Elcsépelt, mégis szívszorító jelenet az a filmekből, és némelyeknek a valóságból is ismerős helyzet, amelyben a halála előtt álló személy azt kívánja, bár többször mondta volna szeretteinek, hogyan érez irántuk, vagy éppen bocsánatot kér tőlük a mulasztásokért, a figyelmetlenségekért, az érzelmi vagy hétköznapi távollétért. Az elmúlás új perspektívát nyit az életünkre, ahonnan nézve az érzelmek a korábbinál jelentőségteljesebbnek tűnnek. De nem csak a halál közelsége, már a gondolata is más megvilágítás alá helyezi létünket.
Az egzisztenciális pszichológia alaptétele szerint mulandóságunk mindannyiunk életében központi szerepet játszik. Irvin D. Yalom pszichiátriaprofesszor megfogalmazásában „a halál elfogadása színt visz az életbe, radikális változást okoz az életfelfogásban, és a belefeledkezéssel, zsibbadtsággal és kicsinyes szorongásokkal jellemezhető létformából egy valódi létformába vezeti az egyént”. Bizonyítja ezt megannyi kutatás is. Interjú készült például olyan emberekkel, akik öngyilkosságot akartak elkövetni, ezért leugrottak a Golden Gate hídról, de túlélték – tízből hatan azt mondták, a kísérlet után megváltozott az életük. Yalom könyve ekképpen idéz kettejüktől: „Feltámadt bennem az élni akarás… van egy jóságos Isten a mennyben, aki a világegyetem minden teremtményében benne van”, illetve: „úgy érzem, most már szeretem Istent, és tenni szeretnék valamit másokért”.
Hívő emberként a halál nem rémisztő – elméletileg. Valójában azonban az elmúlás gondolata ugyanannyira irtózatos egy keresztyén ember számára is, mint bárki másnak, legfeljebb jobban működő válaszokat tudunk adni a bennünk felmerülő kérdésekre, mint azok, akik e pillanatban távolabb érzik maguktól Istent, esetleg a létében is kételkednek. „Te nem a semmitől félsz?” – kérdezte döbbenten egy barátom, amikor elmondtam, én miért rettegek a gondolattól, hogy a közeljövőben meghalhatok. Míg bennem az kelt közel elviselhetetlen érzéseket, mennyi félbehagyottság, beteljesítésre váró terv van még az életemben, benne az, hogy létezhet olyan állapot, amelyben minden, ami őt a testén túl önmagává teszi, vagyis a teljes tudata eltűnhet, és helyette csak a semmi marad. Elmondta, ő már gyerekként sem tudott elaludni, amikor felismerte a semmi potenciális „létezését” – azóta fél a haláltól.
Elgondolkodtam, sekélyesebb vagyok-e, hogy én nem számolok a semmivel, és hogy nem is igazán tudok kapcsolódni barátom jeges rémületéhez, hogy a semmi létezhet. Arra jutottam, hogy azt az utat, amelyen ő a semmitől való rettegéshez érkezett, én is bejártam, csak egy párhuzamos sínen. Születésem óta istenhívő emberek vettek körül, így már egészen korán a református hit tanítása szerinti elképzeléseket hallottam a halálról és arról, mi, ki jön utána. Tettem fel vad kérdéseket gyerekként, aztán még vadabbakat kamaszként, és megküzdöttem a válaszok elfogadásáért is, mégis biztonságos kereteket adott a vallás. Kikezdhetetlen alapokat, amelyeket bár kikezdtem, mint minden egészséges ember, erősebbnek bizonyultak nálam, és így megkönnyebbülhettem. El tudtam fogadni a jelenvaló végességét, mert úgy éreztem, van válaszom arra, mi jön utána, és így előre tudtam lépni az életben.
Ettől függetlenül szeretteink halála fáj, saját elmúlásunk félelmet kelt – mert emberek vagyunk. Nem rossz vagy nem elég jó hívők, csupán emberek. Nem várhatjuk magunktól, hogy ne féljünk a földi élet lezárásától – de emlékeztethetjük magunkat, hogy hitünk szerint az az állomás még nem végállomás. Hiszem, hogy ha ezt megtanítjuk gyerekeinknek is, olyan útravalót adunk, amely örökre segíti őket. És hogy Isten mit szól ahhoz, hogy félünk? A Bibliában számos történetben, tanításban és példában igyekszik meggyőzni minket arról, hogy nincs félnivalónk. Áldozatával azt is bizonyította, hogy ő nem üres ígéretekkel csitít bennünket. És mi mégis félünk, sőt már attól is szorongunk, hogy ő megmondta, hogy ne féljünk, mégis félünk? Gondoljunk arra, hogy Isten a végtelen szeretet, vagyis feltételezhetjük, hogy a „ne félj” tanács elsődlegesen nem dörgedelmes utasítás, inkább szeretetteljes vigasztalás. Ahhoz hasonló, amit az éjszaka felsíró gyereknek mond az anyja: „Ne félj, én itt vagyok.”
A szerző újságíró, az egy.hu online magazin főszerkesztője.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!