Háttal a célnak, arccal a segítség felé

Már a gyermekkora sem volt átlagos Szűcs M. Sándornak. Amikor világra jött, szülei segédlelkészekként szolgáltak Nagyecseden. Néhány évvel később Nyírlövő megválasztott lelkipásztoraiként kerestek óvodát gyermeküknek, de a helyi intézmény vezetője nem engedte, hogy a rendszeridegen Sándor oda járjon. Ez a döntés aztán egész életére hatással volt, ennek köszönhetően stoppolt ugyanis először. – Az igazgató kijelentette: van elég ideje a papnőnek, hogy otthon foglalkozzon a gyerekekkel, vagy járjanak át Lövőpetribe! Az ottani gyülekezetet szintén a szüleim pasztorálták, de három kilométerre esett a parókiától. Az egyik reggel lekéstük a buszt, édesapám kirohant a parókia udvaráról, és leintette az első kocsit. Nem tudom, ismerte-e a sofőrt, valószínűleg igen. Elpanaszolta, hogy a fiának oda kellene érni az óvodába, ő pedig elvitt bennünket. Végül is édesapám fogott először stopot nekem – meséli Szűcs M. Sándor, aki azóta több mint százezer kilométert tett meg ily módon.

Az első tudatos stoppolásra néhány évvel később került sor, amikor Sándort szülei beíratták a kisvárdai zeneiskolába. Buszpénzt is kapott, de hamar rájött, hogy ha inkább hazaviteti magát, a megspórolt pénzből remekül fagyizhat, és még a buszra sem kell várnia. – Rendszeresen így tettem meg a Kisvárda–Nyírlövő közötti nyolc kilométeres távot – emlékszik vissza.

Kétgyermekes apaként bátornak nevezi szüleit, akik tudtak a stoppolásról és arról is, hogy időnként három-négy faluval arrébb is elcsavarog, de estére, a megbeszélt időre mindig hazaért. – A csavargó élet már akkor is bennem volt, de fogalmazhatunk úgy is, buzgott bennem a felfedezési vágy, és folyamatosan tágítottam a határaimat.

Az első nagyobb stoppos utazására nem romantikából indult el Sándor. Hollandiába akart eljutni, hogy hajókat rakodjon, de csak Kölnig jutott. Motivációjaként a menekülést nevezi meg, ma már tudja, Isten akkor sem hagyta magára. – Érettségi után álltam, az életem akkoriban sajnos a szerencsejátékról szólt, de megelégeltem azt a mocskot, amely ezzel együtt járt, meg azt, amiket elkövettem. Úgy gondoltam, nem tudok megváltozni, ezért leléptem. Pénz nélkül vágtam neki – emlékszik vissza Sándor.

Egy hétfői napon egy benzinkúton tette ki az utolsó sofőrje, ott pedig hiába stoppolt tovább, tizenkét órán keresztül nem vette fel senki. Arra gondolt, biztosan azért, mert dolga van Kölnben.

– Nem voltam még az Istené, de sokszor hagyatkoztam rá, a jeleket már akkor is tudtam olvasni. Éhes voltam, pénzem semmi, úgy döntöttem, munkát keresek. És csak az Úr gondviselésének tudom tulajdonítani, hogy az első helyre, ahová délután bementem, felvettek, szerdán már mehettem dolgozni.

Sándor fél évet töltött Kölnben, közben lakott híd alatt, aztán sátorban egy sírkőfaragó kertjében, közben csak egy volt osztálytársával tartotta a kapcsolatot, tőle tudta meg, hogy nemcsak a szülei keresik, hanem a honvédség is, mert megkapta a behívóját. – Mondta, hogy ha nem jelentkezem, az Interpollal fognak köröztetni, hát hazamentem. Végül nem soroztak be, mert alkalmatlannak találtak a sorkatonai szolgálatra.

– Eddigi életem három nagyobb szakaszra bontható – taglalja Szűcs M. Sándor. – Az elsőben azt csináltam, amit én akartam, szépen bele is vitt a játékszenvedélybe. A második szakasz a fiam születése előtti nyártól 2010. augusztus 20-ig tartott. Akkor azt próbáltam tenni, amit mások mondanak, részben egy tizenkét lépéses program hozadékaként, amelynek segítségével a játékszenvedélytől próbáltam megszabadulni. Augusztus huszadikán kihívtam az Urat, és azt mondtam neki: ha engem öt éven keresztül megtart józanul, játékmentesen a tizenkét lépéses program nélkül úgy, hogy amit én kiolvasok a Bibliából, azt megteszem, akkor én őt szeretném szolgálni. Ennek most már tizennégy éve – idézi fel az emlékeit.

Szűcs M. Sándor azóta visszatért a programba is, mint ahogy fogalmaz, trójai falóként. – Azért járok, hogy beszéljek Istenről, elvigyem a szabadulás örömhírét a többi függőnek. Nem sok értő fül van, de legalább hallják: Isten segítsége nélkül csak ideig-óráig tudnak megmaradni játékmentesen.

A kétezres évek elején Sándor valóra váltotta egyik gyermekkori álmát, kamionnal és busszal járta Európát. Néha stoppolt is, de csak rövid távokon, országon belül, sőt volt, hogy ő is vett fel másokat. Egyikőjüktől megtudta, hogy már Magyarországon is rendeznek stoppos versenyeket. Kipróbálta, de nem tetszett neki. – Ez adta az ötletet, hogy tematikus stoppos túrákat tartsak – eleveníti fel a 2015-ben történteket.

– Ahogyan gyermekkoromban mindig messzebb és messzebb mentem a parókiától, úgy haladtam a túráimmal is. Először a kis „körbekarikával” kezdtem, majd jött a nagy, de azóta megcsináltam az európai kört is. Ez azt jelenti, hogy először elstoppoltam Magyarország legkeletibb, legnyugatibb, legészakibb és legdélibb településeire, majd ugyanezt megtettem a történelmi Magyarország területén. Végül eljutottam a Mikuláshoz, akinek igés kártyát is adtam, illetve Európa legészakibb, legdélibb és legnyugatibb pontjára, a legkeletibbre még nem, mert az az Ural vidéke, Oroszország pedig háborúban áll – mondja Sándor.

Más célokat is kijelölt magának Szűcs M. Sándor, például a Biblia alapján választott úti célt: végigjárta stoppal Pál apostol görögországi útját, legutóbb pedig a gályarab protestáns lelkipásztorok nyomdokaiban haladt Zubogytól Nápolyig.

– A görögországi helyszíneket Az apostolok cselekedeteiből választottam ki. Olyan városokat, amelyekben egykor Pál apostol is megfordult, olyan utakat, amelyeken ő is járt. Indulás előtt alaposan felkészülök, összegyűjtök minden tudhatót a helyszínekről. Így megtaláltam azokat a görögországi helyeket, amelyekről csak egy-két utalás esik a Bibliában, és olyanokat is, amelyekről a szájhagyomány tartja úgy, hogy járt arra az apostol – mondja Sándor.

Felidézi azt a történetet, amikor Görögországban felvette egy parasztember, aki értetlenül fogadta, hogy alkalmi útitársa valami bibliai személy nyomában jár. – Nem is hallott még róla. Amikor a kis falu pincére megerősítette a stoppos állítását, nagyon elcsodálkozott. Én mindenkinek elmondom az evangéliumot, aki felvesz az autójával, ha kérdezik, ha nem. Persze általában szóba szokott kerülni, megvannak már azok a panelek, fordulatok, amelyekkel ebbe az irányba tudom terelni a beszélgetést alkalmatlan vagy épp alkalmas időben – avat be missziós módszereibe.

De nemcsak a nagyobb távokon válik evangelizátorrá Sándor, hanem akár két kilométeres viszonylaton is. – Általában az első kérdés az a sofőröktől, hogy mit keresek az út szélén. Erre rendszerint azt felelem, várom, kit küld az Úristen, akivel beszélgetnem kell majd. Számtalanszor megtörténik, hogy a sofőr viccel: akkor őt küldte Isten? Meg hogy ő nem is hisz, és amúgy nincs is Isten, így tőle jövő sugallat sem létezik. Erre azt felelem, hogy legutóbb akkor kapott isteni sugallatot, amikor velem szembejött. Ötszáz méterrel ezelőtt még nem is gondolt arra, hogy felvegyen, de mire mellém ért, lelassított és megtette. Miért? – kérdezem sokszor. Meglepő, de a legtöbben ilyenkor azt válaszolják, nem tudják, nem is szoktak stopposoknak megállni, de valamiért úgy érezték, nekem meg kell.

Szűcs M. Sándor utazásai alatt mindig Istenre hagyatkozik, tőle várja az útmutatást és hiszi, hogy minden okkal történik vele. Felidézi azt az esetet, amikor az Úr megmutatta magát neki. – Ami Jákóbnak Penúél volt, nekem az a 34-es számú főút 25–26-os kilométerszelvénye. Még abban az időben, amikor nem adtam át az életem irányítását neki, kértem, hogy vigyen bele egy viharba, amelyben mindenki fél, de én szeretnék bízni benne és nem félni – mondja Sándor.

A hitpróbára nem kellett sokáig várnia. 2010 júliusában egy üres húszszemélyes buszt vezetett az említett úton. Kunmadaras és Kunhegyes között elkapta a járművet egy szupercella. – A másfél-két méter magas kukoricát húszcentisre vágta a jég, annyira fújt a szél, hogy a kövek lecsiszolták a busz oldaláról a festéket, fák dőltek az útra, ömlött be a víz. De nem féltem, imádkoztam – emlékszik vissza Szűcs M. Sándor. – Hazaértem, és mondtam édesanyámnak, hogy mostantól járok bibliaórára, megvolt az a hitélményem, amelyre vártam. Vigyázz, mit kívánsz! – figyelmeztet.

Pár nappal később megtudta, hogy a néhány gépjárművel mögötte utazó kolléganője halálfélelmet élt át. – Azóta akárhányszor járok arra, mindig hálát adok és imádkozom. Nekem Isten arca itt felragyogott – jelenti ki.

Sándor úgy érzi, stoppolásai alatt Isten valóban vezeti őt, vigyáz rá. Akkor is, amikor a Tiszafüred–Budapest közötti közel kétórás utat nyolcvankét perc alatt teljesítette alkalmi sofőrje, vagy amikor úti célja helyett egy cigánytelepen kötött ki.

– Isten minden helyzetben ad megoldást, választ az imádságra – vallja a stoppos, aki számos megtapasztalásra tett szert ezzel kapcsolatban, sokszor kérnie sem kell a segítséget az Úrtól.

– A stoppos úgy halad, hogy egy helyben áll, háttal a célnak, de tudja, hova szeretne eljutni, ám nem a saját erejéből. Ez teljes irányításátadás, rábízom magam az Úrra. Nekem van a legjobb és leghatalmasabb utazásszervezőm, aki nemcsak fuvart intéz nekem, hanem gondoskodik ételről, italról és szállásról is – mondja Sándor. Számtalanszor kapott vizet, szendvicset vagy más élelmiszert a sofőrjeitől, akadt olyan, nem is egyszer, aki sárgarépát adott neki, mert más nem volt nála.

– Ettem olyan éttermekben, meg kávéztam olyan helyeken, ahová magamtól nem mentem volna be. Mégis megnyíltak az ajtók. Ha nem lennék istenhívő, időnként csak verném a fejem a falba, hogy megrekedtem az úton. De inkább imádkozom. Sokszor csak türelmet kérek tőle, és lehet, hogy két órát kell várnom egy fuvarra, de az el fog vinni száz kilométert is – állítja meggyőződéssel.

Sándor elmeséli, hogy a legutóbbi, a gályarab protestáns lelkipásztorok útját követő túráján rásötétedett egy hegyvidéki olasz kisváros szélén, ő gyalog elindult a következő településre, útközben pedig kóborkutyafalkába botlott. A kutyák eleinte ellenségesen viselkedtek, de végül nem bántották, helyette a nyomába szegődtek, és addig kísérték, amíg fel nem vette egy autó. Szintén ezen a túrán történt, hogy egy buszmegállóban próbált aludni, amikor két rendőr felébresztette, és ahelyett, hogy elküldték volna, szállást és ellátást fizettek neki egy panzióban.

– Sokan óva intettek, hogy ne próbálgassam Isten hatalmát, de nekem fontos tudnom, hogy velem van-e az Úr ott, ahol éppen vagyok. Rengetegszer tapasztaltam meg, hogy igen. Boszniában, Törökországban vagy Afrikában ugyanúgy, mint Kocséron, Debrecenben vagy Kölnben. Sokszor olyan ajándékot is kapok tőle, amilyenre egyáltalán nem számítok – mondja. – Egyszer Kaposvárra stoppoltam, az unokatestvérem esküvőjére, Mernye mellett ért az éjszaka a 67-es úton, augusztus 21-én. Az út melletti betonárokban töltöttem az éjszakát, a hátamat melegítette a beton, a fejem felett egész éjjel hullottak a csillagok, és közben zenélt a 67-es út – emlékezik vissza.

Szűcs M. Sándor szívesen megosztja másokkal az utazásai során gyűjtött tapasztalatait. Két honlapot és egy Facebook-oldalt is üzemeltet, amelyek – ha nem is mindig naprakészen, de – beszámolnak utazásairól. Azt is többen kérték már tőle, hogy írjon könyvet, de eddig erre még nem volt ideje. Arra viszont igen, hogy két stoppolás között előadásokat tartson, vagy kerekasztal-beszélgetéseken vegyen részt.

– A Járatlan Utakon Fesztivál visszatérő vendége vagyok, de gyülekezetek is sokszor meghívnak, nekik a szenvedélybetegségből való szabadulásomról is szívesen beszélek. Úgy vallom én is, hogy egymás hite által tudunk épülni, és hiszem: Istennek az az egyik célja velem, hogy megosszam másokkal is a tapasztalataimat, azokat a helyzeteket, amelyekben megsegített.

Sándor is segít, például kérésre szívesen megosztja útiterveit azokkal, akik maguk is bejárnák az általa korábban meglátogatott helyszíneket, amelyekről gyakran hetekig gyűjtötte a tudnivalókat. Legutóbb például a gályarab lelkipásztorok útján több olyan helyszínt is „kijelölt”, amelyeken biztosan jártak a rabok, és alkalmasak arra, hogy az utazó megemlékezzen a hitükért ezt a megpróbáltatást is vállaló lelkipásztorokról Zubogytól Leopoldvároson, Ljubljanán, Trieszten, Pescarán át Nápolyig. Korábban ezeket a helyszíneket ilyen következetesen nem jelölte meg senki.

Bár már három kontinensen járt, Sándor szeretne mindegyikre eljutni, ha nem is stoppal. Az Antarktiszra különösen kíváncsi. Tervei között szerepel, hogy a korábban már említett Penúélt is felkeresse. – Jordániában van, a háborús helyzet miatt mostanában nem tudok elstoppolni oda, de egyszer nagyon szeretnék. Nemrég megcsináltattam a DNS-térképemet, így szeretnék eljutni azokba az országokba, vidékekre, ahonnan a génjeim származnak, Nyugat-Ázsiától kezdve egészen Norvégiáig.

Elmondja, hogy nagyobb túrákat néhány évig nem vállal majd, mert szeretné rendszerezni az utazásain gyűjtött tapasztalatait, frissíteni a honlapokat, kidolgozni egy-egy előadás anyagát, könyvet írni. Ha a nagyobb túrák kimaradnak is, Magyarország épp elég szép úti céllal kecsegteti. November elején például az Őrség – nem csak református – templomait látogatta végig.

Sokan mondják neki, mennyire irigylik, amiért így járja a világot, de ő erre mindig azt feleli, hogy bárki utánacsinálhatja. Az egyik esperes, akit a gályarabok miatt keresett meg, elárulta, hogy ő biciklivel szeretné megtenni az utat, majd egyszer. – Azt kérdeztem tőle, mi tartja vissza? Vezet ki út a településről, pattanjon fel a kerékpárra, és menjen! – idézi fel. Többen felelőtlennek, önzőnek tartják, amiért ilyen sokszor és ilyen sok időre egyedül hagyja a családját. – Más meg horgászni jár. Lehet, hogy kevesebbet vannak távol a szeretteiktől, de én a magam és felebarátaim számára is fontos dolgot csinálok. És bevallom, jó útnak indulni otthonról, de még jobb hazaérni.