Nemrégiben egy külvárosi galériát kerestem fel egy hirdetés nyomán: „Forradalmi áron kínálunk kortárs festményeket” – írták. Vidám, élettel teli díszítést szerettem volna keresni a gyülekezeti gyerekszobába, azonban csupa szürke és fekete tónusú képet találtam. A művek témáikat tekintve variációk a reménytelenségre: a család megtörtsége, a politika kétszínűsége, a Föld pusztulása, az otthon elmúlása. Az összes festményt a rendszerváltozás után született, fiatal művészek alkották, akik az élet színeit a halál sokféle árnyalatával festették le. „A posztmodern már kihányja önmagát” – súgta oda nekem az egyik látogató. S valóban, az élet színeit kerestem, de csak a halál tónusait találtam. Festményeket arról a világról, amelyről egy egész generáció kiáltja, hogy minden pillanatszerű, súlytalan, céltalan, kilátástalan. S ezt az értelmetlenséget és kilátástalanságot csak az elmúlással lehet kifejezni. Mintha az egyetlen értelmes szó az életről a halál rejtett jelzése lenne, mintha csak a vég fejezné ki azt a tragédiát, amelyet így nevezünk: emberi élet.
Miközben a művészet halálszagot áraszt, a gyászunkat már nem fejezzük ki énekekkel. Radikálisan lecsökkent a temetések száma, a városi családok tucatjai helyezik el otthonaikban szerettük urnáját, és az utolsó rítustól is megfosztjuk magunkat, amely még a modern társadalomban adva lenne: nincs sem temetés, sem halotti tor. Érthető. Nem jó azzal szembesülni, ami nagyobb nálunk. Pedig a mai ember már minden nagyobbtól megszabadult: Istentől, egyháztól, hagyománytól, családtól, és az utolsót, a halált – mert nem tudja a hatalmától megfosztani – tabuvá teszi. Elégettük a gyászruhákat, elfelejtettük a siratókat, nincs időnk a fájdalomra, miközben valami mégis nagyon fáj.
A gyászban az a felforgató, hogy éppen ellenkezőleg működik, mint ahogyan az életünket berendeztük. Az élményeket szeretjük, de a fájdalomhoz idő kell, az újat szeretjük, de a fájdalom ismerőssé lesz. A gyászban nincs gyorsulás, abban inkább megáll az idő, nincs esztétikum, csak kiüresedő terek, megkopott szobák, és ellepi az életünket az árvaság. Valaki elvesztésekor nem a szavak hiányoznak, hanem az együtt hallgatás, nem az új fordulat hiányzik, hanem a megszokott: az ő szava, az ő hangja, az ő illata. Az övé, aki elment.
A teljes írás a Reformatusoklapja.hu oldalon található.
Örömmel látjuk honlapunkon, ahol számos cikkünk díjmentesen is elérhető – ez a tartalom előfizetéssel olvasható teljes terjedelmében.