Már csak néhány csengetés választja el a diákságot a várva várt vakációtól. Az Ady híres költeményében említett „bilincses iskolákat” messzire kívánja ilyenkor a hamarosan következő „szabad mellű örömök” világa. Többek között erről az ellentétes érzésről mondja el gondolatait két munkatársunk egy több mint száz éve íródott, ám ma is érvényes üzenetű vers kommentárjában. Olvassunk együtt most is!
Ady Endre
Üzenet egykori iskolámba
Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek, szabad mellü örömök
S pusztuljatok, bilincses iskolák.
De elcsitult a jókedv-förgeteg
S helyére ült a döbbent némaság:
Köröttünk már az Élet csörtetett.
Óh, ifjui, szent megjózanodás,
Komoly, nagy fény, hős férfiú-szerep,
Emléketek ma is milyen csodás.
Hős harc az Élet és megélni szép,
Ha hozzáedzik tüzes szív-kohók
Ifjú vitézlők lengeteg szivét.
Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz.
S szent frigyüket így folytatják tovább.
Én iskolám, köszönöm most neked,
Hogy az eljött élet-csaták között
Volt mindig hozzám víg üzeneted.
Tápláltad tovább bennem az erőt,
Szeretni az embert és küzdeni
S hűn állni meg Isten s ember előtt.
Június van s nagyon magam vagyok
S kisértenek élt éltem árnyai
S az elbocsátó iskolapadok.
S én, vén diák, szivem fölemelem
S így üdvözlöm a mindig újakat:
Föl, föl, fiúk, csak semmi félelem.
Bár zord a harc, megéri a világ,
Ha az ember az marad, ami volt:
Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.
„Ha élet zengi be az iskolát, / Az élet is derűs iskola lesz.” Számomra ez a vers legfontosabb mondandója. Gyermekként még nem igazán látjuk és érezzük, hogy milyen fontos is az iskola védőszárnya és értékrendje. Két iskolás gyermek édesanyjaként azt tapasztalom, az egyházi nevelésnek köszönhetően az értékrend nemcsak jelen vannak gyermekeim életében, hanem be is épül. Az Isten nem tagadó, hanem valló és éltető közeg. Megadja mindazt az irányt, melynek köszönhetően lehetséges „…hűn állni meg Isten s ember előtt”.
A vers formai érdekessége, hogy tíz versszakból áll, ahogyan az iskolások is tíz hónapig kényszerülnek az iskolapadokba. Az első és utolsó versszakban is megtalálható a szabadság ténye, mint lehetőség. A szó visszatérésé a mondandónak ad keretet.
A nyár kezdete, az iskolai tanév vége minden szülő és gyermek számára próbatétel. Pontosan úgy, mint a tanulmányok lezártával az Életnek nevezett iskola első időszaka. Az kezdeti nagy öröm és felszabadultságérzet lassan teherré válik, és az iskolarendszer megbízható kiszámíthatósága hiányozni kezd. Emlékszünk arra az időszakra, hogy a tanulmányok lezárása és az első fizetés között mekkora félelem volt bennünk.
„Ha az ember az marad, ami volt: / Nemes, küzdő, szabadlelkű diák”. Ez két sor a költő alapüzenete. Sokfelé indulhat az ember, sok utat járhat be és sok emberrel találkozhat, de útja legfontosabb eleme a tudás iránti vágy. Az életre szóló tudás pedig csakis az Élet iskolapadjában szerezhető meg.
(Szemlits Anna kommunikációs referens)
1913. június közepén írta Ady ezt a verset Maria-Grün szanatóriumában. Gyógykezelés közben érte Balassa József nyelvész felkérése: írna valami szépet a Diák-naptár az 1913–14. iskolai évre kiadványába. A költemény meg is jelent a naptárban, majd a Ki látott engem? című kötetben, 1914-ben. Néhány hónappal az első világháború kitörése előtt.
E háttér ismeretében különös értelmet kap a nyitányban felbukkanó ellentét: a „szabad mellü örömök” és a „bilincses iskolák” ama antagonizmusa, mely minden tanév végén minden diák lelkét betölti a tantermeket jó messzire elkívánó ujjongás közepette.
A diákokra az euforikus állapotukban hirtelen rázuhanó élet sokkját ennyire pontosan senki sem tudta szavakra váltani. E megidéző erejű hangulatot semmilyen nyelvre nem lehet kifejezően lefordítani: „De elcsitult a jókedv-förgeteg / S helyére ült a döbbent némaság: / Köröttünk már az Élet csörtetett. // Óh, ifjui, szent megjózanodás…”
S máris felveti a szabadság és a bezártság viszonylagosságát ez az elementáris megriadás, „a diákévek végleg lezárultak” belátása. Az idő is más távlatot ad e fogalmaknak: évtizedek múlva senkinek sem az iskolák kötöttségei járnak elő emlékeiből. A vészterhes keletkezési idő pedig inkább menedékké varázsolja át a tudatban az iskolát, mintsem szabadságkorlátozó intézménynek tüntetné fel.
A költő érettségi vizsgája után 17 évvel írott költemény „tüzes szív-kohó”-inak egyike Ady zilahi tanára, tutora, a „bölcs mosolyú”, „hasonlítatlan” (’senkihez sem hasonlítható’) nagy tanáregyéniség, Kincs Gyula (1859–1915). A példaképtanárokról, ugye, megint nem az iskola mindnyájunkat „bezáró” világa jön eszünkbe, hanem a vers végének örök igazsága.
(Arany Lajos olvasószerkesztő)