Harc a „szürke zónában”

A neonatológia területén kiemelkedő, nemzetközileg elismert eredményeket ért el. Mi az, ami kifejezetten az ön nevéhez fűződik?

A tudományos eredmények esetében nehéz erre válaszolni, hiszen sokan dolgoznak egy-egy kérdés megoldásán. Isaac Newton írta a polihisztor Robert Hooke-nak 1675-ben: „Távolabbra láthattam, de csak azért, mert óriások vállán álltam.” Még a Nobel-díjasok sem egyedül jutnak el arra az eredményre, amelyért a kitüntetést kapják. Több évtized kutatómunkája és gyakorlata van mögöttem, amelyeket elsősorban a koraszülötteknél tapasztalt keringési zavarok orvoslásának szenteltem. Ezek súlyos, az egyén életét alapvetően befolyásoló következményekkel járhatnak. Egy kérdés foglalkoztatott folyamatosan: miért nem maradnak életben a kritikus állapotú koraszülöttek és érett újszülöttek? Az 1970-es években óriási problémát jelentett, hogy a koraszülött gyerekek többségében életet fenyegető légzési és/vagy keringési elégtelenség alakult ki, de a keringési problémákat a légzési elégtelenség miatt szinte fel sem ismertük. Ezeknél az újszülötteknél egy, a felnőttek keringési elégtelenségének, sokkjának a terápiájában akkor már alkalmazott gyógyszert, a dopamint kezdtük vizsgálni. A fejlődésélettani sajátosságok miatt azonban nem tudtuk, milyen dózisban adjuk, és hogyan alakul az általános és egyes szervek keringésére kifejtett hatása.

A dopamint általában boldogsághormonnak nevezik, mert növeli bennünk az öröm és a jutalom érzését.

Igen, de a dopaminnak az agyon kívül is számos és igen komplex hatása van. Ha beadjuk a szisztémás keringésbe, nem hatol be az agyba a védelmet biztosító vér-agy gát miatt. Feltételezésem az volt, hogy a koraszülött már alacsonyabb dózisra is vérnyomás-emelkedéssel válaszol majd. Ezért és a toxicitás minimalizálása miatt először alacsony dózisban adagoltuk a dopamint, hogy elkerüljük a túlzott érösszehúzódást. Ráadásul, mint vizsgálataink bebizonyították, a dopamin befolyásolja a koraszülöttek veseműködését és endokrinológiai funkcióinak egyes aspektusait is. Ennek a felfedezésnek a további vizsgálatát sejtfiziológiai és molekuláris biológiai módszerekkel azután a Karolinska Egyetemen folytattam. Rájöttünk, hogy a dopamin dinamikusan szabályozza a sejtfunkciók integritásáért elsősorban felelős sejtmembránba kötött nátrium-kálium pumpát, amely kilöki a nátriumot és beszívja a káliumot. Ez az alapélettani felfedezés az újszülötteknél is rendkívül fontos. Kutatásaink eredménye elősegítette Paul Greengard agykutató munkáját is, amelyért 2000-ben orvosi-élettani Nobel-díjat kapott. Visszatérve, a koraszülötteknél a dopamin folyamatos adagolásával kezelni tudtuk a keringési zavarok nagy részét, majd a kilencvenes évek elején a hiányzó felületaktív anyag tüdőbe juttatásával a tüdőéretlenséget is. Az itthon, majd 1984–86 között a Karolinska Egyetemen elvégzett kutatómunkám elismeréseként juthattam el a Harvard Egyetemre 1986-ban, ahol megkaptam a Svéd Királyi Akadémia és az egyetem közös ösztöndíját. A molekuláris biológia eszköztárának felhasználásával itt folytattam a nátrium-kálium pumpa dinamikus regulációjának tanulmányozását.

Közel harminc évig élt az Egyesült Államokban, először kutató és klinikai orvosként, majd a neonatológiai tanszék és magzati diagnosztikai és sebészeti központ igazgatójaként. Huszonegy díjat kapott, közöttük számos kutatási kitüntetést, publikációinak száma jóval meghaladja a háromszázat. Nemzetközi gyermekgyógyászati szakbizottságok tagja, elnöke, társelnöke. Cseppet sem szokványos élete folyamán rendíthetetlen hittel vette az akadályokat, és szívós kitartással kereste kérdéseire a választ. Milyen értékeket hozott a szülői házból?

Édesapám orvos volt, és édesanyám oldaláról is a rokonok közül szinte mindenki. Már tizenévesen azt hallgattam a családi asztalnál, hogy mi történik a betegekkel, hogyan diagnosztizálják, kezelik őket. Láttam édesapámat vasárnap reggel pizsamában fölrohanni egy vérző betegéhez, mivel a Korányi-szanatóriumban laktunk, öt percre az osztályától. Rengeteget dolgoztak. Édesanyám komolyan vallásos, szigorú református asszony volt. Beszélt nekem a hitről, de az egyetemi éveim alatt fellázadtam, és molekulákkal akartam megmagyarázni azt, amit nem lehet. Ha ötöst hoztam haza, megkérdezték, ki kapott még ilyen jó jegyet, és ha sorolni kezdtem a neveket, csak annyit mondtak: akkor nem számít. Valószínűleg érezték, hogy többre vagyok képes, és ezért folyamatosan ösztökéltek. Ha teljesítettem, akkor kaptam elismerést, és ez belém rögződött egész életem során.

Folytatta a családi hagyományt, mégis a saját útját járta, és a gyermekgyógyászatot választotta. Miért?

1976-ban végeztem az évfolyamom egyik legjobbjaként, így választhattam, milyen területre megyek. A szülészet-nőgyógyászat érdekelt, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én világom. Olyan helyet kerestem, ahol a kollégák elsősorban a szakmájuknak és a betegeknek élnek. A gyermekgyógyászaton rendkívül kedves, alázatos emberekkel találkoztam, a légkör, amely körülvett, a gyógyítás szentségéről szólt. Azonnal tudtam, hogy itt a helyem. Édesapám a tudomány doktora volt, tele intellektuális kíváncsisággal. Ez hajtotta, ez hajt engem is. Sosem elégedtem meg azzal, ha elmondták, hogyan végezzünk el egy munkát. De miért csináljuk így? – kérdeztem újra és újra. A „mindig is így szoktuk” indokot nem tudtam elfogadni, és erre hívom fel tanítványaim figyelmét is. A neonatológia az orvostudomány új ágaként medikuskoromban az 1960-as és 70-es években alakult ki világszerte. Tisztán emlékszem, amikor az első huszonhét hetes gesztációs hétre született baba megmaradt Magyarországon, a Baross utcai Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán. Ha ma nem marad meg egy huszonnégy hetes baba, akkor csodálkozom. Ez negyven év munkájának az eredménye. A hallgatóimnak arra hívom fel a figyelmét, hogy sohase szeressenek bele a hipotézisükbe és az eredményeikbe. Helyette inkább a megcáfolásukra törekedjenek. Amennyiben ez nem sikerül, esélyük van arra, hogy a hipotézisük korrekt volt.

Milyen további utakat nyitott meg a felfedezése?

Kihívásokkal teli hat év telt el az eredeti megfigyelés, a dopamin nátrium-kálium pumpára kifejtett hatása és a felfedezés nemzetközi elfogadása között a Harvard Egyetemen, de ennek így is kell lennie a tudományban. Ezekben az években még főleg alapkutatásokkal foglalkoztam. Az elsők között alkalmazhattam a PCR-t (polymerase chain reaction), azaz a polimeráz-láncreakciót, amelyről valószínűleg mindenki hallott a Covid-világjárvány miatt. De már motoszkálni kezdett bennem, hogy több időt és energiát kell szentelnem a gyógyításra a betegágy mellett. 1994-ben meghívtak a Pennsylvaniai Egyetem Gyermekklinikájára, Philadelphiába, az Újszülöttklinikai Gyógyászati Rendszer vezetőjének. Nehéz döntés volt búcsút mondani a Harvardnak, amely különleges atmoszférájú hely. Szinte minden laborban dolgozik egy Nobel-díjas vagy a díjra jelölt kutató. Engem mégis továbbhajtott a kíváncsiság. Philadelphiában egy huszonnégy ágyas neonatológiai részlegből százágyas osztályt hoztunk létre nyolc év alatt. 2001-ben meghívtak Los Angelesbe az ottani magánegyetem, a University of Southern California Gyermekklinikájának Neonatológiai Tanszékére igazgatónak, azzal a kéréssel, hogy hozzak létre egy magzatdiagnosztikai és -sebészeti intézetet is. A magzati sebészet orvosilag és etikailag is bonyolult, sok kockázatot rejt. Philadelphiában még eleinte nyitott méhműtéteket végeztünk, azaz klasszikus császármetszéssel fértünk a magzathoz. A nyitott műtéteknek azonban súlyos mellékhatásai lehetnek, főleg az édesanyákra. Ha egy juhban az anyaméh felnyitása után megoperáljuk a kisbirkát, majd bezárjuk a méhet, akkor az anyajuh felébred az altatásból, és elmegy legelni. Az embernél ez nem így működik, az asszonyok nagyon betegek lehetnek a nyílt műtét után. Emiatt beszüntettük a nyitott műtéteket Los Angelesben, helyette endoszkópos beavatkozásokat végeztünk. Az évek múlásával óriásira növekedett az intézet, mivel a magas rizikójú terhességek esetén a teljes ellátást (magzat-anya-újszülött) fel tudtuk ajánlani a családnak, így néhány év alatt rendkívül sikeressé váltunk. Tizenhárom-tizenöt milliós populációt láttunk el, de érkeztek hozzánk betegek az egész ország területéről.

Az Egyesült Államok egészségügyi rendszere állami és magán, profitorientált és nonprofit biztosítók, valamint egészségügyi szolgáltatók ötvözete.

Ahhoz, hogy a Los Angeles-i nonprofit gyermekklinika el tudja látni az összes rászorulót, általában nem elég a biztosítóktól befolyó jövedelem. Ezért évente legalább százmillió dollár adományt, az éves költségvetés körülbelül tizenöt százalékát össze kellett gyűjtenünk a működés és kutatás kiegészítő támogatására. Az egyetemi rangsort tekintve érkezésemkor, 2001-ben még nem szerepelt a tanszék a US News & World Report listáján, amelyben az USA legjobbjait rangsorolják. 2012-ben viszont már tizenhatodikak, 2014-ben pedig hatodikak voltunk. Amikor utódom átvette az intézetet, már második helyen álltunk. Új, hipermodern betegellátó tornyot is építettünk, és emlékszem, 2010 körül hiányzott a körülbelül egymilliárd dolláros beruházásból még ötvenmillió dollár. Az igazgatótanácsnak két elnöke volt, az egyik egy rendkívül kedves, gyakorlatias asszony. Az értekezleten megkérdezte, mennyi pénz szükséges még a befejezéshez. Amikor megtudta az összeget, csak annyit mondott, semmi gond, és csekket írt ötvenmillió dollárról. Az ünnepélyes épületátadáson jelen volt a média és sokan, akik számítanak Los Angelesben. Felment a pódiumra az unokáival, és utolérhetetlen természetességgel így szólt a jelenlévőkhöz: „Istennek köszönöm meg, hogy ezt megtehettem.” Kérdéseket nem fogadott, levonultak a pódiumról.

Nekem úgy tűnik, a neonatológia folyamatos küzdelem az életért.

Az Egyesült Államokban minden évben körülbelül ötezer baba születik a huszonkettedik és huszonharmadik hét közötti bizonytalan időszakban, az úgynevezett szürke zónában, amikor a túlélési esélyük általában alacsony, de már nem nulla. Ennek oka, hogy a koraszülöttek kezelése az elmúlt ötven-hatvan év során lassú forradalmat élt át, és egyre fiatalabb csecsemőket kezelhetünk sikeresen. Az életben maradás mellett döntő kérdés azonban az is, hogy milyen lesz az élet minősége. A koraszülöttek ellátásában sokszor nehéz dönteni, de nem lehet bizonytalankodni. Nem felejtem el azt a nagyon rossz állapotú koraszülött babát, akitől már elbúcsúztak a szülei és hazamentek. Gép lélegeztette károsodott tüdővel. Pénteki ügyelet volt, és amikor az esti viziten a monitort néztem, eszembe jutott az az anaszteziológiai konferencia, amelyről nem sokkal korábban érkeztem meg. Elkezdtem videókat keresni és kutatási eredményeket olvasni, majd fölszaladtam a gyermekintenzívre, ahol egy újonnan bevezetett gépi lélegeztetési módot már kísérleti stádiumban használtak. A lélegeztető terápiás kollégámtól megtudtam, hogy a mi gépeink is képesek ennek a módszernek az alkalmazására. Visszamentem a tanszékre, és rátettük a csecsemőt. Egész éjszaka figyeltük, állítgattam a gépet a vérgázoknak és a röntgenképeknek megfelelően. A reggel beérkező kollégák biztosak voltak benne, hogy a beteg már nem él. Ehelyett a tüdeje már képes volt működni az új lélegeztetés segítségével. Néhány éve kaptam a gyerek szüleitől egy levelet, amelyben elújságolták, hogy a fiuk elvégezte az egyetemet. Az életért való küzdelemben egy hüvelykujját elveszítette egy artériás kanül okozta szövődményként, de ennyi. Szabadon jön-megy, teszi a dolgát, éli az életét. Sok hasonló történetem van.

Milyen további állomásokon keresztül vezetett haza az út?

Életem következő, de rövidebb fejezete Katar, ahová 2014-ben érkeztem egy zöldmezős beruházás befejezésére és operatív megvalósítására. 2018-ban nyitott meg a Sidra Szülészeti és Gyermekgyógyászati Kórház. Bár jó betegellátó intézmény, de nem az a tudományos központ, amiért engem odahívtak. Nekem ez Istentől jövő jel volt, hogy itt az ideje hazatérnem. 2017-ben a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjának választottak, majd 2018 és 2020 között a Semmelweis Egyetem I. Számú Gyermekgyógyászati Klinikáján egyetemi kutatóprofesszori státuszban dolgoztam, most pedig tiszteletbeli egyetemi tanár és oktató vagyok.

Egész pályája során a kicsi kezdetet látványos magasságokba fejlesztette, miközben kétszer-háromszor annyit dolgozott, mint elvárták. Megérte?

Akár most is visszamennék, és kezdeném elölről, de a mai eszemmel már rengeteg mindent másként csinálnék. Megszállottként hittem, hogy utána kell járnom a megválaszolatlan kérdéseknek, hogy megismerjem a megoldást, különben nincs értelme. A Harvardon rengeteget dolgoztam, számtalanszor száz órát is egy héten. Előfordult, hogy nem mertem leülni a viziten, mert féltem, hogy elalszom. Philadelphiában és Los Angelesben azután visszaszorítottam a munka mennyiségét heti hetven-nyolcvan órára, ami már szinte sétagalopp. Ez is a siker ára. Ma kevés a magasan specializált szakember a világon, mert csak néhányan mennek végig a hosszú, rögös úton. Próbálom átadni azt a lelkületet a diákjaimnak, hogy kitartóan, betegközpontú hozzáállással, önzetlenséggel és alázattal végezzék a munkát. Az egyetem sikeres befejezése még nem elég. Mindennapi kötelességük lesz legalább egy cikket elolvasni valamelyik páciensük betegségéről, hogy tudják, mi történik, és hogyan fejlődik az adott szakterület a világban. Manapság átlag negyven órát dolgozhatnak az orvosok egy héten, de ezzel az óraszámmal nem lehet kiválóságot elérni. Mindehhez mérhetetlen mennyiségű gyakorlat is szükséges.

Melyik pályájának legmeghatóbb emléke?

Amikor eljöttem Philadelphiából, az utolsó klinikai ülésen csaknem ötszázan voltak jelen. A vezetők kihívtak a mikrofonhoz, hogy mondjak búcsúzóul pár szót. Ekkor lassan elkezdtek felállni a résztvevők, először a rezidensek, azután már mindenki állt. Vastapsot kaptam. Megrendültem és azon tűnődtem, ez most minek szól. Ötszáz ember éljenez. Senki nem kérte fel őket, és mégis. Nagyon megindító volt. Philadelphiában a gyermekklinikán díjat neveztek el rólam, amelyet a legjobb neonatológiai oktatónak adnak át évente. Nem szoktam elmenni ezekre az ünnepségekre, mert nem érzem, hogy szükséges lenne. Végezetül annyit, hogy nem szabad feladni az álmainkat, de tudni kell abbahagyni a megfelelő időben a munkát. Az orvoslásban és a tudományos pályán óriási szerepe van annak, hogy kivel találkozunk és kivel dolgozunk együtt. Véletlenek pedig nincsenek.