A saját életünkkel, létünkkel összefüggő vívódás a legnagyobb harc. Heti versünk a költészet egyik alapkérdését vizsgálja. A művész maga a művészet, az azzal azonosulni tudó lélek. De e lélek rejtély, megértése rendkívül nehéz. Kedves Olvasó! Tartson velünk ezen a héten is. Szokás szerint két munkatársunk kommentálta – két különböző aspektusból – a klasszikus verset.
Áprily Lajos
Vers vagy te is
Indulsz. A mozdony sürget már dohogva
és a tavaszba messze-fut veled.
Ne vidd a vádat és a bút magaddal,
hogy hűvös szóval megsértettelek.
Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.
Rég vívom érted a művész-tusát.
Ki a hibás, ha túlságos közelből
nem hallom lelked tiszta ritmusát?
Ki a hibás, ha néha feltolulva
egy kusza hang harmóniádba tép,
és gúnnyal int szivárványos magasban
a büszke, győzhetetlen eszme-kép?
Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,
hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.
A fájó gáncs nem céltalan civódás,
s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts…
Már távolodsz. A gép repít robogva.
Nem is tudod, hogy most lettél enyém.
Varázs-ütésre dallamod kiépül,
s zengő egész vagy, zengő költemény.
A búcsú keserű pillanatai senki számára sem könnyűek. Az indulás még nehézkesebb, ha lelkünk terhet cipel. A terhet, melyet más okozott, mégis a mi vállunk nyomja. A „Vers vagy te is” sor maga a feloldozás. Hiszen ki nem érti meg egy lélek vívódását, ha nem egy „ugyanolyan” lélek? Jól tudjuk: a költészet csak a költészet által érthető meg. A költő felteszi a kérdést, melyre tudja a választ, mégis, a válasz az ő lelkét is nyomja: „Ki a hibás, ha túlságos közelből nem hallom lelked tiszta ritmusát?” Lelki harcot vívunk mindaz ellen, amik magunk is vagyunk, de nem tehetünk mást, hiszen mi magunk vagyunk a vers…
A vers második felében az eddig nyilvánvaló tényt, hogy a költő lelke megérthetetlen, érvekkel támasztja alá: „A fájó gáncs nem céltalan civódás,s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts…” Abban a pillanatban, hogy a szeretett személy már nincs a közelben, a hiány mindent felülír. Nincs többé harag. A teher átalakul szeretetté és örök fogadalommá: „Nem is tudod, hogy most lettél enyém.” Akit igazán a lelkünkben őrzünk, annak már maga a léte is boldogságot hoz. Elég a tudat ténye, hogy ő van és létezik, ez nekünk is erőt ad. A szó szoros értelmében élettel tölti meg lelkünk és testünk.
(Szemlits Anna kommunikációs referens)
A Vers vagy te is – kulcsköltemény. Az 1926-os kötete homlokára írta, azaz címévé emelte.
Mint egy másik verse, a Vallomás tanúsodik róla, Áprily Lajos műveiből „az ember dallamát” vélhetjük kihallani. A Vers vagy te is soraiból különösképpen.
Hatalmas menedékei: az örök vigasz, a természet, az intim szféra: a család, a Társ és a szilárd istenhit mellett az irodalom volt az ő mentsvára. A literatúrának a létezéssel való kölcsönhatását vallotta. A költészet volt az élete. Egyszersmind, mondhatni, az életet is költészetnek tekintette, annak magaslataiba emelte. Mint a Vers vagy te is soraiból kicseng: hitte, hogy a lelki tartalmak esztétikummá válhatnak. S azzá válva közelebb kerülhetünk a vers tárgyát körüllengő titokhoz. Meghallhatjuk például a szerelmi társ „lelkének tiszta ritmusát”. Mert ő maga vált verssé – a címben rejlő metaforikus azonosítás is jele ennek.
A művészet, benne a költészet: a mélyebb megismerés lehetősége. Lélekfaggatás, titokfejtés. De a vers születéséhez csönd kell, és távolság a költemény tárgyától: „Már távolodsz. A gép repít robogva. / Nem is tudod, hogy most lettél enyém.” Összetett értelmű sorok. Ez a szép bennük. Mert affélét is jelenthetnek, amit egy kései költőtárs így váltott szavakra: „hozzád megyek, ha tőled távozom.” Így tehát a Vers vagy te is műhelyvallomás és szerelmi vallomás – egyszerre.
(Arany Lajos olvasószerkesztő)