Sorsunk gyakran eszköz valakinek a kezében. Isten írja azt, mi csak szereplők vagyunk benne, és az összefüggéseket később olvassuk ki – vallotta Kovács Mihály nyugalmazott református esperes. Aktív éveiben kisebb és nagyobb gyülekezetekben volt lelkipásztor, esperesnek választották. Nyugalmazása után is még több mint kétezer szolgálatot végzett. Közel hét évig vezette Az Ige mellett című rovatot a Reformátusok Lapjában. A felesége mellett eltöltött hatvanhét évet ünnepként élte meg. A lelkipásztort hétfőn helyezték örök nyugalomra.
„Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!” (Zsolt 106,1)
Kovács Mihály 1929-ben született Budapesten. Édesapja szabolcsi, édesanyja erdélyi származású volt. Testvére nem volt. Gyermekkorát kiegyensúlyozottnak, gondtalannak írta le: „1935-ben, iskolába kerülésem idején ismerkedtem meg először a közösség életével. A zene is életem fontos részét képezte. Nem sokkal ezután nyílt meg előttem egy új világ is: az egyház. Az elemi iskola kötelező, külön hittanórái mellett a lakásunkhoz közeli budapest-kelenföldi református templomba jártam rendszeresen a vasárnapi iskolába. Itt éltem át a gyermekközösség vonzó légkörét, sok barátot szereztem. Nagy hatással volt rám a gyülekezet akkori lelkipásztora, Sebestyén Andor.”
1939-ben a budapesti Lónyay Utcai Református Gimnázium tanulója lett. 1944 júniusában jelentkezett a Zeneakadémia előkészítő intézményébe, de a közeledő harci események miatt 1944 novemberének végén az órákat már nem tartották meg. A II. világháború idején megélt napjairól így írt: „Sokszor az előkészített bőröndökkel éjfél után a sziréna hangjára felébredve félig öltözötten rohantunk le a Budafoki út 81. szám alatti hatszintes bérház I. emeletén lévő lakásunkból a pincerész mellett kiépített óvóhelyekre, ahol sok ember zsúfolódott össze, néha hajnalig. Hullottak közelünkben a bombák, rengett a föld alattunk. Itt éreztem magam először »a halál árnyékának völgyében« – s bizony nem mertem a zsoltárossal együtt vallani: »nem félek« (Zsolt 23,4)!”
December közepén családjával és a lakótársakkal levonultak az óvóhelyre, ahol hat hetet töltöttek viszontagságos körülmények között. 1945. január 30. végzetes nap volt családja számára: „Ez is úgy indult, mint a többi szürke hétköznap. Némelyek (kényszer)alvással, mások olvasva, vagy rádiót hallgatva, mások beszélgetve, vagy ételt készítve töltötték a napot. Mi néhányan, a 10-16 év közötti diákok, kisebb csoportokba verődve – játszva, mindezt a harcok zaja festette alá. Ekkor, úgy délután fél három óra körül, hatalmas robbanás rázta meg a házat: beomlott a két óvóhely közül az egyik, épp az, ahol mi voltunk. Én a romok alá kerültem, s nem tudtam megmozdulni. Előtte pár perccel még apámmal váltottam néhány szót, aki csendesen pihent és kb. 10-15 métert mehettem, épp egy diáktársam felé, amikor a beomlás történt. Ez a néhány méter választott el a haláltól és az édesapámtól örökre! Anyám egy külső helyiségben zúzódásokkal életben maradt. Rövid idő múlva, miközben a nevemet kiáltottam, a beszállásolt katonák közül többen ásni kezdtek körülöttem és egyre közeledtek felém, kiástak a romok alól. Az első döbbenetes érzés: lábra álltam, tudok menni, semmim se fáj! Később derült ki, hogy 18-an haltak meg, egyedül én kerültem ki teljesen épen” – idézte fel.
Édesapja és a házuk elvesztése után édesanyjával ismerősökhöz költöztek, majd egy kisebb lakáshoz jutottak. 1947-ben érettségizett, zenei tanulmányait azonban nem tudta folytatni. „Sok mindenben hiányt szenvedtem ezekben az időkben, de egy vonatkozásban feltétlenül gazdagabb lettem. A romok alóli megmenekülésemet nem a véletlennek, hanem Isten különös csodájának tekintettem! Mindjobban erőt vett rajtam az a tudat, hogy további életemet Isten szolgálatára ajánlom fel, tudatosult bennem: lelkipásztor szeretnék lenni!” – emlékezett vissza ezekre az időkre. Az Úr különös kegyelmének tartotta, hogy 1945-ben a reménytelennek tűnő zene útját újra megnyitotta számára. Egyik rokonától ajándékba kapott egy hegedűt. 1947-től ezzel szolgált a teológusnapok műsorain. Később állami zeneoktatói működési engedélyt szerezett, majd 1957 és 1965 között a Zeneoktatói Munkaközösségek tagjaként zenét tanított Martonvásáron és Budapesten.
1953-ban végezte el a Budapesti Református Teológiai Akadémiát, vidéki (Ercsi, Cece) segédlelkészségek után 1955-ben önálló lelkipásztor lett Martonvásáron, amelyhez még két község tartozott a közbeeső tanyákkal. Nyolcévnyi szolgálat után az egyre romló lakásviszonyok miatt Budapestre költöztek, s átmeneti kisegítői időszak után 1966-tól tartós beosztást nyert a zuglói gyülekezetben. 1975 végén a külső-kelenföldi közösség hívta meg lelkipásztorának, ahol új templomot építettek, amelyet 1981-ben szenteltek fel. 1983-ban visszahívták Zuglóba, ahol még tizenhét évet eltöltve sok felújításban segédkezett.
Húsz éven át különböző tisztségeket viselt: 1980-ban számvevő volt a Budapest-Déli Egyházmegyében, 1984-től főjegyző a Budapest-Északi Egyházmegyében, 1987-től pedig jegyző a Dunamelléki Egyházkerületben. 1995-ben egyházmegyéje esperessé és zsinati taggá választotta. 2000-ben ment nyugdíjba negyvenhét év szolgálat után. Ezt követően a Reformátusok Lapjánál korrektorként dolgozott, majd hat és fél évig vezette az újság Az Ige mellett című rovatát. 2002-től hét évig szervezte a nyugdíjas lelkészek összejöveteleit. Emellett alkalmi és helyettes lelkészi tevékenységét is folytatta. Ez utóbbit a lelkészválasztások idején az érdligeti, Budapesten a pestújhelyi, a rákosfalvai és a zuglói gyülekezetekben, majd 2011és 2012 között a Kálvin János Idősek Otthonában.
Úgy vallotta: egész életünk igehirdetés. Nemcsak a szószéken, hanem a magánéletben is az: „Isten megajándékozott azzal, hogy egész életemen át vezetett és velem volt. Mellettem volt feleségem, Kovács Zsuzsanna is, akivel a kelenföldi ifjúsági közösségben megismerkedve 1956 márciusa óta élünk házasságban, és nehéz időkben tanári munkája mellett töltötte be a lelkészné szerepét. Életem másik nagy ajándéka leányom (aki 2006 novemberében elhunyt), fiam és hat unokám, és a zuglói közösség megbecsülése, amelynek folytán 2007 óta a kerület díszpolgára lehetek.”
Feleségével, Kovács Mihályné Zsuzsannával hatvanhét évig voltak házasok
„Mindig ünnepeltünk”
Hármas hálaadást ünnepel idén Zsuzsa néni és férje, Kovács Mihály lelkipásztor, nyugalmazott református esperes. Hetvenöt éve alakult meg az a kelenföldi református ifjúsági közösség, ahol a házaspár hetven éve egymásra talált. Idén február 19-én lesz hatvanhét éve, hogy összeházasodtak. Hitét, a kemény munka és a szolgálat iránti elköteleződést anyai nagymamájától örökölte. Lelkészfeleségek sorozatunkban Kovács Mihályné Zsuzsa néni élettörténetét osztjuk meg az olvasókkal.
A nyugdíjas éveiből egyik kedvenc történetét is szeretettel idézte fel: „Egy pénteki nap délutánján úrvacsorás istentiszteletre készültem, de sehogy sem jöttek a gondolatok! Apró kis cédulákra irkáltam fel, de éreztem, hogy nagyon erőltetettek, szétszórtak a gondolatok, s egymás után téptem szét őket. Egyedül voltam a lelkészi hivatalban, és egyszer csak csengettek. Na, még ez is – gondoltam magamban –, s elég kedvetlenül mentem ki a kapuhoz. Egy szakadozott ruhájú férfi állt ott, majd igy szólt: »Hallottam, hogy jó állapotban lévő használt ruhát oszt az egyház a rászorulóknak, ezért jöttem. Nem pénzt kérek, ruhát!« Hátramentünk, a garázsnak abba a részébe, ahol a ruhák voltak. Egymás után próbálta egyik ruhát a másik után. Jó húsz perc után az egyiknél felragyogott a szeme, s kérdezte: »Maradhat ez rajtam? A régit pedig bedobjuk a kukába!« Magára vette az alig használt ruhát, majd eltávozott. Én pedig – a homlokomra csapva – siettem vissza az irodába azzal: megvan a vasárnapi Ige! Az úrvacsorás istentisztelet alapigéje a Kolossé 3,8–10 versei voltak, amely az óember levetkezéséről és az új ember felöltözéséről szól. Így is kezdtem az igehirdetést, hogy ezt az Igét hogyan kaptam! Megtanultam: néha így is készülhet egy-egy igehirdetés!”
A kilencvenedik születésnapja alkalmából így összegezte tapasztalatait: „Életemet három h betű alakította: hálaadás-humor-hit. Amikor valamelyikből kevesebb jutott, kiegészítette a másik kettő! Nem úgy alakult az életem, ahogy szerettem volna. A lelkipásztorrá elhívás küldetés, amely életünk végéig tart.”
Kovács Mihály református lelkipásztor március 29-én, rövid betegséget követően halt meg életének 94. évében. Búcsúztatása ma délután fél 3-kor lesz a Farkasréti temetőben.