Búcsúzni mindig nehéz! Legyen szó tervezett vagy váratlan búcsúról. A számadás kötelező eleme a búcsúnak. Áprily Lajos Útravaló című verse „lépésről lépésre” szemléletű számadás. A héten is két kollégánk szemszögéből vizsgáljuk ezeket a lépéseket. Kedves Olvasó! Tartson velünk a héten is.
Áprily Lajos
Útravaló
A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.
Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.
Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.
Kiválasztok pár útamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.
S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.
Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.
S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
ezt a keveset rendre hullatom.
Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor… nem merem… ezt sem merem.
S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.
A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.
Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.
S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigoruan.
A búcsú nehéz pillanatai mindenkit megviselnek. Ha a saját életünkről kell számot adnunk, az még nehezebb, hiszen magunkkal vagyunk a legkritikusabbak. Tudjuk jól, hogy a hibák oka mi magunk vagyunk, mi vagyunk elkövetői. Az elégedetlenség megnehezíti az elfogadást.
A vers sorai is jól tükrözik, hogy ez is csak lépésről lépésre lehetséges. A várva várt elfogadást követően, a megbékélés közreműködésével, a lelkünk is megnyugvásra találhat.
A vers formai szerkezete is jól ábrázolja a lelki ráhangolódást. Szinte, mint egy bevásárlólista, a költő pontról pontra említi meg mindazt, amit maga mögött hagyni kényszerül.
„A választottakból csak egy maradt, az, melyben elfogtam egy sugarad.” Ez a sor elárulja, hogy a költő lelki békéjét megtalálta, és elfogadta sorsát, a rá váró jövőt. Ily nyugalommal és alázattal elfogadni a mulandót egyedül Isten kegyelme által vagyunk képesek.
Az Ő jelenléte több mint biztonságérzet, az ő jelenléte út a megváltáshoz.
(Szemlits Anna kommunikációs referens)
Mi marad utánunk? Mit ér, ami utánunk marad? Mi a mérce? Kinél van a hiteles mérték? Ezek a költemény fő kérdései. Áprily Lajos igen magasra tette a „lécet” saját művészetét illetően. Igaza volt. Mert az alkotó mindenekelőtt önmaga írását ítélje meg, itt, a földi életben. Ő ezt teszi, ő teszi ezt. (Sokan nem.) Kitűnő alkotások kerültek ki műhelyéből. Sokak műhelyéből nem. Ezért is kell – mindenekelőtt – az e világi mérce.
De a beszélő nem elégszik meg ezzel a léptékkel. A nagy művészek saját alkotásaikkal való örök elégedetlensége vezérli. A kiváló mindenkori kételye: a legmagasabb mértéknek is megfelel-e műve. Félelme: a szakrális lépték szempontjából könnyűnek találtatik, az égi szférák időtlen, magas rendű „zenéjéből” nem hangzik majd ki az ő dallamvilága. Az az egy „dallam” sem, mellyel elébe mer állni az Abszolút Mértéknek, Isten mindent látó szemének. Ezért kéri – az életművét betakarító nagy alkotó derűs szerénységével – az Úrtól: „ne ítéld meg nagyon szigoruan.” Nagy a tét: tud-e az alkotó ember igazi, nagy értékű szellemi Útravalót adni az utókornak?
Sok más csodás üzenete mellett ezt az emberi és művészi alázatot – amely parabolikus értelemben minden tevékenységre vonatkozhat – is eltanulhatjuk Áprilytól.
(Arany Lajos olvasószerkesztő)