósággal és a katasztrófavédelemmel dolgoztak együtt. – Megbecsültek bennünket, nagy tisztelet övezte a magyar csapatok munkáját. Elmondásuk szerint azért szerettek velünk dolgozni, mert a többi országból érkező csoportok nagyképűen viselkedtek, velünk viszont egyenrangúaknak érezték magukat a közös munkában.

Juhász Márton hangsúlyozza, hogy a keleti kultúrában az európainál nagyobb kultusza van a halottaknak, több figyelmet fordítanak az ő megtalálásukra is. – Valakinek beszorult a lába a romok alá. Nem élt már, ennek ellenére órákon keresztül próbálták kiszabadítani. Lehet, érdemes lett volna inkább amputálni és tovább folytatni a mentést, ők mégis másképpen döntöttek – idézi fel.

– Antakyába menet tartottam a rengeteg halott és gyászoló ember látványától. Azért imádkoztam, hogy mindez ne sokkoljon olyan mértékben bennünket, hogy akadályozzon a kutatásban. Isten meghallgatott. A csapat minden tagja tartotta a fókuszt. Volt úgy, hogy mi is megrogytunk a látottak, tapasztaltak miatt, de tovább dolgoztunk. Az egyik tolmács az első nehéz helyzet után összeomlott, minden feladatát át kellett vennünk tőle, úgyhogy nagyon fontos volt, hogy csakis a mentésre összpontosítsunk – hangsúlyozza Juhász Márton.

– Péntek este, éjfél után egyszer csak a táborunkban lévő katonák sípot fújva, ordibálva rohangáltak. Azt hittük, hogy felgyulladt a tábor, vagy újabb földrengés várható, esetleg zavargások vannak. Majd a kutató-mentő egységek is elkezdtek fejvesztve rohanni. Ott kiabáltam, hogy valaki mondja már el angolul, mi történik, mert mi nem értjük. „Átszakadt egy gát, árvíz van.” Gyorsan cipőbe ugrottunk, kabátot, útlevelet vettünk magunkhoz és elindultunk. Néhány perc után kiderült, csupán álhír volt, viszont az egész városban elterjedt. Másnap olyan helyre hívtak bennünket, ahol, ahogy utólag kiderült, már megtaláltak egy házaspárt hőkamerával, de az álhírre elmenekült a mentőcsoport a helyszínről. Kutyáink jeleztek, és elkezdtük a feltárást a török csapatokkal közösen, amelyet már ők fejeztek be, mert másnap indult a helikopterünk a repülőtérre. Kimentették a két túlélőt – osztja meg.

– Az ott megélt események feldolgozásának most kezdődik a neheze. Még nem tudtam ezzel foglalkozni. Eddig elképesztő, már-már túlcsorduló érdeklődés és tisztelet övezte a csapatot. Odáig merészkednek némelyek, hogy hősöknek neveznek bennünket. Debrecen városa kitüntette a csoportot. Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke a nemzet nevében mondott köszönetet szolgálatunkért. Lépten-nyomon érkeznek a különböző médiamegkeresések, a barátok, ismerősök, rokonok elismerése. Az ember kezd kicsit többet gondolni magáról, mint aki valójában. Mi szolgálni mentünk ki, és nem gondolnám, hogy hősök vagyunk, erre kaptunk elhívást, talentumot, eszközöket, szaktudást, pénzt. Kötelességünk volt. Pál ezt így fogalmazza meg a rómaiakhoz írt levelében (Róm 15,1): „Mi, erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk.” Ezzel a lelkülettel érkeztem oda, és nem szeretnék ettől eltérni. Itt nem mi vagyunk a hősök, egyedül Istené a dicsőség – vallja meg határozottan a református szeretetszolgálat ügyvezető igazgatója.

A jövőben hatvan főre tervezik bővíteni a kutató-mentő csapatot. Szeretnék hivatásos szintre emelni tevékenységüket. – Kint lefényképeztük más csoportok eszközeit. A koreaiak professzionális kellékekkel voltak felszerelve. Szeretnénk beszerezni hangszonárokat, száloptikás és hőkamerát. Erre gyűjtést fogunk indítani. Orvosokból, egészségügyi személyzetből, technikusokból, biztonságtechnikai szakemberből, illetve hivatásos és önkéntes tűzoltókból verbuválnánk a csapatot. Folyamatos képzéseket, tréningeket szerveznénk nekik – magyarázza Juhász Márton. A hatvanfős létszámot azzal indokolja, hogy egy hasonló tragédia esetében fontos, hogy az első nap útnak indulhasson egy húszfős csoport. Hiszen ha az egészségügyi alkalmazottak vagy a tűzoltók ügyeletben vannak, nem feltétlenül tudják megoldani a helyettesítésüket. – Remélem, soha nem kell majd használni ezeket az eszközöket, és ott fognak porosodni a polcon, de ha mégis, akkor szüksége lesz rá a szeretetszolgálatnak. Eddig 15 millió forint értékben négy tonna adományt juttattunk célba. Ez tartós élelmiszerből, ruhából, higiéniai-tisztálkodási szerekből állt. Több százezer ember vált hajléktalanná, úgyhogy sátrakra, aggregátorokra, fűtőpanelekre, élelmiszerre, gyógyászati segédeszközökre, higiéniai termékekre továbbra is szükség van. A most is zajló gyűjtésünk során Szíriára fogunk nagyobb hangsúlyt helyezni – mondja el Juhász Márton, és hozzáteszi: – Nem csak öt emberért van okunk örömre. Szolidaritást tanúsítottunk a török néppel. Furcsa lehet, de hálára ad okot, hogy halottakat is kimentettünk. Visszatérve a civilizációba, még a folyóvíz is felértékelődött. Meleg van, áram van. Kint semmi nem volt.